Kell-e aggódniuk a magyar édesanyáknak?
- Részletek
- Napi apró
- 2013. március 19. kedd, 03:59
- Endrődi Gábor
Más házát, kertjét elfoglalni önmagában is súlyos bűncselekmény: ezt ép jogérzékű ember nem vitathatja. Törvény írja elő, hogy az ellenintézkedéseket a fenyegetés súlyának megfelelően kell megválasztani. Van azonban egy pont, ahol nincs helye mérlegelésnek. Amikor a behatoló nemcsak tör-zúz, de kiszolgáltatott, kisgyermekes édesanyákat is fenyeget, az önvédelem ösztöne még a legjobb indulatú emberben is feltámad. Akár abban az emberben is, aki régebben, méltányolható okokból, elkövetett ugyan esetleg kisebb emberöléseket, de lelkiismeretének hívó szavát most, a veszély pillanatában nem tudja elnyomni. A nép hatalmának zálogát, a párt székházát akár életének kockáztatásával is védenie kell.
A pártszékház kertjének elfoglalása felidézi azokat az időket, amikor még Demszky Gábor és az ő tizenkét éves Trabantja fenyegette a béketábort; amikor védtelen, ám becsületes rendőrök, köztük kisgyermekes édesapák, riadtan hátráltak a fékezhetetlen Demszky elől, nem tudván, melyiküket akarja megtámadni. Talán a Vörös Hadsereget is segítségül hívták volna, ha az történetesen nem állomásozik már néhány évtizede az országban. De sikerült. Ha húszegynehány évvel később, a nemzetközi pénzhatalmi központok minden mesterkedése ellenére is, de sikerült kiszorítani az országból a magyar családok e közismert ellenségét.
Ez a maroknyi, de annál hangosabb csoport nem tud beletörődni abba, hogy már nem a nemzetközi monopóliumok döntik el azt, mi történjék szűkebb pátriánkban. Hogy a nemzet visszanyerte önrendelkezését. Megvesztegethetetlen, tekintetüket a jövőre szegező fiatal emberek a néppel konzultálva írják Magyarország alaptörvényét: ha nem sikerül elsőre, megírják másodszor, harmadszor, akár negyedszer is, csak hogy a magyar családoknak jobb legyen. Hogy a magyar édesanyáknak annyi idő után végre ne kelljen félniük, melyik vörösiszap-tárolót bombázzák legközelebb a NATO gépei, ahogy azt a kiváló, immár Táncsics-díjas publicista feltárta a közelmúltban. Hogy ne kelljen tartanunk a bíróság botrányos, mi több, arcpirító ítéleteitől; ilyenkor egyszerűen hozunk egy másik törvényt és máris minden visszakerül a rendes kerékvágásba.
A kritikus pillanatban, amikor a behatolók már a székház erkélyét is bevették, a kisgyerekes édesanyák már a pincében kerestek menedéket, s a túlerő láttán a rendőrség különleges alakulatai is már a visszavonulást fontolgatták, egyszerű járókelők, nyugdíjas nagymamák siettek a megtámadottak segítségére. Szelíd szavakkal és egy kevés sósavval nyomatékosítva magyarázták volna el, hogy nemcsak hálátlanság, hanem egyenesen árulás belemarni abba a kézbe, amely otthont és ingyenes oktatást ad mindenkinek. Hogy pont most, amikor negyven év múlva Európa legversenyképesebb országa leszünk, a szíveknek egy ütemre kell dobbanniuk.
Aztán délutánra minden elcsendesült. Hiába a zárt kapuk, a megkettőzött biztonsági őrség, a banda szőrén-szálán eltűnt. Kisebb csoportjaikat még látták a Parlamentnél, majd az Alkotmánybíróság székházánál, de éjfélre teljesen nyomuk veszett. És ilyenkor felsejlik az emberben a legdermesztőbb lehetőség, nevezetesen az, hogy ez a diverzánscsoport talán már nem is akar annyira felforgatni. Ahogy a Hallgatói Hálózat egyik képviselője mondta: nem kell aggódni, még egy-két évig próbálkozunk, aztán már hírünket se fogják hallani.
S akkor itt fogunk állni, zavartan egymásra nézve, tehetetlenül. A terrorelhárítás harcedzett emberei nem tudnak majd csapdát állítani M. Hajnalkának, a magyar Ulrike Meinhofnak a metró kijáratánál, pedig akár szabad elvonulást és tisztességes órabért is garantálnának, csak az isten szerelmére, jöjjön már, és ha maradt benne egy szikrányi becsület, hozza magával a bűntársait is. Nyakunkon marad a székházostromra sütött rengeteg linzerkarika, a szeretet és a figyelmesség egyéb jeleivel együtt. Sokat látott ügyészek panaszkodnak majd, főügyész úr, itt a rengeteg bizonyíték, az emeleten glédában állnak a színvonalasabbnál színvonalasabb vádiratok, csak a neveket kellene kitölteni, gyanúsított meg sehol; s nosztalgiával gondolnak a valamikori meghitt, oldott hangulatú vádiratszerkesztésekre, amikor a vádlottaknak még nem derogált kicsit elüldögélni délutánonként egy pohár mellett a hatóság embereivel. Megérte ez az egész hajcihő, ha protekció nélkül már egy tisztességes többvádlottas ügyhöz se lehet hozzájutni?
S mind közül a legszívbemarkolóbb: eljöhet az idő, amikor már azt az otthon tartogatott kis sósavat se lesz kire ráönteni. Van miért aggódniuk a magyar édesanyáknak.
(Endrődi Gábor)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
