Roland Garros – Párizsi napló 3.
- Részletek
- 2013. június 05. szerda, 04:44
- Aczél Endre
Kicsit kiábrándító volt a „salakos világbajnokság” alsó ágának két negyeddöntője. Robredo nem volt ellenfele honfitársának, Ferrernek, Federer meg a hazaiak kedvencének, Tsongának. A két győztes egyetlen szettet se engedélyezett az ellenfelének, ami még hagyján, de még csak esélyt sem adott. A néző meg – én legalábbis – csak hervadni tud attól, hogy nézi, nézi a meccset, és némi tapasztalat birtokában tudja, hogy a végkimenetel borítékolva van.
Ami a két spanyolt illeti, szó mi szó, a macskaügyességű, gyors és szívós David Ferrernek már a verseny előtt „mákja” volt, amennyiben Andy Murray kiválásával őt emelték ki a negyedik helyen, s aztán a 2. helyen kiemelt Federer ágára sorsolták. Így eleve tudhatta, hogy a döntő felé vezető úton se Djokoviccsal, se Nadallal nem fog találkozni. Az előző öt Grand Slam versenyen háromszor volt elődöntős, ebből kétszer Djokovicstól (az idei ausztrálon nagyon-nagyon), egyszer Nadaltól kapott ki. Csak Federer maradt neki. A „csak” szócskát most azért nem teszem idézőjelbe, mert valamennyien tudjuk, hogy a most 33 éves svájci fenomén karrierje leszálló ágban van – amint az most Tsonga ellen be is bizonyosodott.
Robredónak a vele egyébként egyidős, keddi Ferrer egyszerűen sok volt. Míg Ferrer nálánál jóval gyengébb játékosok testén át jutott el az elődöntőig, neki ugyanaddig nem kevesebb mint három meccset kellett 0–2-es játszmaállásból, egyszóval a sírból visszahoznia. Ráadásul olyan nagyságok ellenében mint Almagro vagy Monfils. Nem csoda, hogy elszállt az ereje, s körülbelül annyi energiával tudott csak futkározni Ferrer sorozatos nyerő ütései után, mint egy őszi légy. Három játszmában írd és mondd: négy játékot nyert mindösszesen.
Robredo a harmadik fordítás után (0–2-ről) – Facebook
Mi tagadás, Tsongának sem kellett élete játékát nyújtania Roger Federer ellen. Én magam láttam már a svájcit gyöngébben teniszezni, de ilyen enerváltan és ennyi ostoba hibával talán még soha. Igaz, Federer a maga számtalan Grand Slam-aranyából csak egyet szerzett Párizsban – ergo nem kifejezetten „salakos” –, de a szerepcsere, amelyet láttunk, fájó volt. Nem a nagy bajnok érezte magát fölényben, hanem az ellenfele. Már az első játszma után látta, hogy Federer ütéseiben se él, se erő nincsen, tehát nyugodtan, kímélet nélkül verte őt. Ugyancsak fájó, hogy mindennek a tetejébe kettejük mérkőzése látványban szinte semmit se nyújtott; az előző napi, fantasztikus Wawrinka–Gasquet-meccshez képest maga volt az unalomvölgy. Csak remélni tudom, hogy a szerdai Djokovics-Haas, illetve Nadal-Wawrinka találkozók kárpótolnak bennünket ezért a „fekete keddért”.
A Tsonga–Federer-meccs fotnosabb pillanatai
Izgalmat ezúttal inkább a hölgyek hoztak. Az elpusztíthatatlan Serena Williams a döntő játszmában megverte ugyan a sokkal szebb napokat is megért Szvetlana Kuznyecovát, de kalapot le az orosz előtt. Egy megalázó első szett (1–6) után revánsot vett, a harmadikban pedig 2–0-ra vezetett, és labdája volt a 3–0-hoz is. Ezt azonban – egy szépnek induló rövid, ejtett keresztet – vonalon túlra csúsztatta, s innentől beindult a tenisz szokásos dramaturgiája. „Ha eltolsz egy kulcsfontosságú ütést, amely nyerő helyzetbe juttatna, onnantól már csak hibázni tudsz.” Ez történt itt is, Serena hirtelen erőre kapott, négy gémet nyert sorozatban s a végén 6–3-ra nyerte a szettet.
Voltaképp izgalmas meccs volt a másik női negyeddöntő is a lengyel Agnieszka Radwanska és az olasz Sara Errani között. A szoros végeredmény – 6–4,7–6 az olasz javára – visszaigazolta, hogy a tavalyi Grand Slamek közül nem véletlenül voltak ők egy-egyen „ezüstérmesek”, de talán azt is, hogy az olasz teniszezőnők mai listavezetője a maga Roland Garros-os második helyével (Sarapovától kapott ki) jobb helyzetből indult, mint a lassan „örök ígéretnek” számító lengyel ellenfele.
Megjegyzem, látva ezt a négy hölgyet, Serena Williamst – sorsolás szempontjából – majdnem olyan szerencsésnek találtam, mint az uraknál David Ferrert. A döntőért nem kell majd se Sarapovával, se Azarenkával játszania; Erranival meg elbír.
(Aczél Endre)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
