Ki szól a nép nevében?
- Részletek
- 2013. február 13. szerda, 05:49
- Kálmán C. György
Kálmán C. György Ernesto Laclau könyvéről és részlet Ernesto Laclau: A populista ész című könyvéből (Fordította Csordás Gábor, Noran Libro, Bp., 2011, 308 old., 3490 Ft)
Kálmán C. György
Ki szól a nép nevében?
Mi sem egyszerűbb – kézenfekvőbb, és persze: a legkevésbé kockázatos –, mint elítélni a populizmust; lerántani a leplet arról, ami „populista”; megbélyegezni a retorikát, a tömegekhez fordulást. Valami gyanúsat, megfoghatatlant, nem racionálisat látni abban, ami „a nép” hangján akar megszólalni, „a népért”, „a nép helyett”, „a nép nevében”.
Szinte felmérhetetlenül sok dologról van szó – Ernesto Laclau rendkívül jelentős argentin származású, Angliában élő baloldali szociológus ebben a nagy zűrzavarban kíván először is rendet rakni. Könyvének elején ezért sorra vesz néhány populizmus-definíciót, s ennek például az a tanulsága, hogy ugyanazon kupacban vannak a paraszti mozgalmak és a részvételi demokráciát követelő politikai irányzatok. S mindezek között – történeti és logikai – kapcsolat, folytonosság is van; nehezen tudja az egyik populizmus a másiktól elhatárolni magát (nem is mindig törekszik erre). Ugyanakkor világos, hogy a „nép” kategóriája nélkül – bármit értsünk is ezen – sem politizálni nem lehet, sem pedig egyáltalán a társadalomról, kisebb-nagyobb közösségről gondolkodni. Meg kell-e szabadulni a populizmustól, vagy át kell-e értelmezni? Sutba kell-e dobni, vagy új értelmet adni neki?
Laclau remek, igen gazdag könyve tehát a populizmus jelenségét vizsgálja, a kategória alkalmazhatóságát, a populista gondolkodás (vagy politikai érvrendszer) történetét, logikáját, használhatóságát és (ideológiai, politikai, kulturális) felhasználását. A kötet három részből áll – a második és a harmadik a hosszabb: a második a „nép” kategóriájának kialakításáról, jelentéséről, a harmadik pedig a kategória, a népre történő hivatkozások (és nép-felfogások) egyes történeti altípusairól szól. A szöveg kevésbé mozgósít empirikus szociológiai vagy történeti ismereteket és terminológiát – igen erősen hagyatkozik a filozófia (sőt olykor a nyelvelmélet) kategóriáira és szókincsére. De – csak úgy mellékesen – mégis fantasztikus apró adalékokkal gazdagítja a történelemről, politikatörténetről, eszmetörténetről való tudásunkat: Laclaunak mintha a kisujjában volna az egész huszadik század európai és amerikai története.
Nem könnyű olvasmány; ugyanakkor az előadásmód elég didaktikus és érthető ahhoz, hogy ne kizárólag szakember olvasókra számítson, nyelvileg csak közepesen bonyolult. Szerkezetileg jól áttekinthető, tárgya a magyar olvasó számára nagyon aktuális. Érdemes idézni egyik végkövetkeztetését: Laclau szerint ma az a „politikai-szellemi feladat”, „hogy túlmenjünk a dicsőítések és elítélések bátortalanság által megvont horizontján. A visszatérést a ’néphez’ mint politikai kategóriához hozzájárulásnak tekinthetjük ehhez a horizonttágításhoz.” Manapság, amikor mindegyik politikai oldal minduntalan a „lakosságra”, az „emberekre” (tehát: a népre) hivatkozik, ugyanakkor nem fukarkodik a „populista” minősítéssel, ha valamelyik másik oldalról van szó; akkor, amikor a demokrácia ilyen-olyan deficitjeiről szólván gyakran vetődik fel a részvétel, a beleszólás (tehát ismét: a nép) kérdése – nagyon alaposan átgondolandók Laclau tudós szempontjai.
Részlet Ernesto Laclau: A populista ész című könyvének előszavából
E könyv fő tárgya a kollektív identitások kialakulásának természete és logikája. Egész gondolatmenetem abból az alapvető elégedetlenségből fakadt, amelyet a szociológiai megközelítések váltottak ki belőlem. Ezek a csoportot vagy a társadalomelemzés alapegységének tekintették, vagy megpróbáltak túllépni rajta azáltal, hogy tágabb funkcionalista vagy strukturalista paradigmákban helyezték el. A logika, amelyet a társadalmi működés ilyen típusai feltételeznek, nézetem szerint túl egyszerű és egyöntetű ahhoz, hogy az identitás konstruálásában szerepet játszó mozzanatok változatosságát megragadhassa. Mondanom sem kell, azzal a paradigmával szemben, amelyet vitatni szeretnék, a racionális választás elmélete és a módszertani individualizmus egyetlen más változata sem kínál alternatívát.
Az ösvény, amelyen témámat megpróbáltam megközelíteni, elágazik. Az egyik irány a csoport egységének felbontása kisebb egységekre, amelyeket igényeknek neveztünk: a csoport egysége véleményem szerint az igények illeszkedésének következménye. Ez az illeszkedés azonban nem felel meg egy olyan stabil és pozitív alakzatnak, amelyet egységes egészként megragadhatnánk: ellenkezőleg, minthogy minden igény természetéhez tartozik, hogy követeléseket támaszt valamely megállapodott renddel szemben, sajátos viszonyban van ezzel a renddel, lévén egyszerre belül és kívül rajta. Mivel ez a rend nem képes teljesen magába olvasztani az igényt, nem jöhet létre koherens totalitásként; ugyanakkor az igény bizonyos fajta totalizációt von maga után, ha olyasmi kristályosodik ki belőle, ami követelésként íródhat bele a 'rendszerbe'. Mindezek a kétértelmű és ellentmondásos mozzanatok a különbséglogika és egyenértéklogika különféle illeszkedési formáit eredményezik. Annak lehetetlensége, hogy bármilyen fogalmilag megragadható tárgyként rögzíthessük egy társadalmi formáció egységét, a megnevezés központi szerepét eredményezi ennek az egységnek a létrehozásában, az pedig, hogy olyan társadalmi kötőanyagra van szükség, amely képes összetartani a heterogén elemeket, amikor (funkcionalista vagy strukturalista) illeszkedési logikájuk már nem biztosítja ezt az affektust, a társadalmi magyarázatban eredményezi ugyanezt. Freud már világosan látta ezt: a szociális kötelék libidinális. Vizsgálódásaimat kiegészítik a kidolgozott kategóriák – különbség- és egyenértéklogika, üres jelölők, hegemónia – kiterjesztése a politikai jelenségek szélesebb körére: így tárgyalom a lebegő jelölők és a társadalmi heterogenitás fogalmait, valamint a képviseletét és a demokráciáét.
De miért a populizmus elemzésének keretében közelítem meg ezeket a témákat? Mert régóta gyanítom, hogy a populizmus elutasítása mögött sokkal több rejlik, mint egy periférikus jelenségcsoport kitessékelése a társadalomértelmezés margójára. E megvető elutasítás, úgy gondolom, egyáltalán a politika elvetését jelenti, és annak állítását, hogy a közösség irányítása egy adminisztratív hatalom feladata, amelynek legitimitását a „jó” közösségre vonatkozó helyes ismeretek adják. Az elsőként Platón által művelt „politikai filozófia” diskurzusa évszázadokon keresztül ez volt. A „populizmust” mindig valami veszedelmes többlettel hozták kapcsolatba, amely kérdésessé teszi a racionális közösség áttekinthető szerkezetét. Feladatomat abban láttam tehát, hogy fényt derítsek e többlet sajátos belső logikájára, és kimutassam, hogy korántsem marginális jelenségekkel kapcsolatos, hanem bármely közösségi tér tényleges működésébe beleíródik. Ezt szem előtt tartva bemutatom, miképpen váltak fokozatosan belsővé a tömeglélektanról szóló tizenkilencedik századi viták során a „tömeggel” társított olyan tulajdonságok, amelyeket kezdetben – például Hyppolite Taine műveiben – asszimilálhatatlan többletnek tekintettek, jóllehet, mint Freud Tömegpszichológiája bebizonyította, minden társadalmi identitás-alakzattól elválaszthatatlanok. Ezután történelmi esetek kapcsán érzékeltetem a populáris identitások felbukkanásának feltételeit, majd létrehozásuk korlátait tekintem át.
Ennek az eljárásnak az lesz az egyik következménye, hogy a „populizmus” jelentésköre elmosódik, mivel elemzésem sok olyan jelenséget utal körébe, amelyeket hagyományosan nem tekintettek populistának. Megközelítésemet e ponton bírálat illetheti, amire csak azt tudom válaszolni, hogy a „populizmus” jelentéstartománya a társadalomelemzésben mindig is kétértelmű és homályos volt. Elég egy pillantást vetni a populizmus irodalmára, hogy lássuk, hányan utaltak e fogalom megfoghatatlanságára és pontatlan körülhatárolására. Igyekezetem nem arra irányult, hogy megtaláljam a populizmus igazi jelentését, hanem éppen az ellenkezőjére: annak megmutatására, hogy a populizmus nem rendelkezik egységes jelentéstartománnyal, mert nem egy körülhatárolható jelenségre vonatkozik, hanem egy olyan társadalmi logikára, amelynek hatásai számos jelenséget szelnek át. A populizmus egész egyszerűen a politika konstruálásának egyik módja.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!