A győztesek kongresszusaA győztesek kongresszusa
- Részletek
- 2013. október 08. kedd, 07:32
- Endrődi Gábor
A Millenárison két hete megtartott Fidesz-kongresszust, a „győztesek kongresszusát” a szerénység és a mértéktartás jellemezte. Ezt az első hallásra talán meglepő megállapítást arra alapozzuk, hogy egyetlen szónok sem dicsekedett el vele, pedig igaz: a magyar közélet nemcsak legnagyobb, hanem legszervezettebb és legfegyelmezettebb pártjáról van szó. Nagy nemzetközi monopóliumok működnek ennyire olajozottan: a stratégiát kevesen alkotják, figyelmük viszont mindenre kiterjed; a párton belüli folyamatok szabályozottak és egységesek; a végrehajtó részlegek pedig teszik a dolgukat és nem foglalkoznak a többi ügyosztály munkájával, már csak azért sem, mert szinte nem is tudnak róla semmit. Még az is előfordul, hogy a törvényjavaslatot beterjesztő képviselő is aznap ismerkedik a szöveggel. A képet központilag meghatározott, szinte minden mondatba beleszőtt hívószavak teszik teljessé: kilencvenkilenc százalékos pontossággal megjósolható, hogy egy kormánypárti illetékes mit fog mondani vagy egy adott kérdésre mit fog válaszolni. A légikisasszonyokra jellemző egységes kalap- vagy blúzviseletet még nem írták elő – talán még mindig kísért a liberális múlt, de reménykedjünk, hogy ez is hamarosan megoldódik.
A pártkongresszus szónokai arra sem tértek ki, hogy a súrlódásmentes nagyvállalati működés három év kemény munkájának az eredménye. Tévesek azok az összehasonlítások, amelyek az 1994–98 közötti szocialista-szabaddemokrata kormányzat kétharmados többségével hozzák párhuzamba a mostani időszakot. A fülkeforradalmi kormány ugyanis az összes hatalmi ágat szilárdan ellenőrzése alatt tartja és maradéktalanul ki is használja a rendelkezésére álló játékteret. Elképzelései az előző – akár kétharmados többséggel rendelkező – kormányok fáradságos és gyakran hiábavaló iszapbirkózása helyett hetek, olykor napok alatt válnak törvénnyé. S ha valaki biztosan kezében tartja a kormányrudat, egy-egy részkérdésben akár engedményeket is tehet, senki nem fogja vádolni gyengeséggel. Lám, a nagy példakép is egyetlen kézmozdulattal törölte az ellenzéki moszkvai polgármester-jelölt ötéves börtönbüntetését; úgy gondolta, ha az igazán veszélyes ellenfelek Szibériában telelnek vagy Londonban találtak munkát, igazán lehet kicsit nagyvonalú.
A nagyobbik kormánypárt korifeusai a rezsiharc hangzavarában szerényen elhallgatták, hogy saját maguk dolgozták ki azt az üzleti modellt, amellyel a jellemzően önkormányzati tulajdonban lévő közműcégeket teljesen kivonták a nyilvánosság ellenőrzése alól. A modell szerint önkormányzati tulajdonban csak az ernyőszervezetként működő szolgáltatóközpontok vannak: maguk a szolgáltatók már magánvállalatnak minősülnek, gazdálkodásukat igazi polgári diszkréció veszi körül, amelynek védelmében a legfelső bírói fórumokig is elmennek. Pedig ezek a cégek a munkahelyteremtés igazai hősei – felfoghatatlan, miért nem tanulhat a köz tőlük.
Szemérmes hallgatás vette körül a párt egyik büszkeségét, a mindig pontosan szállító alvállalkozók hálózatát is. A szocialisták elkóborolt nagyasszonya épp most áll elő az egész életre szóló garantált jövedelem tervével, nehogy megessen még egyszer az a szégyen, mint 2002-ben, hogy az állampártot legerősebb versenyszámában, a szociális demagógiában előzi meg az ellenfél. Ha már egy százalékot sikerül lehasítani az ellenfél területéből, az is kész nyereség. A szélsőjobb domesztikálást megcélzó televízióban heti rendszerességgel hallhatunk eszmefuttatásokat a nemzetközi pénzszivattyúk működéséről, miközben a magyarországi bérmunkára alapozó vállalatok sorban kötik stratégiai megállapodásaikat a kormánnyal, és senkinek még csak szeme se rebben. Igaz, a „Magánterület. Belépni tilos!” táblák mögött az összes lámpa zöld: a magyar gazdaság helyi gyártású szivattyúi csúcsra járnak. Kiteljesedett a „ne mi nyerjük a legtöbbet” filozófiája: mi adjuk be a pályázatokat, a konkurensét is, mi bíráljuk el és hozzánk kerül a fellebbezés is, ha van valakinek mersze és pénze rá. Vannak, akik túlteljesítenek: jövőre talán elkészül a magyar perpetuum mobile is, ami azonkívül, hogy a világgazdaság élvonalába repít majd bennünket, egyúttal állandó témát ad az ingyenes reklámújságoknak és felhőtlenül vidám perceket szerez a természettudományokban alapfokon jártas olvasóknak is.
A lényegre térve: ha majd a vezérkar összeül, hogy néhány bizalmi emberrel és a fő finanszírozókkal együtt pontosabban meghatározzák a szabad választások végeredményét, sok múlik az ízlésen és a mértéktartáson. Egy újabb kétharmados győzelem könnyen a keleti kvázimonarchiák sorába taszítaná az országot, ami semmiképpen nem kívánatos. Ha viszont az egyszerű többség felé billen a mérleg, rohamtempóban kell a megfelelő kereteket kialakítani. Nehéz, fáradságos dolog a demokrácia. Még a leggondosabb tervezésnél is előfordulnak kisebb bakik. A Kecskeméti Törvényszék döntése ebbe a sorba illeszthető, de baj nincs: jövőre a kijelölt szavazatszállító nemhogy ötvenszer, de akár ötvenezerszer is fordulhat.
A Tisza Istvánnak emléket állító szoborkompozíció Esztergomban, amely az átépítés alatt álló budapesti Kossuth térre kerül majd – Esztergom cserébe megkapja a budapesti Kossuth-szobrot – MTI/Máthé Zoltán
A kongresszus résztvevői joggal lehettek büszkék arra, hogy közel egy évtizednyi botladozás után Magyarország végre megtalálta az útját. Ez az út azonban egyenesen vezet Európa perifériája felé. Visszaüt a felülről irányított modellek legsúlyosabb hibája: ha a főkonstruktőr téved, magával rántja az egész céget is. A tervezés során azt ugyanis nem vette figyelembe, hogy maga a megcélzott vágykép, a német megszállás előtti szuverén Magyarország is az európai félperiféria része volt, atavisztikus nagybirtokrendszerével, elavult politikai struktúráival, a nincstelenek légióival egyetemben, így reinkarnációja sem lesz más. A győztesek kongresszusát egyébként Gömbös is, Rákosi is megtartotta, de ha emlékezetünk nem csal, a következő négy év szinte sohasem a kongresszusi határozatok szerint zajlott.
Endrődi Gábor közgazdász, cégvezető
