Miért (nem) szavaztam?
- Részletek
- 2010. október 04. hétfő, 03:01
- Galamus-csoport
Home alone
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Fleck Zoltán
Miért szavaztam?
Csak röviden érdemes ezzel foglalkozni, bár belátom, komoly érvek szólnak a nem szavazás mellett is. Nem hiszem, hogy ma Magyarországon ne lenne érdemes újra és újra kifejteni, hogy mit is jelent a demokrácia, abban hogyan lehet élni. Most a választások után közvetlenül mindössze egyetlen okot nevezek meg állampolgári aktivitásom mellett. Most demokratikus és nem demokratikus politikai szervezetek között kellett választani, ezért minden más szempont háttérbe szorult. Az újnáci Jobbikkal és a súlyos autoriter vonásokat tanúsító Fidesszel szemben kellett szavazni. Egyelőre ilyen egyszerű a demokrata dolga. Ha választásról van szó, egyebekben meg nagyon is nehéz. De erről majd máskor
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Krémer Ferenc
Egy naiv polgár érvei a választás mellett
Én elmentem választani, el bizony, ahogy eddig is majdnem mindig. Amikor nem, akkor is csak azért maradtam távol, mert az volt a szavazatom. Figyelmeztetni akartam az általam támogatott pártot, ahogy velem együtt még nagyon sokan, de nem volt ott senki, aki meghallotta volna. Azt hiszem, még ma sincsen. Most biztosan azt gondolják, hogy találtam mást, aki jobb, bölcsebb, tisztességesebb. Kerestem, igaz, de nem találtam. Ezek után teljesen érthetetlen, hogy miért mentem el, ugye?
Lássuk csak! Lehetnék elvakult párthívő, aki, bármi történik is, rendületlenül kitart a téveszméi mellett. Na, jó, ezt nem nekem kellene eldöntenem, hisz kissé elfogult vagyok magammal, de azért annyira nem, hogy ne maradt volna valamiféle önkritikám észrevenni az elmémre ereszkedő homályt. Azt hiszem magamról, hogy nem vagyok elvakult párthívő. Tehetném kötelességtudatból is, hisz abban a korban nőttem választóvá, amikor kötelesség volt szavazni. Aki ismer, mulatna ezen, hisz tudja, ki nem állhatom a kényszereket, és a kötelesség nagyon is kényszer. Mi marad még? Hihetnék abban, hogy csoda történik, és a közvélemény-kutatók minden eddiginél alaposabban melléfognak, velük szemben pedig az én legtitkosabb vágyaim válnak valósággá. A csodák szépek, és én mindig szerettem a meséket, együtt olvastuk-néztük őket a lányaimmal – sikerült is elültetni bennük a vonzódást a mesékhez. A helyzet azonban az, hogy nincsenek ilyen titkos vágyaim, egyetlen hőst sem látok, aki képes lenne felmászni a paszulyon az ismeretlenbe. Csupa olyan van itt, aki retteg az ismeretlentől, hogy lehetne közülük választani?
Úgy tűnik, a ritualizmus bűnébe estem, és menthetetlenül deviáns vagyok. Tudják, a ritualizmus Robert K. Merton szerint a devianciának az a formája, amikor valaki biztos benne, hogy amit tesz, azt nem fogja siker koronázni, mégis újra és újra megteszi, hiszi, hogy úgy kell tennie. Lehet, hogy deviáns vagyok, mert a konformitás unalmas posvány, de nem ezen a módon. Sokkal inkább az ismeretlenbe fejest ugró Kolumbusz módján. Elmenni választani nem volt egy nagy kaland, lesétáltam az öregek klubjába, mindig ott van a szavazókör – nem is értem, miért nem választókörnek hívják? –, és behúztam az ikszeket az előre eldöntött helyekre.
Mire volt ez jó? A választékból nem volt érdemes választani, a várhatót nem lehet megakadályozni, akkor meg minek? Több okom is volt elmenni, nincsen közöttük hierarchia, de csak egymás után mondhatom őket. Még demokrácia van, annak ellenére is, hogy már majdnem nem. Az uralkodók ellenében választani annyi, mint hitet tenni a demokrácia mellett, és én mindenképpen be akartam vallani a hitemet. Ebből a szempontból nem számít, van-e reális alternatíva, vagy nincs, van-e esélye nyerni bármelyik másiknak, vagy sem. Még az sem számít, hogy a riválisok alkalmasak-e. Azt gondolom, nem azok, most még nem, de ha ők nincsenek – mert én nem mentem el –, akkor nincs a demokrácia sem. Majd megmondom nekik később, hogy miért tartom őket alkalmatlannak. Nem fogják elhinni, ez igaz. Büszkék lesznek, hogy ők mégis bejutottak, és meg sem fogják hallani a kritikát.
Elmentem, mert ki nem állhatom, ha tehetetlen vagyok, ha lefognak, megbénítanak, és közben még ki is röhögnek. Elmentem, mert a politika nem néhány száz pártcsinovnyik játéka, legalábbis azt szeretném, ha nem az lenne. És mert így gondolom, azt is tudom, hogy nem a választás az egyetlen politikai aktus, amiben részt vehetek, amíg a demokrácia fennáll, de enélkül a többi sem sokat ér. Ha nem megyek el, átadom a pártcsinovnyikoknak a terepet. Ők éppen ezt szeretnék, én meg őket nem szeretem. Elmentem hát.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Lánczos Vera
Szavazni lehetett, és ezért kellett
Az volt a kérdés, érdemes-e szavazni az önkormányzati választáson, ha a közvélemény-kutatások ismeretében borítékolni lehet már előre az eredményt. Ahogy egy politikai elemző fogalmazott: soha ennyire nem ömlött még az ország térképére a narancsszínű tinta, mint most fog, és a két választás eredménye nyomán ez mára be is következett.
Én meg a kérdést is bosszúsan fogadom, mert azt gondolom, választani kötelező. Mindig! Nincs olyan, hogy nincs kire, ameddig van demokratikus párt.
A választás az állampolgár egyetlen eszköze, hogy kifejezze, milyen értékrend szerint ítéli meg a történéseket, milyen értékek megvalósulását látná szívesen a nagypolitikában és a helyiben. Milyen politizálási stílust, kultúrát tart elfogadhatóbbnak. Mindezt ilyenkor nemcsak pontozza, de egybe is veti. Minden egyes szavazat számít, a megítélés arányainak is jelentősége van az orientálásban.
Számos szkeptikus írást olvastam a választás előtt, amelyek azt bizonygatták, nincs alternatíva, mert akik a szabadságra és a demokrácia védelmére hivatkoztak, képtelenek ezeket az értékeket hatékonyan, hitelesen (már a szó maga sem hiteles!) képviselni, akkor meg nehogy már azt hihessék, hogy támogatásra érdemesek.
Nem tudom értelmezni ezt a megközelítést, miután egy politikai erőtér részesei vagyunk mindannyian. A politikai aktorok egyikének-másikának gyengülése óhatatlanul a többi megerősödését eredményezi. Ma az elmúlt hónapok kormányzásáról is véleményt lehetett alkotni. Ez a néhány hónap a kötelezően előírt önkényes történelemértelmezéssel ( NENyi), az önálló képviselői indítványokkal kezdeményezett, konszenzus nélküli alkotmánymódosításokkal, vagy hogy aktuálisak legyünk, az önkormányzati választás szabályaiba való egyoldalú és kétes beavatkozással jellemezhető.
Csak a leadott szavazatok értékelhetők. Ha a leadott szavazatok közt nem jelennek meg az eddigi kormányzást nemtetszéssel fogadók szavazatai teljes körűen, az téves megítéléshez vezet. A hatalmon lévők megerősítve érzik magukat a jelenlegi gyakorlatuk helyességében, az ellenzők pedig nagyobb gyengeséget mutatnak a valóságosnál. Ennek is van erodáló, visszaható ereje.
Választani mindig azok közül lehet, akik vannak. Az állampolgár fanyaloghat, hogy miért nincsenek mások, de akkor a kritikát kezdje önmagával. Vajon mit tett azért, hogy más legyen a választék? Mennyire volt közömbös, kívülálló, másokra váró? Mennyiszer látogatott el önkormányzati ülésekre, hányszor tanulmányozta a helyi újságokat, amelyekben a képviselőtestületi vitákról számoltak be? Bele akart-e szólni bármibe? Vagy ha a nagypolitikát nézzük, tudja-e egyáltalán, ki a képviselője? Feltette-e valaha magának a kérdést, mire szavaz, amikor szavaz? Ígéretekre vagy a világnézete számít elsősorban? Politikai kultúrákat hasonlít-e össze és világlátást, legalapvetőbb eszményeinek érvényesítési lehetőségét, perspektíváit?
Kétségtelen tény, hogy nincs még jelen a palettán az a politikai alakulat, amelyre minden szempontból jóleső azonosulással lehetne szavaznia baloldali és liberális értékeket való állampolgároknak, de vannak jelen olyan demokratikus pártok, amelyekre szavaznia lehetett, és ezért kellett – szemben azzal a politikával, amely alig pár hónap alatt jelentős eredményeket leginkább a jogállam alkotmányos kereteinek lebontásában tudott felmutatni.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Lévai Júlia
Behúztam – nem nyert – nem vesztettem
Szégyellem, de nem emlékszem, ki rajzolta a nyolcvanas években azt a karikatúrát, amelyen egy úthengert látunk, alatta pedig egy derékig már palacsintává lapított férfit. A férfi még él, amire abból következtethetünk, hogy a szeme pingponglabdaként guvad. Az úthenger vezetőjéé úgyszintén kidülled, ám az övé inkább a méltatlankodástól. S miközben kihajol áldozata fölé az üléséből, ezt kérdezi tőle:
– Na mi van, nem látott még úthengert?
Tulajdonképpen ezzel a képpel már el is mondtam, hogy miért mentem el szavazni: azért, mert láttam már úthengert, viszont még guvad a szemem. Egy demokrata pedig szeme utolsó guvadásával küzd azért, hogy ha már mindent lehengerelnek, akkor legalább ott, ahol lehet, és ahol még van tétje, ne lehessen totális ez a kisimítás. Mégis folytatom, mert talán nem érdektelen, hogy milyen módszerekkel haladt mifelénk az úthenger, és milyen végkifejlettel kezdhetünk neki a területrendezésnek.
A XI. kerületben, ahol lakom, a polgármester, Molnár Gyula ellen az utolsó pillanatban egy külön ütvefúrót is beindítottak. Mint ismeretes, az ügyészség szeptember végén két alkalommal is idézést kézbesített a polgármesternek, mellette Lakos Imre alpolgármesternek, egy ingatlan tulajdonjogának átruházása kapcsán. (Ld. a hírünket, illetve a folytatást.)Az ügyben a XI. kerületi önkormányzat jogi bizottságának fideszes elnöke, Schneller Domonkos tett feljelentést, még 2007-ben. A múlt héten pedig – mintha nem is ő lett volna a följelentő – minden lehetséges fórumon lenyűgöző ujjongással tette közzé, mennyire örül annak, hogy „megtörtént a meggyanúsítás”.
Az alpolgármester, Lakos Imre az alábbiakat mondta az ügyről Bolgár György műsorában:
„2006-ban volt maga az ügylet, tehát négy évvel ezelőtt. 2007-ben volt a feljelentés. A BRFK kettő évig foglalkozott ezzel az üggyel, majd 2009-ben átadta a Központi Nyomozó Főügyészségnek, amely egy év után most hirtelen megvilágosodott. Tehát négy évvel ezelőtti ügyet három évig vizsgáltak. Egy olyan ügyet, amelynek a három, négy szerződését és a négy-öt testületi előterjesztését egy jól olvasó ember egy óra alatt végig tudja olvasni. (…) Én ennek az önkormányzatnak egy vezető tisztségviselője vagyok, alpolgármester. (…) ebben az ügyben még hatásköröm sincs, egyetlen papíron sincs aláírásom, mert a tulajdonosi jogokat ebben az ügyben egy bizottság gyakorolja (…) soha nem egyszemélyi döntést hoz itt ilyenkor az ember. De ami igazán megdöbbentő számomra, az az, hogy egy olyan ügyben mozgunk, amely ügyben semmilyen károkozás nem történt. Egyetlenegy dolgot lehet rásütni, hogy ez a terület közel van a Kopaszi-gáthoz.(…) De nem a Kopaszi-gát ügye, ezt hangsúlyozom, amely egyébként nem kapott ekkora nyilvánosságot, mint ez.”
Később pedig Lakos a TV2 Mokka című műsorában arról beszélt, hogy ráadásul jogilag teljesen rendezett annak az ingatlanátruházásnak az ügye, amelyben egyébként neki nem is volt semmiféle szerepe.
Ezt a kijelentését ellenfelei közül senki nem cáfolta, ugyanakkor a fideszes polgármester-jelölt, dr. Hoffmann Tamás a jobboldali kommunikációs technikára jellemző sejtetéses- lebegtetéses módszert alkalmazta. Választási szlogenje ez volt: „Törvényes rendet Újbudán!”. A gondolat tehát azon a feltételezésen alapult, miszerint nincs törvényes rend Újbudán.
Alatta pedig ez következett a plakátjain és szórólapjain: „Rendet kell tenni az önkormányzatban, a korrupciógyanús ügyeket ki kell vizsgálni.” Hoffmann azt már nem engedte meg magának, hogy egyértelműen hazugságokba keveredjen, és bizonyíthatatlan vádak terhét vegye magára – konkrét korrupcióról nem beszél, csak annak gyanújáról –, de abba belement, hogy meglovagolja a mások által keltett hullámokat.
A témát a maga módján a Jobbik is ébren tartotta, de természetesen nem a Fidesz nyomvonalán haladt, hanem a saját stílusa diktálta úton. Ez az út pedig mi egyébbel is lehetne kirakva, mint az alpáriság és a közönségesség köveivel.
Az ügy érdekében egy nagyméretű képernyőt is felállítottak a Körtér közepén, amelyen a felirat szerint Újbuda speciális híradóját vetítették. A híradóban azonban legkevésbé sem a szóban forgó ügyről adtak „tájékoztatást”, hanem egy 2006-os felvételt konferáltak be, úgymond „a XI. kerületi testületi ülésről, ahol Molnár Gyula polgármester beszél Lakos Imre SZDSZ-es képviselőről”.
A felvétel egyáltalán nem függött össze a Fidesz és az ügyészség által közösen görgetett váddal: a bejátszásban Molnár Gyula káromkodva keresi az alpolgármestert, aki éppen eltűnt a látóteréből. (A valóság szerint egyébként nem a közgyűlésen, hanem annak szünetében kereste, de ezt csak az tudja, aki utánanézett.)
Ám mint végül kiderült, a részletek eltérései lényegtelenek voltak: mindegyik módszer bejött. Molnár Gyula – aki egyébként az MSZP stílusához képest kivételesen mintaszerű, mértéktartó és elegáns stílusban kampányolt – alulmaradt. A végeredmény szerint itt sem az számított, hogy mi történt az elmúlt években a XI. kerületben, hanem az emberek ügyes manipulálása, a piszkos ügyek mindenre való rávetítésének, képzeletbeli kiterjesztésének taktikája győzött.
Ám tegyük hozzá, hogy ez esetben igen szorossá vált a verseny. A XI. kerületben elég sokan húztunk máshová ikszeket ahhoz, hogy ne érezhessük magunkat totális veszteseknek, s a fideszes polgármester a legkevésbé se tekinthesse magát úthengernek: épp hogy győzött, s az ellenfelei nem fekszenek a lába alatt, kiguvadt szemmel.
Hogy aztán milyen egyéb pózokban lesznek majd jelen, az már egy másik kérdés.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Mihancsik Zsófia
Miért nem mentem el szavazni?
Röviden: azért, mert nem volt kire és nem volt miért.
Miért nem volt kire?
A Fideszről és Tarlós Istvánról természetesen szó sem lehetett. Tarlósról nemcsak azért nem, mert Fidesz-jelölt, nemcsak azért nem, mert valóban abszurd, hogy Magyarország vezető politikai négyese az ő főpolgármestersége esetén így néz ki: Schmitt Pál köztársasági elnök, Orbán Viktor miniszterelnök, Kövér László házelnök, Tarlós István főpolgármester – az első három is bőven sok. Hanem azért sem, mert kizárt, hogy én egy pökhendi (1), goromba, mindenkit lekezelő és kioktató (2), plakát- és melegsátor-betiltó (3) emberre szavazzak. Még akkor sem tenném, ha övé lenne a legjobb Budapest-program a kínálatban. Ilyen értékrendű és stílusú emberekre nem bízunk fővárost, de még egy Bt-t sem, mondom én, mert egy Bt-hez is legalább két ember kell, és a másikat nem tenném ki egy ilyen partner kényének-kedvének.
Ha a két szóba jöhető parlamenti pártról gondolkozom, nekem minden további érv helyett elég az, amit a főpolgármesterjelölt ügyében nem tettek. Hogy miközben a Fidesz a szemük láttára és tehetetlen asszisztálásuk mellett építi ki a fideszes egyed- és önkényuralmát, teszi tönkre az emberszabású (az emberi individualitást tiszteletben tartó, a szabadságot és a biztonságot szolgáló) jogállamot, épít ki elképesztő arcátlansággal hatalmi piramist elvek és tartás nélküli szolgalelkekből, és folytatja az emberi agyak és lelkek rombolását (4), ők arra sem voltak képesek, hogy leüljenek, tárgyaljanak egymással és találjanak egyetlenegy olyan jelöltet, akire a fővárosban tanácstalankodó nagy számú baloldali és liberális szavazó jó szívvel rábólinthatna. Aki személyében és pozíciójánál fogva valódi és megbízható ellensúlya, ellenmodellje lehetne a gátlástalan kormányzati politikának. Engem a legkevésbé sem érdekel az LMP arca és jövője, nem érdekelnek az MSZP túlélési harcai és üres baloldali szólamai, rám az tartozik, hogy felismernek-e egy vészhelyzetet, és képesek-e alkalmazkodni hozzá. Ez a minimum, amiért a pártokat tartjuk. Semmit sem várhatok két olyan párt jelöltjeitől, amely a politika értelmét az önarcképformálásban és önérdekérvényesítésben látja, és mélyen lesajnál több százezer embert.
Az már csak részletkérdés, hogy mi lett a közös főpolgármesterjelölt helyett: két siralmas jelölt. Engem sem ők, sem a pártjuk soha az életben nem győznek meg arról, hogy a budapesti autósokon kell bosszút állni azért, mert nincs öt metróvonalunk százegy megállóval, mint Bécsnek. Hogy a környezetvédelem fontosabb, mint az embervédelem, hogy vonzó, ha valaki feltűrt nadrágszárral, mezítláb ücsörög egy óriásplakáton vagy életidegen kedélyességgel és erőltetett fiatalossággal idétlen performanszokon bizonygatja a másságát, hogy indokolható, ha egy politikus még mindig képes az ingyenesség maszlagával etetni bárkit és hogy még egyszer szabad bármivel megbízni egy olyan embert, aki botrányos ügyeket legalábbis eltűrt korábbi városházi főfunkciója idején.
Miért nem volt miért?
Egy jelenbeli és egy jövőbeli okból.
Mert teljesen mindegy, mekkora támogatottságot kap (vagy nem kap) most a Fidesz. Ha az áprilisi választáson megjelent több mint 5 millió szavazó (és 8 millió választásra jogosult) közül 2 millió 700 ezernek, azaz 52,7 százaléknak a szavazatát hónapok óta fel lehet tüntetni a „nemzet akarataként”, két-, sőt háromharmadként, ha erre hivatkozva bármit meg lehet tenni, anélkül, hogy ezt az arcátlan hazugságot képesek lennénk hatékonyan és eredményesen cáfolni, akkor mindegy, milyen számok jönnek ki a mostani választásból. És nem az a baj, hogy a Fidesz áthazudja (nem átértelmezi, nem átideologizálja, hanem áthazudja) a számokat; az a baj, hogy ezt honfitársaink többsége el is hiszi. Vagy elhiszi, vagy nem érdekli, a Fidesz szempontjából ez mindegy, s így most az én szempontból is. Ugyanígy abból sem következik semmi a következő négy év Fidesz-politikájára nézve, ha kettővel több szocialista polgármester nyer Budapesten, mint amennyi szocialista országgyűlési képviselőjelölt nyert. És abból sem, ha Tarlós Istvánnak tíz emberrel több néz a körmére (ha egyáltalán néz, ebben sem lehetünk biztosak az elmúlt négy év után).
És a jövőbeli ok. Én 1989 óta minden választáson szavaztam. Természetesen elmentem a vizitdíjas népszavazásra is, noha praktikus okom nem volt rá, hiszen tudható volt, esélye sincs annak, hogy a józan ész győzzön. De ott volt értelmes alternatíva: a „nem” válasz mögött értelmes alternatíva volt. Itt már nem volt. A Fidesz ellen leadott szavazatom mögött nem lett volna ellenállítás. És én, pusztán a tiltakozás kedvéért, az egyetlen szavazatommal sem erősítek már olyan pártokat, amelyek a jövőben sem lesznek képesek, még a protesztszavazatom mögé sem, számomra megbízható tartalmat tenni. Arról nem beszélve, hogy én szóltam: vége a népfrontnak. Mert pusztán a közös ellenségre szervezett népfront, amit a 2010. őszi helyzet megint kínált, megeszi a jövőt: nyilvánvaló, hogy a Fidesz ilyen gondolkodású, hitelességű és magatartású ellenkínálat mellett akadálytalanul nyeri, ugyanilyen fölénnyel, a 2014-es választásokat is. És a borzalmas propagandagépezettel szemben már nem elég beszélni. Konzekvens és európai politikusi és pártmagatartásokra van szükség, a napi gyakorlatban hitelesülő magatartásokra, méghozzá hosszú időn keresztül. A mostani „nem” szavazatom tehát a két pártnak arról szól, hogy nem látom bennük az esélyét sem annak, hogy a jövőben értelmes, tisztességes, hiteles és egy magamfajta baloldali liberális ember számára vállalható alternatívái lehetnének egy életveszélyes hatalmi alakulatnak.
Úgyhogy egyetlen okom lett volna rá, hogy elmenjek szavazni: elvből. Mert a szabad állampolgári akaratnyilvánítás a demokrácia része, és én a demokráciát is, ezt az elvet is, fontosnak tartom. Az elvi megfontolás azonban, mihelyt testet ölt, mindig konkrét cselekvésben teszi. És innentől visszajutottunk a kérdéshez: ki mellé tegyem az ikszet. Nem volt ki mellé, és nem volt miért.
(1) Részlet Júniusban történt című írásomból: „Ezek után csak egyetlen kérdésem maradt: hogy a Sólyom vezette Alkotmánybíróság 1992-es hitvallásának megfeleljünk, kinek kellene ma a rasszista beszélőkkel szemben a ’közvéleményt és a politikai stílust formálni’? Ha a ’a gyalázkodásra bírálat kell hogy feleljen’, kik lennének a bírálók? Láttuk, Sólyom László erre nem alkalmas. Pedig összefoghatna Tarlós Istvánnal, a Fidesz fővárosi frakcióvezetőjével, aki ’Szebb jövőt’ köszöntéssel búcsúzik azon az új választások kiírását követelő tüntetésen, amelyen a Fideszt támogató civil szervezetek mellett a Jobbik és a Magyar Gárda aktivistái is részt vettek, majd még csak nem is mentegetőzik, hanem pökhendi cinizmussal a magyar nyelvről értekezik.”
(2) Telefonüzenetek 2002-ből: „A Tarlós Istvánként bemutatkozó férfi az első felvételen ’kis barátomnak’ szólítja vetélytársát…majd csalással vádolja: ’Az a barátságos ajánlatom, hogy a tapétaragasztóidat állítsd le, ha nem akarsz nagyon ráfizetni ezzel a csalásra. Jó tanácsként mondom ezt. Pá!’” Vagy 2006 júniusában, egy óbudai önkormányzati ülésen: „Ide figyelj, Szénásikám, te summantottál az MDF-székház-ügyben is. Most elmondtad a mondandódat, újra visszatértünk az ügy tárgyalására, úgyhogy ne ravaszkodj, mert leverem a szemüvegedet, és rá is ugrok!” És: „Egy fővárosi választási kampányban nekem semmi szükségem nincs, hogy a Szénási elrohanjon a férfimanöken barátaihoz, akik erotikusan exponálják magukat a választáson, és olyan nyilvánosságot produkáljanak nekem... Mert én ezt szubjektíve Szénási kollégából kinézem." (Index, 2006. augusztus 24.)
(3) 2001. július 10., Index: „Az Óbudai polgármester kezdeményezésére alulírottak a következőben állapodnak meg: Az évek óta sikeres Pepsi Szigeten a fiatalkorúak védelmében, de a másként gondolkozók biztonságának érdekében is, semmi néven rendezett homoszexuális jellegű felvilágosító vagy egyéb címen folytatott műsorok nem lesznek. Az elnevezés e tekintetben közömbös. A lényeg, hogy a Diáksziget az legyen, ami. Zenés, kulturális fesztivál.” „Tarlós az Indexnek nyilatkozva kijelentette: intézkedése ellenére semmi kifogása nincs az ellen, hogy ’a homoszexuálisok a saját géntérképüknek megfelelően éljenek’. Illetve: A MEO-ban megnyílt Andres Serrano retrospektív kiállítása (2002. február, Galamus), és Betiltotta a Tv2 plakátjait Tarlós (2005. október 20, Index).
(4) Újabb komoly téglákat vettek el a demokrácia és a társadalmi játékszabályok és erőviszonyok eddig is ingadozó alapépítményéből, amikor hetekig azzal tömték a választók fejét, hogy az önkormányzatok nem lehetnek ellenzéki tűzfészkek, nem lehetnek politikai ellensúlyok, hogy a hatékonyság feltétele a harmónia, az „egy húron pendülés” a központi kormányzat és a helyi önkormányzatok közt. Nem tették hozzá, hogy ez csak a diktatúrákban van így. Mert egy egészséges társadalomban természetes (és napi tapasztalat), hogy ellentétesek az érdekeink, és az ebből adódó konfliktusokat nem harmóniának csúfolt behódolással, hanem értelmes és kompromisszumos tárgyalásokkal lehet csak értelmesen és úgy feloldani, hogy minden fél a lehető legkisebb veszteséggel kerüljön ki belőlük. Ez az ország ezt nem tudja, a hétköznapjaiban sem tudja, és a Fidesz most is mindent megtett azért, hogy ne is tudja meg.