„Kis többség, kis változás – nagy többség, nagy változás”
- Részletek
- Lánczos Vera
- 2010. február 07. vasárnap, 08:09
(avagy mit ígért Orbán Viktor a Millenárison?)
Pénteken, február 5-én megtartotta sorrendben 12. évértékelőjét Orbán Viktor, a Fidesz miniszterelnök-jelöltje.
Van abban valami eufémizmus, hogy évértékelésnek nevezünk egy kampánybeszédet, és abban is, ahogy az egész ország tudomásul veszi, Orbán Viktor évértékeléseket tart, függetlenül aktuális státuszától.
Az értékmentesen elemző politológusok egész hada csettinthet elégedetten a beszéd hallatán, mert minden úgy történt, ahogy megjósolták: semmi konkrétum nem hangzott el, amiből „baj lehet”.
(Egy ilyen nagy támogatottságú párt a választások előtt nem engedheti meg magának, hogy a politikusai olyasmit mondjanak, ami majd számon kérhető lesz rajta – hangzik el gyakran a nagy egyetértésben sugallt áligazság, sokszor azzal a kiegészítéssel, hogy ezt már Őszöd óta tudhatjuk. Fő a kockázatmentesség és a szavazatmaximalizálás.)
Ez a határtalan cinizmus a választóval szemben a mi szocializációnk. Ám itt és most tegyünk kivételt! Tegyünk úgy, mint egy átlagos nyugati demokráciában szokás, és háborodjunk fel azon, hogy két hónappal a választások előtt, a győzelemre várományos párt első számú vezetője ezt a semmitmondást megengedheti magának!
Persze korábban sokat kellett ezért dolgozni. El kellett például hitetni, hogy a „hitelesség” nem tartalmi, hanem definíciós kérdés. El kellett érni, hogy ne legyenek valódi viták. Az ellenfelet el kellett lehetetleníteni, pusztán lejáratással. Innentől kezdve a hitelesség a pillanatnyi támogatottság szinonimájává válik. Nem is kell másra törekedni, mint a támogatottság megőrzésére. Utóbbit pedig legegyszerűbb mindennek a tagadásával, illetve be nem tartható ígéretekkel elérni. Ellenzékben ez a stratégia működik és népszerű. Igaz, nem is mozdul semmi előre az országban.
A helyzet akkor igényel változást („itt az idő” a változásra ), ha választás közelébe kerül a legnépszerűbb párt, s hirtelen foglyává válhat a saját stratégiájának. Nem beszélhet előre kormányzati terveiről, mert szembekerülhet az eddigi állításaival, és akkor a kiiktatott vita hirtelen feléled, megoszt, szavazatvesztéssel járhat. Főként hogy hitelességi háborúját arra építette fel, hogy politikai ellenfelét hazugsággal vádolta meg, ősbűnként kikiáltva, hogy eltitkolta az „igazságot” a választók elől. A bűvészmutatvány, mondhatnánk a trükk itt, ezen a ponton lép be, a „erős” kormányzás ígéretével.
Az erő mint önérték ezért kerül Orbán beszédének középpontjába Erőn is természetesen a nagy támogatottság értendő. Ezt kéne úgy továbbvinni a választások utánra, hogy ne hulljon szét programvitákban. Ha ez sikerül – s ez a következő két hónap tétje -, akkor nagyarányú választási győzelem esetén az így megszerzett nagy legitimációra apellálva lesz majd bármilyen program megvalósítható „hitelesen”: ehhez lesz az erő hivatkozási alap, így lehet valóban erős és úgymond döntésképes kormányzást ígérni.
Ha a választóval elhitettük, hogy minden rossz oka a gyengeség volt, a „változásra” van szükség új értelmet nyer. Ha a változás záloga az erős kormány, amely „az emberek felé fordul”, akkor a választónak nincs más dolga, mint nem firtatni, mit is akar majd tenni az erős párt erős kormánya, elegendő tudni, hogy erős lesz.
S valóban erős lesz, ha a választók kellő számban teszik magukévá ezt a gondolatmenetet. Kétharmados győzelem esetén lehetőség nyílik új legfőbb ügyész és köztársasági elnök megválasztására, az éppen ebben a beszédben bejelentett elképzelés megvalósítására - a Magyar Nemzeti Bank és a PSZÁF „megújítására” (?) –, s az „erő” minden elképzelhetőnél nagyobb koncentrációban fejeződhet ki.
Az erős kormányzással szembeállítva a rossz kormányzás egyenlő a gyenge kormányzással. A korábbi kormányok fő hibája, hogy „nem volt erejük a változtatások végrehajtásához”. (Hogy miért nem volt erejük? Mert erős, eszközökben nem válogató ellenzékük volt, akivel szemben betartották a demokrácia játékszabályait? - ezt nem kell vizsgálni ebből a megközelítésből. S akkor nem kell foglalkozni azzal a kérdéssel sem, hogy van-e felelőssége ennek az erős ellenzéknek az elmúlt két ciklusban az országban kialakult állapotokért. Mindennek oka a gyenge kormányzás. Az erős kormánynak nem lesz ilyen ellenzéke. Erről kell elsősorban gondoskodnia. (Az erő mint önérték és öncél meghirdetése egyben azt is üzeni, hogy a racionális vitát vagy diskurzust a jövőre vonatkozóan is száműzték a Fidesz politikájából.)
Miután éppen az elmúlt évi válságkezelésben az egész világ által elismert teljesítményt nyújtó kormányról nehéz lenne a biztos kéz hiányát állítani, vele szemben a „gyengeség” alapját másban kellett keresni. Ki kell jelenteni, hogy a világgazdasághoz való alkalmazkodási kényszer csak mítosz, csak hivatkozási alap, amelyre a magyar elit egy része saját hatalmát építi. Magyarország kicsi méretére és nyitott gazdaságára utalni tehát gyengeség, az alkalmazkodás a „jellemtelenség melegágya”, „kishitűség”. A siker forrása az erő.
Hogy mégis mi orientálja az erős kormányt céljainak kitűzésében, ahhoz szükség van egy másik vonatkoztatási pont bevezetésére is, és ez a „józan ész” kategóriája.
A józan észnek mint látszólag ideológiamentes fogalomnak az erőhöz hasonló nagy előnye az, hogy szintén definíciós kényszer nélkül lehet hivatkozási alap, és azt, hogy mi felel meg a józan észnek, egy erős kormány mindig maga döntheti el.
Kiválóan alkalmas például arra, hogy tartalmi megokolás nélkül, rá apellálva lehessen szélsőségesnek nevezni az éppen kormányzó politikai oldalt és egy szélsőséges nézetrendszert képviselő politikai irányzatot. (A józan észt hagyták el azok, akik oligarchákat választottak maguk fölé a korábbi választásokon, akiknek kormányai „magáncélokat” valósítottak meg.)
Hogy mennyiben tekinthetők magáncélnak az eddigi kormányok célkitűzései, nem kell indokolni, elég arra utalni, hogy a magyar kapitalizmus „tiszta pénzkapitalizmus”, az oligarchák kormányának vezetői a rövid távú hasznot keresték, a pénzügyi rendszer működtetése a spekulánsokat segítette. A világgazdasági folyamatokhoz való alkalmazkodási kényszerre hivatkozni: hazugság.
Ezzel szemben az erős kormány célkitűzései magától értetődően közös célok lesznek, és nemzeti ügyeket szolgálnak. Az erős kormány újraépíti az országot (s hát tudjuk, ha kellően erős, akkor eldöntheti azt is, hogy valóban újjáépítésre szorul-e, és kinek az érdekében), „nem retten vissza” a gazdaság átépítésétől, a magyar gazdaságot a saját lábára állítja, és „a magyar ember kezébe adja” Megvédi a magyar árut, a magyar földet, a magyar vízkészletet. (Vagyis ami eddig itt folyt, az nem volt eléggé magyar, és nem magyar érdekeket szolgált.) Rendet, munkát ígér (egymillió munkahelyet 10 év alatt), szociális biztonságot, sőt igazságosságot is, megmenti az egészségügyet. Az erős kormányzás eredményességében hinni kell.
Ha a fenti tézist ismét felidézzük, miszerint az alkalmazkodási kényszer a világgazdasági folyamatokhoz hazugság, akkor konstatálhatjuk, hogy a „józan ész”-re való hivatkozás, ha megfelelő erő áll mögötte, adott esetben jelentheti a józan ítélőképesség figyelmen kívül hagyását is.
Vagyis ha összegezzük Orbán Viktor kampánybeszédét, tulajdonképpen felül kell bírálnunk kiinduló állításunkat, hogy semmit sem hallottunk a Fidesz programjából. A Fidesz programját hallottuk, amely arról szól, ha erősek leszünk, bármit megtehetünk. Bármit megváltoztathatunk. Még nem ígérünk semmit, mert még nem tudjuk, hogy mennyire leszünk erősek, és ha ígérnénk bármi konkrétat, akkor nem is lennénk azok. Csak annyit árulunk el, hogy kis többség, kis változás – nagy többség, nagy változás. (Érdemes belegondolni, milyen demokráciafelfogást tükröz ez a mondat. Akkor valósíthatók meg a nemzeti ügyeket szolgáló célok (akkor lesz nagy változás), ha nagy lesz a többségünk. Akkor ugyanis senki más nem szólhat bele semmibe Minek is, hiszen mi leszünk a nemzeti ügyek kormánya.)
Ehhez csak annyit tehetünk hozzá, hogy „hajrá Magyarország!” Választhatunk.
