Fogunk-e újra úgy hinni, mint 1989-ben?
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2012. december 09. vasárnap, 05:19
Nem másban, magunkban. Nem abban, hogy bármire képesek vagyunk, nem is abban, hogy csak akarnunk kell, és minden szép és jó lesz, az sem számít, hogyan és kicsodán kell átgázolnunk hozzá. Csak magunkban, no meg a többiekben.
Az önkényuralom most még nyerésre áll. Nem azért, mert az orbánisták által kitalált rendszerek működőképesek – épp ellenkezőleg, minden, amihez hozzányúltak, vergődik és haldoklik. Az általuk kitalált rendszerek nem abban az értelemben életképtelenek, mint a halvaszületett gyerekek. Nem, ezek, ahogy Ekhidna gyermekei, torzszülöttek, és minden egyes mozdulatukkal életeket tesznek tönkre, reménytől fosztanak meg idősebbeket és fiatalokat. Ennek ellenére be kell látnunk, hiába vártuk a demokráciákban megszokott felháborodást, no meg az ebből táplálkozó tömegtüntetéseket és ellenállást. Itt állunk elképedve, és csodálkozva nézzük, hogy az ország népe milyen bambán tűri a megaláztatásokat. Pedig jól érzékelhető, hogy a haszonélvezőkön kívül már szinte mindenkinek elege van Orbán Viktor kormányzásából. Egyre inkább ki is mondják, ahogyan pár napja a az egyik metróállomáson a kormányt fennhangon szidó férfi – éppen úgy szidta Orbánt, ahogyan 2010 előtt Gyurcsányt szidták a remény nélküli emberek. Mára egyértelműen véget ért a Fidesz által keltett hamis remény kora. Persze vannak még, nem is kevesen, olyanok, akik mindenkit kiszolgáltak, akik mindig a hatalom közelében voltak, és ott is szeretnének maradni. (Mellesleg az egyik legfontosabb feladatunk az lesz majd, hogy ezektől az emberektől megszabaduljunk végre: mindenki tudja, hogy a saját területén kik a vélemény nélküli emberek. Jelentős részben ugyanis nekik köszönhetjük a jelenlegi állapotot. Nem azokra gondolok, akik a szervezeti hierarchiák legalján próbálnak megélni, és ennek érdekében a lehető legközömbösebbé válni, hanem azokra, akik bármit megtesznek azért, hogy partikuláris hatalmukat megőrizzék.) Alig valaki hisz a Fideszben (állítom ezt a közvéleménykutatási adatok ellenére, vagy éppen ezeket megerősítve – az ellentmondás ugyanis nem a kutatásokban, hanem a társadalomban van). Ugyanakkor alig valaki hisz abban, hogy a Fidesz hatalma felszámolható. Ezért áll nyerésre az önkényuralom, és bár érik néha kellemetlenségek, mint amilyen a neonáciktól való elhatárolódás kényszere, ez semmi, és a legkisebb mértékben sem ingatja meg. Márpedig, ha nem hiszünk benne, hogy megdönthető ez a rendszer, akkor nem is fog sikerülni.
A legfontosabb kérdés tehát az, lehetséges-e még hinni? Úgy vélem, a hitetlenség nem a hatalom erejéből ered, nem a félelem táplálja, mert a félelem mögött legtöbbször ott rejtezik a félelmet keltőkkel szembeni düh. Ez a hatalom egyáltalán nem erős, de nem azért gyenge, mert nem tud megfosztani minket a megélhetésünktől, hanem azért, mert amit létrehoz, az nevetségesen silány. Hoffman Rózsa, Matolcsi György, Kövér László és a többiek, beleértve a büszkén pödrött bajszú Martonyi Jánost, nevetségesen dilettánsok, és csak azért pöffeszkedhetnek, mert vezetőjük, Orbán Viktor is az. Természetesen veszélyesek, mint minden hatalomhoz jutott önhitt dilettáns, de ezzel egyáltalán nem magyarázható a hitetlenség.
Minden hithez bizalomra van szükség, vagyis arra, hogy bízzunk a többiekben, hogy bízzunk azokban, akik képviselnek minket, és bízzunk abban is, hogy egy adott cselekvésnek éppen az lesz a következménye, amire számítunk. Mára azonban olyan helyzetbe hoztuk önmagunkat, hogy nem bízhatunk a többiekben, mert sosem tudhatjuk, mikor hagynak cserben, nem tudhatjuk, mikor szolgáltatnak ki bennünket annak érdekében, hogy a saját bőrüket mentsék. Nem bízhatunk a képviselőinkben (a politikusokban), mert – úgy tűnik – a tiszteletre méltó hölgyek és urak közül sokan önös érdekeket kergetnek. Nem bízhatunk a saját tetteinkben sem, mert az eddigi választásaink újra és újra az ellenkezőjébe fordultak. Végül pedig azért sincsen bennünk bizalom, mert a hatalom mindent megtesz, hogy kiirtsa belőlünk. Az orbánizmus és a vele rokon ideológiák (és vallások) ugyanis akkor virulnak, ha a bizalom csak feléjük áramlik, azaz ha olyan helyzetbe kerülhetnek, hogy ők közvetítik a bizalmat az egyes emberek között. Egyház vagy párt teszi ezt, egyre megy, az eredmény mindig önállótlan és magatehetetlen emberek tömege, akik olykor még jó ügyért is zombi módra képesek felvonulni* és „lelkesedni” (az idézőjel arra utal, hogy akinek más kezében van a lelke, az nem is lelkesedhet). Az eredmény pedig az, hogy
ismét itt állunk mint az ujjunk
sok hite-volt-nincs nincstelen
Kányádi Sándor: Kuplé a vörös villamosról, 1992
A legtöbbünk felszállt a narancssárgára festett vörös villamosra, s bár menet közben kiugrott valahol, most nem tudja, hová került, és ami a legfontosabb, nem akar újra rossz járatra felszállni. A politikusok és az értelmiség felelőssége most megint óriási. Ha most is csalódnak bennünk a többiek, akkor bármi, a mostaninál szörnyűbb is lehetséges Magyarországon. Ez az, amit a politikai pártok vezetőinek és befolyásos tanácsadóinak szem előtt kell tartaniuk. Nélkülük ki fog lelket önteni belénk? Ki fogja hihetővé tenni, hogy van értelmes élet? Hogyan fogjuk elhinni, hogy megszabadulhatunk azoktól, akik ma nyomorgatnak bennünket? Sajnos én sem tudom a választ, nem csak rajtam múlik.
itt állok öreg donkihótként
szánalmas hőbörgő alak
kitörlöm szememből a sokk-fényt
nem napfény művi sugarak
reflektorok rivaldafénye
és azon kapom magamat
hogy akaratom ellenére
megintcsak boldogítanak
Ajánlás
jó Herceg mondd mikor lesz vége
és lesz-e új a nap alatt
és akaratunk ellenére
még meddig boldogítanak
Kányádi Sándor: Ballada, Ad notam François Villon, 1991
* Bennem ezt a benyomást keltette Papp Csaba Mihancsik Zsófiának írt levele.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
