Unjuk a mellébeszélést!
- Részletek
- Napi apró
- 2013. október 25. péntek, 08:40
- Lánczos Vera
Október 23-án közös ellenzéki tüntetésre gyűlt össze a demokratikus térfélen akkora tömeg, amekkora már nagyon régen nem. Többen voltak, mint az Operaháznál, és többen, mint tavaly ilyenkor az Erzsébet híd lábánál. Miért? Mert az ellenzék, legalább egy délutánra, hajlandó volt összefogni – értsd: időben és térben hajlandó volt együtt szerepelni –, amire a választók nagyon régóta vártak. S miután erre vártak eddig, összegyűltek, hogy helyeslésüket kifejezzék. Logikus, hogy ilyen gesztusokat reméltek a szónokoktól is, legalább egy távlatosan megfogalmazott lehetőség megcsillantását.
Miközben Bajnai beszélt, megint arról, hogy külön-külön elbukunk, de együtt erősek leszünk és győzni fogunk, végig azon gondolkodtam, hogy lehetséges az, hogy az idén ugyanúgy elmondja ezt nekünk, mint egy éve. Vajon mit gondol közben magában? Mit gondol, hogy mi itt lenn hogyan fogadjuk a szavait, amikor tudjuk, hogy éppen előző nap írt alá egy paktumot, amely ha így marad, akkor nem érvényes az egész mondandója.
Utána azok álltak sorban a színpadra, akik úgy vélték, nem jó, hogy demokraták összefogásából demokratákat ki lehet hagyni, miközben ők csatlakozni szeretnének, és nyilvánvaló, hogy a paktum mögött nincs elég szavazó. Tény, hogy ennek a megoldásnak egyetlen oka volt: a megegyezők nem tudtak közös listát állítani és nem tudtak közös miniszterelnökben megállapodni, ezért úgy döntöttek, azért fognak össze, hogy a választók kettőjük közt választhassanak, a kettejük alkujának árát pedig fizessék meg a többiek.
Juhász Péter, Tóbiás József és társaik most azon siránkoznak, hogy a szónokok „megszegték” a megállapodást, amely arról szólt, hogy az október 23-ai demonstráción senki nem foglalkozik az ellenzéki összefogás kérdésével. Nem érzik disszonánsnak, hogy ők beszélnek ígéretek be nem tartásáról, szószegésről, immoralitásról, ők, akik tavaly feltétel nélküli összefogást ígértek, majd egyszerűen kijátszották a többieket. Ez nem szószegés? Az a szószegő, aki ezt néven nevezi és felrója? És akkor rója fel, amikor nyilvánvaló vált, hogy ez a paktum már az aláírásakor gyenge lábakon áll. Hamis a hivatkozási alapja. Hamisan értékeli a választói akaratot. Amikor pedig szembesítik ezzel az aláírókat, akkor a tükröt törnék össze.
Azt mondják, állítólag MSZP-s körök, hogy ne reméljen összefogást az, aki az ellenzék ellenzékeként viselkedik. Ez azt jelenti, hogy nem lehet ellenezni, amit a két párt már olyan jól eldöntött a saját szempontjából?
Mit jelent az, hogy „visszaéltek a vendégjoggal” a színpadon azok, akik mégis kritikai alapállásból beszéltek? Nem érzik, mennyire önleleplező már a szóhasználat is? Milyen alapon vindikálják maguknak az ellenzéki színpadot mint a saját otthonukat, várukat? Milyen alapon vélik úgy, hogy mások csak vendégségbe mehetnek oda? Meghívták a harmadik (bár lehet, hogy már a második) legnagyobb demokratikus ellenzéki párt vezetőjét. Akinek korábban elfogadhatatlan ajánlatot tettek. És itt is megszabták volna, mit mondhat. Ő meg kiállt magáért, kiállt a pártjáért, és kiállt azért, amit 2010 októbere óta mond. Ennyi történt.
Azt mondják, felháborodottan, hogy az együttműködést így nem lehet kicsikarni. És a demokrata választók szavazatait ki lehet-e csikarni a maguk javára ilyen cinikus és kirekesztő megállapodásokkal, zsarolással? Mégis milyen szerepfelfogás az, amely magas polcról leszólva fenyegetőzik, mert feleseltek vele. Valamiféle atyai pozícióban lennének, ahonnan lehet rosszul viselkedő nebulókat dorgálni?
Én is ott álltam a tömegben. Ha azok, akik összefogást követeltek, mind DK-szimpatizánsok voltak, akkor a tömeg fele DK-szimpatizáns volt, ha volt logója, ha nem. Lehet összeesküvés-elméleteket gyártani, de vissza fog ütni. Szavazatokat fognak veszíteni.
Teátrálisan teszik fel a kérdést tévéstúdiókban, rádióműsorokban, hogy miért nem mozdulnak már meg a kormányt váltani akarók. Mellettem a tömegben egy kicsit hangos, kicsit harsány figura állt, aki minden szónoklatra megjegyzéseket tett. Amikor az egyik szónok azt sorolta, mi mindent ununk már, hangosan felüvöltött: „Meg a mellébeszélést”.
Lehet sopánkodni, hogy miért nem beszéltek többet 1956-ról a megszólalók, ahogyan Kéri László szóvá tette az ATV esti adásában, szemét képmutatóan az ég felé fordítva. Hogy ezek egy ünnepet „használtak fel” az „ellentétek szítására”, ó jaj! Pedig nem nehéz megtalálni az összekötő kapcsot 1956 és a tegnapi október 23-a között. Abban például, hogy ki ismeri fel, mi a tét, és ki mer róla őszintén beszélni. A tét a szabadságunk, az, hogy meg lehet-e állítani az önkényuralmat. Hiába sajnálja le ezt a politológusok és elemzők többsége mint nem eléggé lelkesítő víziót. Többek közt az ő feladatuk is lenne, hogy ezt megértessék a pártlogikák csipkézése helyett. Ha a demokratikus minimumot nem fogadják el feltétel nélkül, az bizony valós akadály. És a tömeg arra reagált a legerőteljesebben, amikor ezt hallotta.
