Vissza a konyhába!
- Részletek
- Napi apró
- 2010. szeptember 27. hétfő, 04:01
- Huszár Ágnes
Októberben tárgyalja az ENSZ emberi jogi bizottsága Magyarország országjelentését. Ebben ad számot az ország arról is, mi történt az elmúlt tíz évben a nők polgári és politikai jogainak érvényesüléséért. A politikai jogok érvényesüléséről a legárulkodóbb szám a következő: jelenleg a Magyar Országgyűlésnek 34 nőtagja van, ez az összes képviselői létszám 8, 8 százaléka. Ez a 8,8 százalék képviseli Magyarország lakosságának a népszámlálási adatok szerint 52,5 százalékát. Ma, amikor az ország diplomásainak nagyobb része nő, s minden évben több nő hagyja el sikeresen a felsőfokú tanintézeteket, mint férfi.
Janecskó Kata 2010. szeptember 23-i cikke (Háttérbe szorult nőkkel égetjük magunkat az ENSZ előtt) az Origón tárgyilagos hangnemben sorol fel hiteles adatokat. A cikkhez 14 kommentár csatlakozik: legtöbbje elutasító. Egyesek a biologisztikus esszencialista érvelést választják: egyenjogúság nincs, nem volt, nem lesz, nem is lehet, mivel: „mi a háztartáshoz vagyunk hülyék, ti az autóvezetéshez.” Van, aki szerint nem is kell több nő a politikába, hiszen „a nők nem jó politikusok, mert érzelmi alapon döntenek”.
Többen úgy vélik, a hátrányos megkülönböztetés nem a nőket, hanem a férfiakat éri. Az egyik kommentelő szerint bizonyos munkahelyeken „női személyügyesek szinte 'ciánoznak' a férfiak ellen”. Többen is szóvá teszik megrovóan, hogy a törvényjavaslat szerint a nők korábban mehetnek nyugdíjba.
Akad olyan, aki az általa „sóhivatalnak” nevezett ENSZ illetékességét vonja kétségbe, mely úgyis csak arra való, hogy „jó megélhetést nyújtson sok ezer lébecoló idiótának.”
A nemek harca tehát nem csillapul. De csakugyan szükségszerű ez a harc? Peter Sloterdijk német filozófus egyik legújabb könyvében a „harag társadalmainak” nevezi azokat, amelyekben az emberek az egyes csoportok együttélését csak folyamatos küzdelemként tudják elképzelni. A harc, a küzdelem eldől valahogy: az egyik fél győztesként ünnepelteti magát, a másik sebekkel borítva marad a csatamezőn. De csak a csata dőlt el, a háború holnap újra kezdődik: tele dühvel, elkeseredett indulatokkal.
Milyen képet sugall a kormánypárt politikai kommunikációja a nőkről? Leginkább semmilyent, ahogy a Fidesz programja sem. Illetve mégis: a családokkal kapcsolatos részbe utalja őket. A mai kormányzó erők nőképe a családban helytálló, gyermekeit tápláló, nevelő, időseit gondozó anya képe. Úgy tűnik, a nőt anyasága legitimálja még a politikai szerepre is. Politikusnők szívesen példálóznak családi, konyhai tapasztalataikkal, bizonyítva, hogy ők anyaként, háziasszonyként is jól teljesítenek. A kormányszóvivő egyenesen „anyukaként” mutatkozott be, ezzel sugallva, hogy ha ennek a „minden felett álló, legszentebb” szerepnek képes megfelelni, politikai szóvivőként sem lehet vele hiba.
Manapság a nők várható élettartama megközelíti a nyolcvan évet. (E tekintetben csakugyan nincs egyenlőség a nemek között, ennek oka azonban biológiai tényezőkben és az életmód különbségében található meg.) Ha egy nő gyerekeket szül, életmódját, időbeosztását anyasága legfeljebb 20-25 évig korlátozza. A többi időben, a fennmaradó évtizedekben teljes értékű munkát végez, emberként, szakemberként. A nők jelentős része – különféle okok miatt – nem szül gyereket. A férfiakhoz hasonló módon fordítja erejét munkájára, vállal kisebb-nagyobb közösségében feladatokat.
Miért tűnik ma még Magyarországon mégis olyan természetesnek az, hogy az ország lakosságának nagyobbik, képzettebb felét az országgyűlési képviselők kevesebb mint egy tizede képviseli? S miért vált ki olyan dühödt indulatokat, ha valaki ezt a helyzetet nem tartja természetesnek? Ha tenni akar ellene? Határainkon innen és túl: akár a kvóta eszközével is.
Ha együtt tehetnénk valamit, férfiak és nők, mindannyiunk érdekében, közelednénk ahhoz, hogy ne a „harag”, hanem az „együttműködés” társadalma legyünk.
(Huszár Ágnes)
