A Jobbik és az újfasizmus – I. rész: Eszmék és ideológia
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2012. március 27. kedd, 04:47
|
Az utóbbi időben, a Jobbik politikusainak dicstelen egyetemi szereplése óta újult erővel vetődött fel a kérdés, újfasiszta párt-e a Jobbik, vagy „csak” egyszerűen szélsőjobboldali, megtalálhatók-e a Jobbik politikájában, ideológiájában, megnyilvánulásaiban az újfasiszta gondolkodás, világnézet elemei. Ennek a kérdésfelvetésnek legalább három olyan lényeges vetülete van, amely a magyar politikai kultúra, a politikai élet egészét érinti. Egyrészt, amennyiben a Jobbik politikai tevékenységében tetten érhetők az újfasiszta ideológia elemei, akkor fel kell tenni a kérdést a demokratikus politikai pártoknak, elsősorban a kétharmados többséggel bíró kormánypártnak, miért nem lépnek fel minden rendelkezésükre álló alkotmányos eszközzel az újfasizmus magyarországi képviselőivel szemben. Másrészt, ha a Jobbik újfasiszta nézeteivel a magyar választópolgárok nagy tömegeit képes elérni és megszólítani, akkor meg kell kérdezni a demokratikus politikai pártokat, mit tesznek annak érdekében, hogy meggátolják ezeknek a nézeteknek a terjedését. Harmadrészt, amennyiben a Jobbik – részben vagy egészében – újfasiszta ideológiát képvisel, akkor meg kell kérdezni a demokratikus politikai pártokat, valamint a demokratikus nyilvánosságot, miért és meddig hajlandók közös szereplésekkel, vitákkal, sőt törvényjavaslatokkal legitimálni ennek a pártnak a működését.
A magyar politikai kultúra egyik „sajátossága”, hogy más európai országokkal szemben, nem hajlandó nevén nevezni bizonyos tényeket, hanem inkább csűri-csavarja a dolgokat, összevissza magyarázkodásokba bonyolódik. Így szinte mindenki talál valamilyen okot arra, hogy ne nevezze nevén a Jobbik politikai irányultságát, illetve, hogy azt valamilyen körmönfont formában körülírja. Ha pedig valaki mégis csak néven nevezi a dolgokat, azonnal a fejéhez vágják, hogy a saját országát gyalázza, hogy a magyar társadalom nem rasszista, nem fasiszta – mintha erről lenne szó. A kormánypárt egyébként is minden erejét arra összpontosítja, hogy megbélyegezze a baloldalt, összemossa a kommunista diktatúrákat a demokratikus baloldali politikával, kollektív bűnössé nyilvánítsa a baloldali politika egykori és mai képviselőit. „Természetesen” csak azokat, akik nem álltak át időben a mai kormánypárt oldalára. Ezzel párhuzamosan a kormány nagy erővel dolgozik a két világháború közötti (Nagy-)Magyarország szimbolikus restaurálásán, a történelem, a történeti múlt nacionalista indíttatású átírásán. Ugyanakkor pedig minden alkalmat megragad, hogy elhatárolódjon az Európai Közösségtől, Európától, az európai liberális demokrácia hagyományaitól. E törekvéseiben a Fidesz-KDNP rá van szorulva – méghozzá nagymértékben – a Jobbik hallgatólagos, esetenként pedig nyílt támogatására. Hogy ez mennyire így van, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a miniszterelnök minapi „elszólása”. Röviden szólva, a kormány és a kormánypárt a tőle politikai kérdésekben általában is megszokott képmutató módon fedezi a Jobbikot.
Igazságtalan lenne azonban hallgatni arról, hogy az ellenzék köreiben, illetve a kormánnyal szembenálló nyilvánosságon belül is előfordulnak olyan hangok, amelyek megpróbálják ártatlanabbnak feltüntetni a Jobbik ideológiáját, mint amilyen az valójában. Éppen ezért itt az ideje tárgyszerűen is megvizsgálni, milyen elemekből épül fel a Jobbik politikája és ideológiája, illetve, hogy ez miképpen viszonyul az újfasiszta eszmevilághoz. A politikai elemzők, illetve a társadalomtudományok a legváltozatosabb terminológiával jelölik a szélsőjobboldali mozgalmakat. Ugyanakkor a tartalom, az ideológia szempontjából nincsenek alapvető, lényeges különbségek, noha természetesen lehetnek hangsúlybeli eltérések az egyes országokban működő szélsőjobboldali pártok, politikai mozgalmak között. Abban azonban egyetértés van, hogy a szélsőjobboldali politikának három nagy, meghatározó fontosságú területe létezik: (a) a szociális demagógia, aminek része az elitellenesség is, (b) a kapitalizmusellenesség, ami esetenként globalizáció- és Európa-ellenességgel társul, (c) valamint az idegenellenesség, a nacionalizmus, a rasszizmus és a fajgyűlölet. Hogy ezek az elemek megtalálhatók a Jobbik politikájában is, sőt, meghatározó szerepet játszanak benne, azt aligha lehet vitatni. A kérdés sokkal inkább az, hogy az ezekre a pillérekre épülő politika mennyiben írható le, mennyiben ragadható meg az újfasizmus kategóriájával. Ez a kérdésfeltevés már csak azért is jogos, mert tudjuk, mennyi vitát vált és váltott ki a történelem- és társadalomtudományokban a fasizmus fogalma, a fasizmus és a nácizmus közötti kapcsolatok, összefüggések, illetve különbségek kérdése. Éppen ezért jelen írás nem definíciós kísérlet; azt igyekszik megmutatni, hogy az újfasizmus általánosan elfogadott, rendszerszerűnek tekintett jellemzői miképpen vannak jelen a Jobbik politikájában.
Pride will last forever – flickr/legOfenris
Ha a Jobbik ideológiai hátterét, világ- és társadalomszemléletét, eszmevilágát akarjuk feltérképezni, akkor természetesen nem elégedhetünk meg a párt hivatalos programjainak vagy parlamenti szereplésének az elemzésével. Nemcsak azért, mert ezek gyakran finomra cizellált formába öntik és sokak számára nehezen felismerhetővé teszik a durván szélsőjobboldali, újfasiszta ideológiát, vagy annak egyes elemeit. Hanem sokkal inkább azért, mert a Jobbik politikai tevékenysége, hatása nem elsősorban ezekben a megnyilvánulásokban gyökerezik. A Jobbik igazi arca mindenekelőtt azokon fórumokon – találkozókon, gyűléseken, internetes portálokon – rajzolódik ki, ahol a párt és politikusai tudatosan lépnek túl a parlamenti politizálás, a demokrácia határain és keretein, ahol közvetlenül szólnak támogatóikhoz, ahol egymás között vannak. Ezeknek az újfasiszta ideológiát alkotó megnyilvánulásoknak egy része közismert: ilyen pl. a nacionalizmus, az irracionális antikommunizmus, az ellenségképekre épülő politika, amelynek nyomán a politika lényegévé az állandó háborúskodás válik, s a megegyezés, a kompromisszum az ellenség aljas cselének minősül; a liberális demokrácia elutasítása, a militarizmus, az erőszak, a tekintélyelvűség, az emberi jogok megkérdőjelezése, az emberi méltóság semmibe vétele. Van azonban néhány olyan sajátossága is a Jobbik ideológiájának – ezek közül a következőkben négyet fogok egészen röviden megemlíteni −, amiről kevesebb szó szokott esni, noha ezek is lényegi összetevőit jelentik az újfasiszta eszmerendszernek. Még akkor is, ha ezeket az elemeket nem mindig lehet azonnal észrevenni.
A Jobbik politikai tevékenységének központi eleme a gyűlöletre építő és gyűlöletet keltő, a gyűlöletet életben tartó és újratermelő antiszemitizmus és cigányellenesség. Ennek egyik forrása az etnikai alapú nemzetfelfogás, a másik pedig a keresztény identitás és a fehér faj felsőbbrendűségének a nemzetiszocializmus történetéből jól ismert tézise, valamint a rasszizmusnak az erre a tételre épülő változata. A Jobbik politikusai persze tagadják faji előítéleteiket, s még inkább a fajgyűlöletet, amit már csak azért is megtehetnek, mert kevés olyan elemzés van, amely rámutat a Jobbik cigányellenességének erre a vonatkozására. Annál több viszont az olyan elemzés, amely szerint a Jobbik a társadalmat érdeklő, érintő kérdéseket vet fel, csak rossz választ ad rájuk. Pedig a Jobbik rasszizmusában elválaszthatatlan egymástól a cigányság alacsonyabb rendűségének, illetve a keresztény fehérek felsőbbrendűségének a tézise. A „primitív”, „állatias”, „emberi együttélésre alkalmatlan”, „bűnöző hajlamú”, „sokat szaporodó”, „lusta”, „csaló” stb. cigánynak a Jobbik retorikájában állandóan jelenlévő képe pontosan erre a kettősségre épül, a fajok, rasszok közti értékbeli különbségnek a fasizmusból jól ismert elméletét fogalmazza újra.
A fasiszta ideológia egy másik, a Jobbik ideológiájában is jelenlévő, konstitutív összetevőjére Umberto Eco hívta fel a figyelmet. Eco azt hangsúlyozta, hogy mindenféle fasiszta ideológiának szerves része a hagyomány kultusza. Az újfasiszta pártok úgy tekintenek a kulturális hagyományokra, mint változatlan, örök értékekre, amelyek egyben az abszolút igazság forrását jelentik, s általános, kötelező érvénnyel határozzák meg a társadalomban való élés kereteit és szabályait. Ez a szemlélet a társadalmi változásokra úgy tekint, mint ezeknek az örök értékeknek az elpusztítására, s ebből kiindulva elutasítja a modern társadalom szellemiségét, a mindennapi élet szabadságát, a modern társadalmat jellemző racionalitást, s elpusztítandó ellenségnek tekinti mindazokat, akik ezeket az értékeket képviselik. Mindettől elválaszthatatlan az újfasiszta ideológiának az a Jobbik politikájában ugyancsak megfigyelhető eleme, amely elveti, sőt, a társadalmat fenyegető veszélynek tekinti a kulturális sokféleséget, a különbözőséget, az eltérő világnézetek egyidejű jelenlétét. Az újfasizmus ugyanis az erővel kikényszerített kulturális és társadalmi homogenitás filozófiáját képviseli. Ebben a társadalomszemléletben értelemszerűen nincs értéke és jelentősége az individualitásnak sem: a közös akaratot megtestesítő monolit közösség a társadalmi lét egyetlen elfogadható formája, amelyet erőszakkal, kiközösítéssel, kirekesztéssel és megbélyegzéssel is ki lehet erőltetni. Végül pedig utaljunk az ún. harmadik útra (third position), arra a politikai pozícióra, amelynek lényege, hogy az újfasiszta pártok és mozgalmak egyaránt szembefordulnak a kommunizmussal és a kapitalizmussal – pontosan úgy, ahogy azt a Jobbik is teszi −, s helyette nemzeti alapokon működő egypártrendszert, diktatúrát vezetnének be.
Összességében azt lehet megállapítani, hogy a Jobbik az újfasiszta politikai pártok minden ideológiai jellemzőjével rendelkezik. Ez persze nem különösebben nagy felfedezés, hiszen mindenki, aki nyomon követte a Jobbik politikai ténykedését, ugyanezt állapíthatja meg. Éppen ezért a továbbiakban nem látszik célravezetőnek különböző terminológiai bűvészkedésekkel megpróbálni elfedni az igazságot. Vagyis azt a tényt, hogy Magyarországon egy nyíltan és nyilvánvalóan újfasiszta elveket valló párt be tudott kerülni az országgyűlésbe, s továbbra is jelentős társadalmi támogatással rendelkezik. Ebből következően következő lépésként azt kell áttekinteni, honnan, mely társadalmi rétegekből érkezik ez a támogatás, milyen forrásokból és motivációkból táplálkozik.
Niedermüller Péter kulturális antropológus,
a Galamus-csoport volt tagja,
a Demokratikus Koalíció alelnöke
|
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
