Hogy lesz ebből demokrácia? 4. rész - Van-e igény a diktatúrára, avagy konszolidálódhat-e Orbán rendszere?
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2013. március 07. csütörtök, 02:14
- Krémer Ferenc
|
Európa közép-keleti részén az 1990-es évek eleje óta furcsa küzdelem zajlik. Az egyik oldalon állnak azok, akik hol a felszín alatt, hol nyíltan diktatúrát, a másik oldalon pedig azok, akik demokráciát igényelnek. Az előbbiek egyik legnagyobb tévedése az volt, hogy evidensnek tekintették a szabadság és a demokrácia primátusát mindenféle függőségi viszonyokkal szemben. Az utóbbiak Magyarországon jutottak a legközelebb vágyuk tárgyához, hiszen itt már a totális diktatúra és a nyílt elnyomás igénye is fel-felmerül. Hogy kiutat találjunk sanyarú helyzetünkből, el kell fogadnunk, hogy nincs evidens igény a demokráciára, és el kell fogadnunk azt is, hogy létezik diktatúraigény.
Pedig azt gondolnánk, hogy a diktatúra iránti igény abszurdum, hiszen kinek lenne igénye arra, hogy elnyomják, megalázzák, akkor fosszák ki, amikor csak akarják stb. Közép-Kelet Európa, vagy másként az Európai Unió keleti végeinek egyik társadalmi rejtélye, hogyan jöhetett létre és miért maradhatott fenn mégis a diktatúra iránti igény. A diktatúrákat azonban csak a hierarchia két pólusa felől szoktuk nézni. A hierarchia csúcsait sokat vizsgálták már, ezek a diktátor és közvetlen környezete, az elnyomás törvényi, szervezeti és ideológiai intézményrendszere. Ezek azonban csak a diktátorokban kelthetnek igényt. A másik póluson találhatók a hierarchia legalsó szintjei, az elnyomottak és kifosztottak, ahová legtöbbször mindenki mást besorolnak. Ez az áldozatok nézőpontja. Míg a diktátorok és környezetük felől leírva a diktatúra egy bornírt, önhitt, mélyen tisztességtelen, ámde az erkölcsöt a saját pillanatnyi érdekeihez igazító, a maga számára külön valóságot alkotó csoport önkényeként írható le, addig az áldozatok felől nézve a diktatúra a döntési és életlehetőségektől való megfosztottságnak látszik. Az élet egy másodlagos, alacsonyabb rendű valóságban folyhat csupán, és minden lényeges mozzanatában ki kell szolgálnia az önkényúr elsőrendű valóságát. Úgy tűnik, hogy a két pólus között kibékíthetetlen ellentét van, sőt, mondhatnánk azt is, hogy az egész társadalom a diktatúra áldozata, ez mégsem tűnik igaznak.
1990-ben úgy látszott, hogy az egykori szovjetblokk országaiban egyértelműen a demokráciára volt igényük az embereknek. Lelkesen ünnepelték az egyetlen uralkodó párt hatalmának bukását, többek között azért, mert azt hitték, hogy illúzióik hamarosan valósággá válhatnak. Túlzottan is egyszerű lenne a vágyakban való csalódással magyarázni a diktatúra iránti igény viszonylag gyors újraéledését. Nem lehet elég az sem, ha azt gondoljuk, az emberek a problémamegoldás hatékonyabb és eredményesebb eszközét láthatják a diktatórikusan működő szervezetekben. Az sem elégséges érv, hogy nagyon sokaknak szimpatikusabb a problémák primitív önfelmentő „megoldása”, mint felelősségvállaló kezelése, vagy az, hogy az egészet másokra akarja hárítani. Magyarország a diktatúra iránti igény vizsgálata szempontjából azért különösen érdekes, mert két évtized alatt szinte észrevétlenül fordult át az egyik igény a másikba. Kétségtelen, a magyar demokrácia rosszul teljesített, a kérdés azonban az, hogy miért az antidemokratikus megoldások felé fordultak az emberek, és miért nem az intézményeket és a viszonyokat akarták demokratizálni.
A rendszerváltás a legtöbb helyen érintetlenül hagyta a szervezeti viszonyokat, és az évek múlásával ezek a demokratikus felszín alatt meghúzódó, korlátozott viszonyok egyre inkább természetesnek tűntek. Az emberek fokozatosan beletörődtek abban, hogy Magyarország olyan ország, ahol a gazdaságtól a politikán keresztül az egészségügyig és a rendészetig szinte mindent a minden gyanú felett álló, ámde rejtélyesen gazdagodó és a hatalmat monopolizáló klikkek uralnak. Kevésbé élesen fogalmazva, az országot egyre inkább néhány érdekcsoport tartotta a kezében, a politika pedig ezeket az érdekcsoportokat szolgálta ki. 2010-re a kérdés csupán az volt, hogy melyik érdekcsoport kezébe adják a választók a hatalmat. Ez azonban csak a feltételeket, de nem a választásokat és az igényeket magyarázhatja. Tegyük fel, hogy nem volt más lehetőség, mint a Fidesz körül tömörülő gazdaság-egyházi érdekcsoport kezébe tenni le a hatalmat, mert a baloldali politikát hiteltelenítették a döntései és a jobboldal antidemokratikus és ma már mindenki előtt világosan hazug politikája. Ez azonban nem ad magyarázatot arra, honnan kerültek elő a tankerületek, a járások vagy éppen a rendőrség vezetői. Azt sem magyarázza meg, hogy honnan bújnak elő újra és újra a „békemenet” talpasai vagy a szakszervezetek szájjártató, ámde cselekvésképtelen vezetői. És főleg azt nem magyarázza meg, miért bámulja bénán és szájtátva az emberek többsége a jogaitól, a vagyonától és a tisztességétől való megfosztást?
Ha csak a pólusok felől akarjuk megérteni a politikai igényeket, akkor lehet, hogy a legfontosabb tényezőket hagyjuk figyelmen kívül. Mert lehet, hogy a legalul lévők sokasága beletörődik a sorsába és másodlagos megoldások után néz, miután az úgynevezett társadalomban már nincsen többé számára hely. Az is lehet, hogy az önkényuralmat úgy-ahogy működtetők élvezik a hatalom tényleges uraitól kapott privilégiumokat, de ők mindig kevesen vannak, és a saját akaratukból nem képesek fenntartani egy diktatúrát, csak ha a többiek is elfogadják a hatalmukat. Fontos, hogy jelenleg nem ez a helyzet az országban. Az újonnan kinevezettek többnyire, híven az orbáni (ellen)forradalom jellegéhez, tudásukat és egyéb tulajdonságaikat tekintve, silánynak minősülnek az alattvalói helyzetbe kényszerítettek szemében.
Van tehát a pólusok között egy igen kiterjedt, változatos csoportokból álló réteg, amely eldöntheti, milyen irányba forduljon egy ország politikai rendszere. Ők azok, akik mérlegelhetik az előnyöket és a hátrányokat, mert ők egyszerre lehetnek alárendeltek és alárendelők. Valójában rajtuk, az ő igényeiken múlik, hogy Orbán rendszere konszolidálódik-e vagy sem. Az önkényuralom rendszere azonban nemcsak akkor konszolidálódhat, ha a jelenlegi garnitúra marad hatalmon, hanem akkor is, ha megbukik. Mit sem számítanak ebből a szempontból a „bebetonozott” hivatalnokok, őket ugyanis sokkal könnyebb eltávolítani, mint az igényeket megváltoztatni. A kérdés tehát az, mi billenti egyik vagy másik irányba a két pólus között elhelyezkedő csoport igényeit? A demokratikus ellenzék győzelme erre a kérdésre adott válaszon múlik.
Csakhogy ennek a rétegnek az igényei a helyzetéből adódóan meglehetősen ellentmondásosak, a választási küzdelmek egyik sajátossága pedig éppen az, hogy a hatalomra törekvő szervezetek igyekeznek elkerülni a konfliktusokat, vagyis hangsúlyozzák ugyan ennek az igényrendszernek az egyik oldalát, de elhazudják a belőle eredő ellentmondásokat és kényszereket. Most már legalább addig eljutottak, hogy nem ígérnek csodákat, de mintha az ígéretek jó része a hatalom birtokosainak szólna. Úgy tűnik, a demokratikus ellenzék az érdekcsoportokkal való egyeztetésből akarja felépíteni a demokratizálás programját. Ezzel mindössze az a probléma, hogy ezek az érdekcsoportok egy-egy társadalmi terület hatalomgyakorlóit jelentik, ők pedig eddig is aktívan járultak hozzá a demokrácia erodálásához. Természetesen nem lehet mindegyiket figyelmen kívül hagyni. Nagyon súlyos hiba lenne azonban, ha ismét az ő szűklátókörű, következményszelekcióból felépülő valóságfelfogásuk határozhatná meg a demokratizálás programját.
Az orbánizmus többek közt a populizmus segítségével igyekszik hitelesíteni önkényuralmi törekvéseit, ezzel próbálja megszólítani a két pólus közötti csoportokat. A populizmus szerint ezek a csoportok korlátoltak, önzőek, nem tudnak és nem is akarnak foglalkozni a saját világukon túli dolgokkal. Egyszóval, a populizmus lenézi és megveti ezeket az embereket. Akkor sikeres, ha képes elhitetni velük, hogy a saját világuk uralhatja a társadalom egészét – ugyanezt szeretné mellesleg a társadalom elitje is. Előbb-utóbb persze kiderül, hogy ahogyan most is tették, átverték őket, ez azonban nem segíti a demokratikus ellenzék munkáját. Mert a populizmus feléleszti a diktatúra iránti igényt, de nemcsak általában, hanem a mikroszférában is. Az embereknek nincs ugyan igényük arra, hogy elnyomják őket, arra azonban sokaknak van, hogy ők nyomjanak el valamilyen módon másokat, ennek érdekében pedig elfogadhatják a saját alárendeltségüket is. A diktatúrák ugyanis védelmezik azokat a viszonyokat, amelyek az emberek számára otthonosan elviselhetetlenek, mint amilyen például a patriarchális, férfiak uralta család vagy a munkahelyi kiszolgáltatottság.
A demokratizálás eleve kudarcra lesz ítélve, ha meg sem próbáljuk felfejteni ezt a hálót, ehhez viszont konfliktusokat kell vállalni a választókkal. A baloldal már belebukott egy populista kísérletbe, ezzel tehát nem érdemes próbálkoznia, azon viszont jó lenne elgondolkodni, hogy lehetséges-e másként, nem populista módon megszólítani a társadalom meghatározó csoportjait. Nemcsak ígérni kell a változásokat, hanem ténylegesen fel kell szabadítani a pólusok közötti csoportokat a kényszerek alól. Ez viszont nem tehető meg, ha csupán az érdekcsoportokat figyelik a demokratikus ellenzék politikusai. Szükség lenne arra, hogy végre valóban politikusként viselkedjenek, azaz képesek legyenek figyelembe venni az érdekcsoportok által negligált következményeket is. Nekem úgy tűnik, hogy erre ma még nagyon sokan nem képesek. Erre mutat az, hogy a tudományt a legtöbben egyáltalán nem veszik figyelembe, mintha nem is létezne, nem olvasnak, és ha olvasnak, nem értenek semmit. Nem azokra az úgynevezett, érdekcsoportokhoz kötődő politológusokra gondolok, akik a médiában magyarázgatják a politikusok szavait és tetteit, mert ők legtöbbször csak abban segédkeznek, hogy a politikusok képtelenek legyenek szétnézni a társadalomban, és képtelenek legyenek a saját, nem egyszer kicsinyes érdekeiken túl mást is figyelembe venni. Mindannak, amit ezek a szakértők csinálnak, vajmi kevés köze van a tudományhoz. Azokra sem igazán hallgatnék, akik hatalmi pozícióban voltak az elmúlt évtizedekben, köztük ugyanis alig-alig vannak, akik képesek az általuk vezetett rendszerek ellentmondásaira demokrácia-kompatibilis megoldásokat javasolni.
A legfontosabb az lenne, hogy megváltozzon a demokratikus ellenzék politikusainak társadalomról, demokráciáról és politikáról alkotott felfogása, mert csak ha ez megtörténik, lesznek képesek megoldásokat találni arra, hogyan ébreszthető fel a demokrácia iránti igény a magyar társadalomban.
|
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!