Pártillúziók
- Részletek
- Parászka Boróka
- 2010. március 02. kedd, 06:01
Gyurcsánynak nem jött be a Tony Blair szerep. Dávid Ibolyának nem áll jól Maggie Thatcher kiskosztümje. Leomlóban vannak (folyamatos jelen) a magyar politika gyermekszobájának falai. Bokros Lajos kapura lőne.
Ezeket az diagnózisokat-helyzetjelentéseket ízlelgetem három napja, amolyan bukás-leltárt, aminek a végkövetkeztetése az, hogy kényszer hatására ugyan, de a magyar politika legtöbb szereplője megérett arra, hogy átlépje saját árnyékát. Újrarendeződnek a pártközi viszonyok, és aki még él egyáltalán a magyar politikai porondon, az átbukdácsol a temérdek hullán, és az a történelmi sáncok lebontásán fáradozik. Mert nem tehet mást. Tamás Pál keserédes helyzetjelentése sajátos magyar optimizmus. És osztanám, ha nem lennék végzetesen magyar-pesszimista.
Az első és legerősebb kételyem, hogy a magyar párttörténet valamiféle érési folyamat végén (kezdetén) lenne. Sajnos – kívülről, naivan, hírfogyasztóként – én alig látom a magyar pártokat. Van, valóban, néhány tucat ember, random bukkannak fel, más-más és mégis ugyanolyan szerepkörökben. Nehéz megmondani, kikből áll ma az MSZP, és tudjuk, a válsághelyzetbe került (PC-fogalomhasználat!) hajó faunája elég szegényes. De tudjuk-e a választ arra a kérdésre, hogy kikből áll a Fidesz? A kilencvenes években megbonthatatlannak hitt csapat mivé lett? Kik tűntek el, és milyen áron éltek túl a túlélők? Kik vannak azon a néhány stabil arcon kívül, akiket húsz éve lehet látni? És kik az újak? És milyen a pártszerkezet? A néven kívül – Orbán Viktor – hol van, és milyen a párt mint szervezet? Nyilván, struktúra van: most erre a választásra élesítve. De mennyi ennek a szerkezetnek a szavatossága? A kérdés minden magyar párttal (azzal a kevéssel) kapcsolatban végigzongorázható. És annál izgalmasabb, minél nagyobb erőfeszítéssel küzd az MDF-SZDSZ az összeszerveződésért, az MSZP a túlélésért, a Fidesz az életet és minél nagyobb mandátumszámot jelentő pártfegyelemért, a Jobbik a mozgalmi buroktól való szabadulásért. A magyar párttörténet adós, önmagával adós. A rendszerváltás óta csak jelmezkölcsönzésre futotta, mindegy, hogy Maggie Thatcher kiskosztümjéről vagy más megvásárolható márkajelekről van-e szó; amit politikai konfliktusokként értékel túl a magyar közbeszéd (vö. Politikai elemzés), az többnyire alig nőtt túl a személyes konfliktusokon és ambíciókon. (Rosszul) intézményesített magántörténetek. Magyar pártok márpedig nincsenek, csak pártillúziók.
És ha ez így van, akkor vajon, valósak-e a pártok között húzódó sáncok? A rendszerváltás egyik ősbűne, hogy kihasználta a magyar társadalom politikai atavizmusait, rátelepedett a történelmi konfliktusokra, élt az osztályellentétekkel, a nemzeti előítéletekkel. De elég szervező elv-e mindez a pártalapításhoz és a pártműködtetéshez? Aligha. Abszurd logika, de követhető: a „politikai nem” működött, „a politikai igen” viszont nem.
Így, ha nagyon szigorúan gondolkodunk, akkor sajnos nemcsak az eredeti magyar politikai hagyomány hiányzik, hanem az eredeti és racionális kiegyezések révén feloldható konfliktusok is. Nem lehetséges a sáncbontás, mert nincsenek sáncok. Ami van, az a tartalmatlan nihil, és felszámolása, feldolgozása egészen biztosan nem nyújthat katarzist. A szó közösségi, társadalmi értelmében nem hoz megoldást sem az MDF-SZDSZ kiegyezés, sem a Fidesz-MSZP kényszerbéke.
A következő időszak – kívülről, naivan – arról fog szólni, hogy elindul-e bármiféle pártépítkezés. Lesznek-e magyar pártok: tagsággal, támogatókkal, szakpolitikusokkal, utánpótlással, több cikklusra szóló építkezéssel stb.
Véget ér-e a mindenoldali egók harca, hogy valamiféle közös cselekvés induljon el?
