Madarat tolláról
- Részletek
- Napi apró
- 2013. máj. 14. kedd, 03:39
- Politzer Tamás
A mai idők szavát, oktatási politikáját megértve lemondok a jogi kari felvételizésről, nem terhelem az egyetemi keretszámot és hozzátartozóim apadó, hamarosan nem létező pénztartalékát, talán hasznosabb leszek hazámnak, ha madártani ismereteimet magántanulóként önfinanszírozom, gyarapítom, hasznosítom.
Dehogy használom én a fránya ornitológia kifejezést, hisz van arra magyar, jobban mondva nemzeti szókincs is.
A nemzeti madártani ismeretek hasznosítása sem nélkülözheti azonban a nemzetpolitikai – vagy annak vélt – fészekrakást, ezért e röpdolgozat néhány sora időnként elkalandozik a természettudományos ismeretektől.
Nem árt ugyanis, ha néhány előre mutató politikai, társadalmi écát a szemellenzős madarasok is felcsipegetnek és megszívleltetnek a gyanútlan olvasóval.
A magyar történelem és mindennapok írott és íratlan, felemelő vagy szégyenteljes, üdvözítő vagy feledhető emlékei, jelenségei között két legendás madár is szerepel: az egyik a turul, a másik a páva.
Jelkép mindegyik. Kedvelt vagy gyűlölt. Rémisztő vagy felemelő. Kinek ez, kinek az.
Közös bennük, hogy mára nemzeti egységre egyik sem ösztönöz, hiába próbálja ezt elérni bárki bármelyik eszme oldaláról.
Kérdés persze (szónoki), hogy miért is kellene minden felemelő vagy borzalmas emlékű jelkép tekintetében egység?
Vagy a felhasználóik eszmeisége, tettei okán, vagy azért, mert a hatalom sugallja, erőlteti, értelmezi, használtatja, bizony a többség elhessenti a vészjóslóan suhogó szárnyakat.
Én még nem láttam turult, még egyetlen madártani kutatótársam sem tudta eldönteni, igazolni, bizonyítani ugyanis, hogy ez a madár sólyom vagy sas?
(Még Brehm sem említi, pedig a sólymok, solymászok magyar vonatkozásait sokat emlegeti.)
Mindegy is, ennek is van szép legendája, mondavilága, aztán szokás szerint a politika belepiszkított a fészekbe (is).
Egyes – mit egyes, tömeges – idióta eleink bel- és külhoni hatalmi támogatással, nagyon-nagyon rossz eszmék dicsőítésére, tettek magyarázatára használták. Az elemi iskolából 1944-ben örökre kimaradt egykori féltestvéreim mesélhetnének róla…
A ma turulszobrot, -jelvényt, -jelzőt kedvelők elfeledtek valamit mondani arról, hogy e madár-jelkép sok száz éves történetéből, életrajzából törölni illene néhány ordas évtizedet, hogy feledni segítsenek…
Azt hittem a madártani kutatásaim elején, hogy a pávával könnyebb a helyzet, hisz jó és szép emlékű szárnyas. Gyerekkorunkban folyton azt rikoltoztuk a Balogh jegyzőék pulykáinak: szebb a páva, mint a pulyka, rút, rút, rút… A pulykák válaszként torokhangon feleseltek, a büszke páva meg csak billegette díszes, színes farktollait a kerekes kút káváján.
De félre a személyeskedést. Repdessünk az egyetemesség irányába. Elment már a kedvem a pávától, amióta a pávatánc emlegetéséről nem az Ady által megírt kényesség, büszkeség, a napszédítő tollak látványa ugrik be, hanem a kormányzati rangra emelkedett kétszínűség.
Madártanhoz talán köze nincs, ám – az önjelölt és botlábú tanítvánnyal ellentétben – a pávatánc helyett én még mindig azt várnám:
„Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.”
Ha nem így lesz, más szárnyasokat kell majd a jelképek közé emelni, azokat, amelyek gyakorlott túlélők, talán azért, mert a tápláléklánc tekintetében sem válogatósak, s a kánikulát, a zimankós teleket is jól bírják. Nem véletlen, hogy a nemzeti szólásmondás egyik gyöngyszeme így szól: amíg lócitrom van, addig veréb is van.
(Politzer Tamás)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
