Nem szeretnék a helyében lenni
- Részletek
- Napi apró
- 2013. máj. 13. hétfő, 04:08
- Andor Mihály
Tamás Gáspár Miklós talán nem gondolta, hogy Don Orbán diákos kedvességű választ küld nyílt levelére. Azt meg végképp nem, hogy a legkisebb kritikára is mindig ingerülten reagáló vezér bűnbánatot tanúsít, és még a tanácsát is megfogadja: elmegy Szatmárnémetibe, és virágot tesz gyilkos rendőrei áldozatának sírjára.
El tudom képzelni azt a borzongató örömöt, ami a levél fogalmazása közben átjárta, amikor a régi szép időkre hivatkozva letegezte élet és halál urát, és talán akkor is, amikor a válaszlevelet olvasta. A „Kedves Gazsi” megszólítás azt bizonyította számára, amire minden szellemi ember vágyakozik: a legkisebb formális hatalom nélkül, pusztán intellektuális erejénél fogva olyan hatalmi tényező, akit nem lehet megkerülni.
Talán még kétségbeesetten a fejéhez is kapott: Úristen, ha ilyen civilizáltan és barátságosan lehet beszélgetni Viktorral, akkor talán nagyobb léptékű ajándékot is kérhettem volna. Mondjuk azt, hogy hozzon a parlamentje olyan törvényt a rendőrség működéséről, amely mellett ilyen gyilkosságok véletlenül sem fordulhatnak elő. Vagy hogy állítsa vissza a sajtószabadságot, alkosson tisztességes választási törvényt, adja vissza az elrabolt magánnyugdíjakat, állítson az ügyészség élére független szaktekintélyt, ne tekintse az országgyűlést úri szabóságnak, ahol az ő méretére szabják a törvényeket, ne a gazdagokat támogassa a szegények rovására, és lehetne folytatni a sort.
Aztán szegény Tamás Gáspár Miklósnak lassan rá kellett jönnie, hogy kijátszották, intellektuális hatalmát egy megkerülő cselre használta fel a focista. Don Orbán stábja az ő ötletéből font glóriát az önkényúr feje fölé: az emberarcú Orbán, aki nem felejti el a régi harcostársakat, és még akkor is melegen gondol rájuk, amikor a politika elsodorta őket egymás mellől. Aki belátja, hogy hibázott, megköszöni a kritikát és megfogadja a tanácsot: egy láthatatlan tévéstáb kíséretében egyszál maga egy szál virágot helyez a sírra. Semmi felhajtás. Milyen emberi! És hogy mindenki örvendezhessen, rögtön föl is kerül a Facebookra. Minden klappol. (Azt azért még most sem hiszem, hogy Tamás Gáspár Miklós megrendelésre dolgozna, csak túlméretes egója ragadta el.)
Ám nem elég, hogy megtapasztalhatta Don Orbán megkerülő cselét, még itt van ez a kávémeghívás is. Most mit tegyen? Bármilyen kedves gesztusnak tartja a meghívást, van min gondolkodnia pár napig. Fogadja el? Akkor a kezükre adja magát. Elkezdődhet egy macska-egér harc, amelyben nem ő a macska. Ugyan Orbán szerint tudnia kellene, hol találja, de kiderülhet, hogy rosszul tudta. Ott nem. Meg a másik helyen sem. Akkor hol kuncsoroghat? Aztán nem jön össze az időpont, mert a főnöknek mégiscsak van egy miniszterelnöki kamu-állása, ami sok elfoglaltsággal jár. És akkor még ott a főállás is, ami ugyancsak sok tárgyalással jár. Bár a kettő némileg összeolvad.
De mondjuk, végül mégis összejön a kávézás. Miről beszélgessenek? Most kérje azt, amit a sírlátogatás helyett kellett volna? De lehet, hogy akkor már nem lesz „kedves Gazsi”, és úgy érezheti, hogy semmibe veszik. Vagy beszélgessenek az időjárásról, hogy megmaradjanak a közös múlt jó ízei? Közben a stáb felvenné, és az összes esti híradó hozná, hogy emberacú Orbán jó hangulatban kávézik politikai ellenfelével. Persze alámondott szöveggel, nehogy megtudjuk, mit mondott Tamás Gáspár Miklós.
Vagy utasítsa vissza? Ebből se jöhet ki jól, hiszen egy kedves miniszterelnök meleg hangú meghívását utasította vissza. Milyen ember az ilyen?
Nem szeretnék a helyében lenni.
(Andor Mihály)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
