A történelem gépangyala
- Részletek
- 2013. máj. 22. szerda, 03:26
- Könyvajánló
Sándor Iván: A történelem gépangyala
Válogatott esszék
L’Harmattan Kiadó, 2013, 270 oldal
A könyvről
Az irodalom történetében mindig voltak olyan regényírók, akik rajta tartva „kezüket” a korszak ütőerén, az esszé műfajában is követték a história eseményeit.
Sándor Iván esszéi a regényeihez hasonló érdeklődést keltenek évtizedek óta. Új kötetében több mint harminc esztendő írásaiból válogat. A Don-kanyar tragédiájáról, a holokausztról, a Gulagról, majd a magyar ötvenhatról szóló írásaitól a ma káoszáig kíséri végig az elmúlt évtizedek eseményeit. Az ország mentális állapotát, ennek történelmi előzményeit, a várható jövőt elemző írások a nemzeti önismeret elmaradásának, az önáltatás anatómiájának súlyos kérdéseit vizsgálják a magyar esszéírás legjobb hagyományait – Babits Mihály, Szerb Antal, Bibó István érzékletes nyelvét – követve, miközben szembesítik az olvasót korunk legégetőbb kérdéseivel, élvezetes olvasmányélményt nyújtva. Üzennek a feledés tengeréből arról, hogy kik vagyunk. Földényi F. László szerint: „A nemzeti önismeret kérdése izzítja ezeknek az írásoknak minden gondolatmenetét. S miért kell az izzás? Azért, mert egyébként minden hamuvá szürkülne.”
Paul Klee: Angelus Novus (1920) – Wikipedia
Részlet a kötetből
1940-ben Walter Benjamin így írt: „Van Kleenek egy Angelus Novus című képe. Angyalt ábrázol, aki mintha rámeredne valamire és el akarna hátrálni tőle. Szeme tágra nyílik, szája nyitva, szárnyai kifeszülnek. Ilyen lehet a történelem angyala. Arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, s mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy feltámassza a holtakat és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és oly erővel, hogy nem tudja többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben az égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak.”
Theodor Adorno tovább ment: „…az Angelus novus, a gépangyal [kiemelés – S. I.] már nem hordja magán nyíltan a karikatúra és az elkötelezettség emblémáját, de jóval túlszárnyalja mind a kettőt. A gépangyal rejtélyes tekintete kikényszeríti nézőjéből a kérdést, vajon a teljes katasztrófát hirdeti-e, vagy a benne rejtező menekvést. Ez az angyal azonban, Walter Benjaminnak, a rajz tulajdonosának szavaival élve, nem az az angyal, aki ad, hanem aki elvesz.” (Elkötelezettség, 1962)
Annak az évtizednek a végén, amelyikben Adorno ezt írta, két másféle mű készül el. Az egyiket azonnal megismeri a világ, a másikat harminc év elteltével. Az egyik film, Stanley Kubrick A Clockwork Orange-a (Mechanikus narancs), a másik regény, Kertész Imre Sorstalansága.
Amiként az útján baktató Rocinante, az emberiség jó barátja újabb és újabb regénykorszakokban újra és újra lovast vált, elmondhatjuk, hogy a Történelem Angyala is változik a vele dialógusba lépők tekintetének változásával. Ha ennek tudatában nézzük a képet, pillantásában felfedezhetjük a Sorstalanság Köves Gyurijának angyali és racionális „naivitását”, amely arról beszél, hogy „nincs olyan képtelenség, amit ne élnénk át természetesen”. Mintha Angelus Novusunk „naiv” pillantása sem beszélne másról, mint a „folytathatatlan élet folytatásának” boldogító borzalmáról. Ami magába foglalja a katasztrófa és a menekvés elválaszthatatlanságát. Kubrick filmje már mintha Adorno gépangyalának borzongató talányát idézné. Ami természetes mindennapiságként teszi átélhetővé a sors „képtelenségeit”.
Amikor először olvastam Adorno írásában azt a sort, amelyben az Angelus Novust gépangyalnak nevezi, fordítási hibára gyanakodtam. Persze szó sincs erről. Sokszor kellett elolvasnom a mondatokat, amíg elfogadtam, hogy a nézőpontváltásra a látás megváltozására való felhívás történik meg. Ami segít abban, hogy szembenézhessünk a Történelem robotpillantásával.
Ez újabb további elszakadást jelent a művészet és a történelem kapcsolatának az ezredfordulón az elszakadást már eddig is reprezentáló nézőpontjaitól, műveitől is. Nem mondhatjuk, hogy az Angelus Novus helyén semmi nincs – az Angelus Mechanikus áll ott. Szabadságunk mércéje: felismerjük-e az újabb váltást. Olyan korszakban, amelyiknek nincs szelleme, nehéz a korszellem hiányából következtetni a művészi eszközökre. Inkább a művészi eszközökből próbáljunk következtetni a kor szellemére. Amiként Huizinga is tette a Van Eyck-képek értelmezésével.
Sokáig az volt a kérdés, lehet-e nem felismerni a Történelem Angyalát annak, akinek maradt szeme a látásra.
Az én kérdésem: szabad-e kibúvót találni az Angelus Mechanikus, a Történelem gépangyalának tekintetével való szembenézés elől?
Sándor Iván 1930-ban született Budapesten. Pályáját drámaíróként és színházi kritikusként kezdte. Első regényeit a hatvanas években adták ki. Tizennégy regénye közül több két-három kiadásban jelent meg. A legismertebbek: A futár, a Századvégi történet, a Tengerikavics, A szefforiszi ösvény, a Drága Liv, a Követés, Az Argoliszi-öböl, Az éjszaka mélyén – 1914. Huszonkét esszékötetében foglalkozott a magyar múlttal, külön könyvekben a tiszaeszlári perrel, Bibó István, Németh László életművével, a rendszerváltással, a Bánk bánnal, nagy esszékben a Hamlettel, Proust korszakos regényével, az ezredforduló európai és magyar eseményeivel. Megkapta a József Attila-, a Márai Sándor-, a Kossuth-díjat, az amerikai Getz Corporation életmű-díját, többször nyerte el „Az Év könyve” elismerést. Regényei a német és francia kiadások után angolul is megjelenés előtt állnak.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!