Erkölcsi dilemmák
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2013. február 04. hétfő, 04:36
Talán nem volt még a magyar politikatörténetben olyan társaság (a sztálinistákon kívül, akik, mint magától Sztálintól tudjuk, különleges fából voltak faragva), amely olyan gőggel hirdette volna a maga erkölcsi fölényét, mint a Fidesz és annak vallási alvállalkozása, a KDNP. Orbán számtalan beszédben mondta el, hogy erkölcs nélkül nincs demokrácia. Azóta pontosan tudjuk, hogy a taktikájának egyik legfontosabb eleme az, hogy a saját, már eltervezett bűneivel vádolja meg az ellenfeleit. Persze általában véve nem lehet az erkölcsöt felszámolni, viszont lehetetlenné lehet tenni a polgári (citoyen) erkölcs érvényesülését – csak a feltételeket kell úgy alakítani. Az egyik legfontosabb feltétel az, hogy az intézményrendszerek úgy épüljenek fel és úgy működjenek, hogy a mindennapi gyakorlatban visszaigazolják a polgári erények érvényességét. Ehhez „mindössze” arra van szükség, hogy az intézmények strukturálisan és funkcionálisan egyaránt ezekre az erényekre alapuljanak. No meg arra, hogy az intézményekben dolgozó, döntéseket hozó emberek ragaszkodjanak az autonómiájukhoz.
A polgári erkölcs feltétele, hogy az emberek autonómnak tudják magukat, e nélkül ugyanis nem lehet megfelelően, helyesen dönteni. Tegyük fel, hogy lehetséges olyan társadalom, amelyben az emberek könnyedén feladják az autonómiájukat, amikor konfliktushelyzetbe kerülnek. Akik ezt teszik, azok alárendelik magukat annak, aki erővel vagy éppen hazugsággal, netalán csalással kényszerhelyzetbe hozza őket. Az ilyen társadalom nem válhat polgárivá, az ilyen társadalomban mindig azok kerekednek felül, akik kényszerhelyzeteket teremtenek. Tegyünk azonban különbséget azok között a kényszerek között, amelyek a gazdasági-társadalmi folyamatok következményeként alakulnak ki, és azok között, amelyeket szándékosan generálnak. Ez utóbbiak akkor a leghatékonyabbak, ha rácsatlakozhatnak az előbbiekre. Bármelyikről is van azonban szó, a legfontosabb mégis az, hogy miként válaszolunk rájuk.
Az autonómiának van két fontos feltétele. Az egyik az, hogy csak akkor lehetséges, ha elismerjük, hogy hozzánk hasonlóan minden egyes ember autonóm. A második ebből következik: ha ugyanis minden ember autonóm, akkor felelősséggel tartozunk azért, hogy mindannyian élni is tudjanak vele, és felelősséggel tartozunk azokért is, akik még vagy már nem tudnak élni vele teljes mértékben. Erkölcs csak ott lehetséges, ahol mindenki autonóm, ezt mindenki tudja is magáról, és elfogadja az ebből eredő felelősséget.
Ha a hatalom szempontjából nézzük, akkor egy autonóm egyénekből álló társadalomban a hatalommal rendelkezők erkölcsi kötelessége, hogy ne hozzanak létre olyan döntési helyzeteket, amelyeknek az egyik megoldása az autonómia feladása. A mai európai diktatúrák legtöbbször nem a 20. század mintáit követik. Szinte mindegyik demokráciának akarja mutatni magát, még a tisztességes embereket elborzasztó Jobbik is tagadja, hogy neonáci eszméket és programot követne. A diktátorok éppoly találékonyak és alkalmazkodóképesek lehetnek, mint bárki más, a környezet pedig ma nem a Harmadik Birodalomból és nem a Szovjetunióból áll, hanem az Európai Unió és az Egyesült Államok demokráciáiból. Kína messze van, és politikai mintát egyelőre nem képes nyújtani. Azoknak, akik ma egyeduralmat, önkényuralmat, diktatúrát (a mi szempontunkból mindegy, melyiket használjuk) akarnak kialakítani, ehhez a környezethez kell idomulniuk, itt kell elfogadtatniuk magukat: demokratának kell tehát látszaniuk.
Minden diktatúra legfontosabb tulajdonsága az egyének autonómiájának felszámolása vagy korlátozása. A módszerek sokat változtak a kommunizmus bukása óta, és a közvetlen fizikai erőszak háttérbe szorult, a „fekete autók” legfeljebb Belorussziában mennek az ellenzékiekért, Magyarországon nem. Ugyanakkor Orbán Viktor kormánya és szovjetjei (a valamikori önkormányzatok) mindent megtesznek az egyének autonómiájának felszámolására. Folyamatosan és tudatosan olyan helyzeteket teremtenek, amelyekben az intézkedéseikkel autonómiájuk feladására kényszerítik az embereket. Természetesen mindig van választási lehetőség, mindig lehet másként dönteni és másként viselkedni. Csakhogy annak az alternatívának a valószínűségét, amelyben az autonómia megőrizhető, a magyar kormány tudatosan minimalizálja. Folyamatosan azt üzeni a társadalomnak, hogy nem érdemes ragaszkodni a függetlenséghez és az önállósághoz.
Vegyük például a magánnyugdíjvagyon elkobzását. Az állami nyugdíjalapba való visszalépés egész folyamatát úgy tervezték meg, hogy alig legyen esély ténylegesen dönteni. Nem kétlem, hogy praktikus szempontok – a pénz minél nagyobb részének megszerzése – vezérelték Matolcsyt és azokat, akik lelkesen vagy lelketlenül kidolgozták a programot, mégis úgy alakították, hogy a polgárok számára világos legyen, ki vannak szolgáltatva a kormányzat kénye-kedvének, vagyis fel kell adniuk az önállóságukat. Ugyanezt tervezték a választási regisztráció kapcsán is. Vagy nézzük meg milyen viszonyt teremtettek az oktatásban és az egészségügyben dolgozó nyugdíjkorúak számára. Elfogadtak egy teljesen értelmetlen, diszfunkcionális törvényt, és hozzá csatoltak egy kivételezési lehetőséget: az maradhat, aki kérelmet nyújt be, és akinek e kérelem alapján megengedik. Közalkalmazotti munkát végezni, azaz közszolgának lenni tehát kegy: Orbán Viktor, ha kegyes, megengedi, hogy szolgálják őt. Ugyanezt a célt szolgálja az iskolák és a gazdaság egyre nagyobb részének államosítása.
A médiatörvény és a közmunkarendszer, a sztrájktörvény és még sok-sok minden más sem szól másról, mint az intézményi és a személyes autonómia felszámolásáról. Rendben van – mondhatnánk –, van itt egy politikai klán, amelyik meg akar fosztani bennünket polgári öntudatunktól és alattvalóvá akar tenni bennünket, de ez csak akkor sikerülhet neki, ha hagyjuk. Vagyis előbb-utóbb szembe kell néznünk önmagunkkal, és válaszolnunk kell arra, hogy miért tűrjük már három éve csendben (leszámítva a rendvédelmi dolgozók kezdeti ellenállását és a diákok mozgalmát), hogy polgárból alattvalóvá fokozzanak le mindannyiunkat. Orbán Viktor és társai olyanok, amilyenek, de milyenek vagyunk mi? Mert úgy tűnik, nem ragaszkodunk az autonómiánkhoz, könnyedén lemondunk róla. A magyar társadalom – úgy látszik – ambivalens módon viszonyul az autonómiához. Igényt tart rá, de csak addig, amíg nem kell tennie érte, csak addig ragaszkodnak hozzá az emberek, amíg nem kell felelősséget vállalniuk önmagukért és a többiekért. Az autonómia éppolyan közjószág, mint a tiszta levegő: ha a társadalom valamely szegletében elveszik, a többiben sem maradhat meg. Persze kétféleképp veszítheti el valaki az autonómiáját. Az egyik mód nyilvánvalóan az, ha az egyén alattvalóvá, kiszolgáltatottá válik. A másik pedig akkor következik be, ha valaki másokat foszt meg az önállóságuktól: ettől a pillanattól ugyanis már ő sem autonóm, hanem autokrata. Olyan ember, akinek nincsen szüksége másokra, úgy értem, nincsen szüksége szabad, független társakra, csak és kizárólag szolgákra. Amikor tehát Orbán Viktor és társai megfosztják polgári státusuktól a magyarokat, akkor egyrészt belekényszerítik őket, azaz minket, egy erkölcstelen állapotba, másrészt kilépnek a polgárok közösségéből, és autokratává, azaz önkényúrrá változtatják magukat. Ma már Orbán Viktor ténylegesen azt hiszi, hogy senkit nem kell figyelembe vennie, csak akarnia kell, és az történik, amit mond. Ezért mondhatta a február elsején a Kossuth rádiónak adott interjújában a rezsicsökkentésről, hogy „az ár nem szándék, hanem erő kérdése”.
Milyenek vagyunk tehát? Jó lenne pontosan tudni, miért nézzük beletörődve a demokrácia felszámolást. Mondjuk például azért, amiért még ma is sok szakértő amellett érvel, hogy az Orbán-rendszer demokrácia? Vajon mit tesz az emberek többsége, amikor választania kell, hogy feladja az autonómiáját, vagy harcol érte? Felületesen nézve úgy tűnik, hogy a legtöbben feladják, és elfogadják az alattvalói státust, és csak nagyon kevesen vannak (mint például a diákok), akik nyíltan kimondják: nem akarnak egy gleichschaltolt országban élni, nem akarnak egyenruhában, egyentananyagot tanulni.
A túlélési stratégiák azonban sokkal összetettebbek. A többség valószínűleg úgy véli, képes lesz túlélni Orbán országlását, és közben megőrizheti az autonómia lehetőségét. Vajon mit tesznek az intézményvezetők most, hogy a minisztérium hazugságra kényszeríti őket a nyugdíjazások ügyében? Valószínűleg egymásnak ellentmondó és ezért egymást kioltó, vagy a helyzetet átminősítő módon cselekszenek. Például nyilvánosságra hozzák Lengyel Györgyi, az EMMI közigazgatási államtitkára levelét. Vagy nem teszik ezt, de sehogyan sem értik, hogy egy „pap” által vezetett minisztérium, amely nyilvánvalóan a keresztény erkölcs megtestesítője, miért kényszeríti őket hazugságra, hacsak a hazugság nem szerves része a keresztény erkölcsnek, hiszen ezt a minisztérium más államtitkárai is gyakran és büszkén gyakorolják. A legtöbben azonban vagy beletörődnek, vagy nem törődnek bele, csak várnak – remélhetőleg a választásokra, ahol a Fidesz ellen szavazhatnak végre. De addig is meg kell valahogy őriznünk a polgári erkölcs lehetőségét, amit sokféleképpen tehetünk meg, ki így, ki meg úgy.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
