Miért (nem) szavaztam?
- Részletek
- Körkérdések
- 2010. október 04. hétfő, 03:01
- Galamus-csoport
Krémer Ferenc
Egy naiv polgár érvei a választás mellett
Én elmentem választani, el bizony, ahogy eddig is majdnem mindig. Amikor nem, akkor is csak azért maradtam távol, mert az volt a szavazatom. Figyelmeztetni akartam az általam támogatott pártot, ahogy velem együtt még nagyon sokan, de nem volt ott senki, aki meghallotta volna. Azt hiszem, még ma sincsen. Most biztosan azt gondolják, hogy találtam mást, aki jobb, bölcsebb, tisztességesebb. Kerestem, igaz, de nem találtam. Ezek után teljesen érthetetlen, hogy miért mentem el, ugye?
Lássuk csak! Lehetnék elvakult párthívő, aki, bármi történik is, rendületlenül kitart a téveszméi mellett. Na, jó, ezt nem nekem kellene eldöntenem, hisz kissé elfogult vagyok magammal, de azért annyira nem, hogy ne maradt volna valamiféle önkritikám észrevenni az elmémre ereszkedő homályt. Azt hiszem magamról, hogy nem vagyok elvakult párthívő. Tehetném kötelességtudatból is, hisz abban a korban nőttem választóvá, amikor kötelesség volt szavazni. Aki ismer, mulatna ezen, hisz tudja, ki nem állhatom a kényszereket, és a kötelesség nagyon is kényszer. Mi marad még? Hihetnék abban, hogy csoda történik, és a közvélemény-kutatók minden eddiginél alaposabban melléfognak, velük szemben pedig az én legtitkosabb vágyaim válnak valósággá. A csodák szépek, és én mindig szerettem a meséket, együtt olvastuk-néztük őket a lányaimmal – sikerült is elültetni bennük a vonzódást a mesékhez. A helyzet azonban az, hogy nincsenek ilyen titkos vágyaim, egyetlen hőst sem látok, aki képes lenne felmászni a paszulyon az ismeretlenbe. Csupa olyan van itt, aki retteg az ismeretlentől, hogy lehetne közülük választani?
Úgy tűnik, a ritualizmus bűnébe estem, és menthetetlenül deviáns vagyok. Tudják, a ritualizmus Robert K. Merton szerint a devianciának az a formája, amikor valaki biztos benne, hogy amit tesz, azt nem fogja siker koronázni, mégis újra és újra megteszi, hiszi, hogy úgy kell tennie. Lehet, hogy deviáns vagyok, mert a konformitás unalmas posvány, de nem ezen a módon. Sokkal inkább az ismeretlenbe fejest ugró Kolumbusz módján. Elmenni választani nem volt egy nagy kaland, lesétáltam az öregek klubjába, mindig ott van a szavazókör – nem is értem, miért nem választókörnek hívják? –, és behúztam az ikszeket az előre eldöntött helyekre.
Mire volt ez jó? A választékból nem volt érdemes választani, a várhatót nem lehet megakadályozni, akkor meg minek? Több okom is volt elmenni, nincsen közöttük hierarchia, de csak egymás után mondhatom őket. Még demokrácia van, annak ellenére is, hogy már majdnem nem. Az uralkodók ellenében választani annyi, mint hitet tenni a demokrácia mellett, és én mindenképpen be akartam vallani a hitemet. Ebből a szempontból nem számít, van-e reális alternatíva, vagy nincs, van-e esélye nyerni bármelyik másiknak, vagy sem. Még az sem számít, hogy a riválisok alkalmasak-e. Azt gondolom, nem azok, most még nem, de ha ők nincsenek – mert én nem mentem el –, akkor nincs a demokrácia sem. Majd megmondom nekik később, hogy miért tartom őket alkalmatlannak. Nem fogják elhinni, ez igaz. Büszkék lesznek, hogy ők mégis bejutottak, és meg sem fogják hallani a kritikát.
Elmentem, mert ki nem állhatom, ha tehetetlen vagyok, ha lefognak, megbénítanak, és közben még ki is röhögnek. Elmentem, mert a politika nem néhány száz pártcsinovnyik játéka, legalábbis azt szeretném, ha nem az lenne. És mert így gondolom, azt is tudom, hogy nem a választás az egyetlen politikai aktus, amiben részt vehetek, amíg a demokrácia fennáll, de enélkül a többi sem sokat ér. Ha nem megyek el, átadom a pártcsinovnyikoknak a terepet. Ők éppen ezt szeretnék, én meg őket nem szeretem. Elmentem hát.