Egy beégett városi legenda – a lengyel magánnyugdíjrendszer államosításáról
- Részletek
- Napi apró
- 2013. szeptember 06. péntek, 06:21
- Mihályi Péter
Aczél Endre fontos részletekkel bővítette ismereteinket a lengyel nyugdíjrendszer második pillére, az ottani MANYUP (magánnyugdíjpénztárak) lenyúlásáról szóló legfrissebb híreket illetően. Miután a kiváló újságíró nem nyugdíj-specialista és az államháztartás makrokereteinek elemzése sem az ő reszortja, nem is őt hibáztatom, hogy megismételt egy sokszor hallható téves és félrevezető állítást: „Az államnak újabb és újabb hitelekből kellett kiegyensúlyoznia a ZUS (vagyis az ottani tébé – M.P.) kasszáját, s ezzel növelni önnön adósságát.”
Tény, hogy Lengyelországban is és Magyarországon is a nyugdíjreformot követő években a költségvetés egyre nagyobb mértékben kényszerült támogatni az állami nyugdíjalapot, és az is tény, hogy a lengyel állam és a magyar állam adóssága is folyamatosan nőtt a 2000-es évtizedben. Mind a két országban arról volt szó, hogy az államháztartás a jövőbeli nyugdíjkiadások egy részét azzal fogja majd 20-25 év múlva megspórolni, hogy ezt a terhet akkor már a magánnyugdíjpénztárak fogják viselni. Ennek érdekében volt szükség arra, hogy a reformot követő években, vagyis a jelenben, a költségvetés „kipótolja” a magánnyugdíjpénztárakba befolyt nyugdíjjárulékok miatt az állami rendszerben keletkező hiányt. Ezt nyilván más kiadások csökkentése árán kellett volna megtenni, és eközben arra figyelni, hogy összességében egyensúlyban legyen a költségvetés. Lényegét tekintve az eljárás nem lett volna szabad hogy különbözzön attól, mint amikor egy ország kormánya a jövőbeli árvizek megakadályozása céljából a gátak megerősítésére költ el a jelenben milliárdokat. Ez plusz kiadás a költségvetésnek, amit más kiadások egyidejű csökkentésével kell ellentételezni.
Visszatérve a nyugdíjra: a tébé támogatása és a költségvetés megnövekedett deficitje között oksági kapcsolatot feltételezni helytelen. Ez post hoc ergo propter hoc (latinul: utána, tehát miatta) típusú logikai hiba. Az érvelő feltételezi, hogy ha az egyik esemény a másik után következik be, akkor közöttük feltétlenül ok-okozati összefüggés van. Ilyen alapon azonban azt is lehetne mondani, hogy az államháztartás bármelyik kiadási tétele – a kárpótlástól az autópálya-építésen keresztül, a NATO-tagdíjig – elhibázott, mert ha éppen ezek a költségek nem merültek volna fel, akkor kisebb lett volna a deficit, és nem nőtt volna – kamatos kamattal persze – az államadósság. A pénz általános fizetőeszköz funkciójából következik, hogy a kiadások közötti átcsoportosítás lehetősége korlátlan, így a bevételek és a kiadások különbsége (vagyis a hiány) elvileg sem címkézhető meg.
