Az ismerős régmúlt
- Részletek
- 2010. szeptember 29. szerda, 03:54
- Endrődi Gábor
Az önkormányzati választások hajrájában a kormánypárti jelölt, Tarlós István egy budapesti, református óvodába látogatott. A gyerekek ugyan a pártprogramokat még nem nagyon értik, ahogy a néhány évtizeddel ezelőtti óvodások sem értették az őszülő kisdobosok szóvirágait, mégis imádják az ilyesmit: mindenki szépen van felöltözve, dupla adag sütemény jár és jó esély van rá, hogy az ebéd utáni csendespihenő is elmarad.
Az óvoda fess, elegáns vezetője kedves gesztussal mutatta be Tarlóst, mondván: gyerekek, ez a bácsi lesz Budapest főpolgármestere. Sok-sok kis szempár őszinte ámulattal kísérte a barátságosan mosolygó, öltönyös, nyakkendős férfit, és ahogy a kisfiúk-kislányok ott ültek, feszesen, összezárt térdekkel, látszott rajtuk, egy másodpercig sem kételkednek a vezető óvó néni szavaiban. Igazuk is lehet: a közvéleménykutatók teljes egyetértésben vetítik előre a kormánypárti jelölt fölényes győzelmét Budapesten is.
Az óvoda vezetője talán nem is gondolta, mennyire fején találta a szöget a bemutatáskor. Ahogy a jövendő főpolgármester mondta, annyi balul sikerült kísérletezgetés után az iskolának az életre kell tanítania a nebulókat. Nos, a Magyarország életében és jövőjében való eligazodást ugyan mi segítené jobban, mint ha már a választás előtt tudjuk az eredményt? Nem volt ez mindig is így? Fogadott volna valaki a harmincas években a Magyar Élet Pártja vagy néhány évtizeddel később a Magyar Szocialista Munkáspárt jelöltjei ellen? Innen nézve nem történik Magyarországon semmi más, csak az élet kezd visszatérni a megszokott, rendes kerékvágásba.
Közgazdák légiói állítják, hogy az ország újbóli felvirágzásának záloga a hosszú távra kiszámítható, stabil üzleti környezet. Cégvezetők a megmondhatói, milyen hihetetlenül fokozza a kiszámíthatóságot, ha már a borítékok kibontása előtt ismerjük a versenytárgyalás, a frekvenciatender, a pályázat eredményét. Mennyivel könnyebb lenne az életünk, ha általánossá válna a terjedő, szép önkormányzati gyakorlat és abban a tudatban tehetnénk ajánlatot, hogy nekünk a száz méterből csak hatvanat kell lefutnunk; végtére is nem akarunk mi becsapni senkit, lefutjuk majd később a maradék negyven métert is, kényelmesen, aranyéremmel a zsebünkben, egyedül: csak fizessék meg rendesen, és ne lihegjenek a versenytársak a nyakunkba.
Továbbgondolva az óvodai rendezvényt, nem kellene a 2020-as budapesti olimpia győzteseit már most kihirdetnünk? Annyi idő után megint ámulatba ejthetnénk a világot, új erőre kapna a sportmarketing, nem beszélve arról, mennyi csalódástól kímélnénk meg a későbbi veszteseket. Stadionok, utak tucatjait spórolnánk meg, az érmekkel járó díjakat meg majd kifizetnénk 2030 körül, ha kicsit helyrerázódtunk a nemzetrombolás nyomasztó nyolc éve után. Mondjuk meg őszintén, nem lenne nagyobb rend a futballpályákon, ha a Legfelsőbb Bíróság elnöke mellett a labdarúgó-liga győztesét is a Parlament választaná vagy 9 évre, egyszeri újraválasztási lehetőséggel? Természetesen alapos szakbizottsági konzultáció után, mondja el csak mindenki szabadon a véleményét, elvégre újra demokráciában élünk.
Crazyness – The crazy granny showing her underware – flickr/spiderjelly
Egykor volt miniszterelnökünk is hozzáadna valamit a demokratikus hatalommegosztás rendszeréhez: nevezze ki a végrehajtó hatalom feje, a miniszterelnök a másik hatalmi ág első emberét, a Legfelsőbb Bíróság elnökét. Igazi forradalmi gondolat ez az alkotmányjogi állóvízben: a hatalmi ágak függetlenségéről, a végrehajtó hatalom kontrolljáról majd az Úr fog gondoskodni, neki van gyakorlata ebben. De a királyság intézménye sem idegen tőle, s tényleg, tekintsünk csak körbe Európában: a királyság szépen megfér a demokráciával. Vajon nem dukálna ehhez az örökölhető nemesség visszaállítása, ha már az üzletbirodalmak adómentes öröklését ilyen tüneményes gyorsasággal megoldottuk? Vagy ennek az ujjatlan pólós, mezítlábas, fülbevalós társaságnak a szüntelen kárálásától kellene tartanunk, ha végre ismét létrehozzuk a főrendekből és egyházi méltóságokból álló felsőházat?
Öntsünk tiszta vizet a pohárba: nem tenne jót a családi életnek, az egészséges társadalom fundamentumának, ha a gyerek már ötéves korában tudná, kit fog feleségül venni? Mert amióta ez a liberális bagázs kiseprűzte az egyházat az őt megillető helyéről, összeáll itt boldog a boldogtalannal, evangélikus az ateistával, katolikus a lutheránussal, csak úgy, vaktában, reverzális nélkül. Egyáltalán: jó helyen van ez a Deák? Normális dolog az, hogy míg történelmi családjainkról külvárosi utcákat neveznek el – a libsik még a havat sem takarítják le róluk rendesen –, egy egyszerű közrend itt pöffeszkedik a székesfőváros szívében? Egy mosónő gyerekének illusztris társaságában? Na, majd ha Szabó Ervint leküzdöttük, erről is konzultálnunk kell a nemzettel egy jóízűt, őszintén, szabadon, végtére is boríték van elég.
A kis óvodai intermezzo félreérthetetlenül mutatta: tényleg valami új kezdődött itt a zűrzavar évei után. Az ítéletet ne hamarkodjuk el: még nem tudhatjuk, hogy ami elkezdődött, a jövő-e vagy a már elfeledettnek hitt régmúlt.
Endrődi Gábor, közgazdász, cégvezető
Korábbi írásai a Galamusban:
Pista bácsi öregszik
Számtanóra kezdőknek és haladóknak
A magyar nyelvtörvény
Kilátás a hajóból
Egy forradalom képei
Kóstoló
A népről és az ő akaratáról
Sorvezető hobbipártoknak
A voluntarizmus diszkrét bája
