A vörös és fehér csíkokig
- Részletek
- Parászka Boróka
- 2010. február 16. kedd, 04:05
Van olyan, hogy erdélyi magyar liberális közösség, bármilyen szórakoztatóan is hangzik. Jobbára csak virtuálisan, néhány levélváltás erejéig, de van. Sőt, fontos esetekben egészen összetartó csapat ez a társaság, kilép a virtuáliából, találkozik, egyeztet, ha kell tiltakozik, ha kell támogat. (Miért is kell magyarázni azt, hogy van erdélyi liberális? Hát kell.) A napokban hirtelen fölpörgött a kommunikáció, mert Egyed Péter – szintén zenész – küldött egy meghívót a liberálisoknak: az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács február 15-én beszélgetést szervez az „Írástudók árulása” témakörben Kolozsváron. Beszélget, Szőcs Géza és Egyed Péter, moderál Demeter Szilárd. A vita vitája a liberálisok között nagyjából arról szólt: etikus-e részt venni egy ilyen beszélgetésre?
Természetes, hogy az etikai kérdések itt elsősorban a beszélgetés résztvevőit érintették. Szőcs Gézáról mindenki elismerte, hogy felkészült, tájékozott kultúrember, de az Orbán-érák kulcsfigurája. (Furcsa itt ez a de. Ha kulcsfigura, akkor kulcsfigura, kinek mi gondja ezzel?) Volt, aki úgy érezte, a választások előtt ilyen konstellációban fellépni nem más, mint a hatalomhoz való dörgölőzés. Ami azért is furcsa, mert Egyed Péter nem az a dörgölőzős fajta. (Ámbátor a dörgölőzés, az Erdélyben is kedvelt néphagyomány.) Volt, aki azt gondolta, hogy Egyed és Szőcs hiteles figurák, a moderátor viszont, Demeter Szilárd Tőkés László mellett visel tisztséget, nem illik ez a politikai elkötelezettség ilyen, a szellemi-politikai függetlenséget kísértő beszélgetéshez. Volt, aki úgy érezte, nem is Egyeddel és Szőccsel van gond, nem is azzal, hogy kulcsfigurákból mellékszereplők és mellékszereplőkből kulcsfigurák lesznek. Az viszont mégiscsak elviselhetetlen, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vörös-fehér csíkos címere nyomjon pecsétet a mégoly tiszteletre méltó társaság homlokára.
Fullasztónak éreztem a vitát megelőző vitát, a személyi kérdéseket. Vajon mikor csömörlik meg a magyar köz- és politikai élet attól, hogy mindent erre a „ki velünk, ki ellenünk” kérdésre egyszerűsítsen? Hogy pofára mérlegeljen? Nyilvánvalóan húzható egy határ, és meghatározhatók azok a témák, amelyekről nem vitatkozunk, mert nem vitathatók. De személyes alapon kizárni bárkit is a dialógusból… súlyos torzulás, hogy ez megtörténhet.
Hetek óta ez foglalkoztat: van-e esélye egy más, a magyar politikai gyakorlatban nem meghonosodott dialógusnak. Amely nem a „befelé beszélésről”, a táborok megerősítéséről, a szavazatmaximalizálásról szól. Frusztrált, bizonytalan és gyenge az a politikai párt, amely minden megnyilvánulásában saját táborát félti, újra és újra számlálja-fegyelmezi a gyalogokat. Ebben látom a mai magyar jobboldal legnagyobb gyengéjét, felkészületlenségének, éretlenségének legbiztosabb jelét. (És ezzel sajnos nem mondtam azt, hogy a baloldal hej, de milyen jól van. Mert nincs, mint tudjuk).
Milyen lenne a „kifelé beszélés”? A politikai, társadalmi szövetségek, együttműködések egy másik rendszere? Milyen lenne egy másik kormány- és ellenzékfogalom? Nem most fogjuk megtudni. Mindenesetre különös, hogy minél fegyelmezettebb és intenzívebb a politikai kommunikáció, annál kevesebb egyéni hang hallatszik. Mintha a pártoknak (mondjuk Fidesznek, de mondhatunk MSZP-t is) nem lenne saját tagsága, saját igényekkel, saját ötletekkel. Vannak persze dísz-nyugdíjasok, hivatásos cigányok, főállású orvos-szavazók, kellő időben vasutasok. Merev dramaturgia szerint, időzítve nyilatkozók. De nincs, egyetlen magyar párt körül sincs olyan társadalmi mozgás, egyeztetés , amiből nyilvánvaló lenne, hogy a közösségi akarat keresi politikai formáit, hangját. Hogy Gyurcsány Ferenc magányos volt, ez hamar nyilvánvalóvá vált, és visszavonulása sem volt egyéb, mint magányának beismerése. Hogy milyen lehet Orbán Viktor magányossága, azt – a mellette, alatta, mögötte zakatoló hatalomgépezet csörömpölése miatt – elképzelni sem tudjuk. Gyurcsány gyors politikai megszűnése látványos volt. Orbán hosszú-hosszú , két évtizedes agóniája, amely vélhetőleg végzetes kormányzásba fog torkollani: vajon ki érti igazán ezt a semmiképp sem magánsorsot, magán- és közösségi sorsrontást?
(Orbán nyilván érti és érzi, hiszen egész életműve különböző – nemzeti – közösségi konstrukciók felépítéséről és romba dőléséről szól. A Jobbik maga is így kúszott elő a polgári körös, pszeudomozgalmi időkből. Nem és nem, nem megy ez a közösségi alkímia, fölösleges minden mesterséges beavatkozási kísérlet.)
És akkor ma délután ott ült Szőcs és Egyed, Kolozsváron egymással szemben. Ki tudja miről beszélgettek? És kit érdekelt? Csak az árnyak árnya látszódik, a határon átkúszó Fidesz-árny, és SZDSZ- (MSZP-) árny, kormány- és ellenzék-árnyak. Politikai mímek. Van kitörés ebből? Talán, ha nem az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Árpád-sávos címere a védjegy. Talán, ha Szőcs nem ül olyan közel Orbánhoz, ha csak teheti. Vagy éppen ellenkezőleg? Akarja-e bárki is a kitörést?
Talán.
Végül is nincs más esély, mint a megelőlegezett bizalom. Ami egészen bizonyosan a vörös és fehér csíkokig tart, és nem tovább.
