rss      tw      fb
Keres

Konzervatív forradalom – Néhány kiegészítés Fazekas Csaba cikkéhez



Hogyan lehet eltávolítani az Orbán-Simicska klánt? Kell-e forradalmat csinálni, és ha igen, hogyan? Vagy miért nem kell, és mi lesz, ha kell, de nem tesszük? No és persze itt van az a kérdés is, amit Fazekas Csaba feszeget Tetszenénk? című írásában: alkalmasak vagyunk-e, nem is arra, hogy forradalmat csináljunk, hanem csak arra, hogy nyerjünk a választásokon? A forradalom progresszív irányba tett koncepciózusan radikális lépések sora, kibontása azoknak a pozitív gazdasági és társadalmi lehetőségeknek, amelyek az emberek egyenlőségét, szabadságát, egymás iránti szolidaritását és jólétét célozzák. Ez lehet a társadalom visszazökkentése is a helyes útra, ha valakik onnan letérítették. Magyarországon éppen ez történt, mert a társadalomban pozitív és negatív lehetőségek sokasága egyszerre van jelen, vagyis lehetséges ugyanazokat a problémákat a fenti értékek eltaposásával is „megoldani”. Ami előttünk áll, az mindig alternatívákként, szerteágazó utakként, választási lehetőségekként létezik. A történészek ezekből sokáig csak azt akarták látni, amit az események szereplői végül kiválasztottak, ami tehát megvalósult, mert abban hittek, hogy ami létrejött, az szükségképpen létezik, pedig dehogy!


Fazekas Csaba helyesen hívja fel a figyelmet az előttünk álló egyik alternatíva veszélyeire. Szerintem is lehetséges, hogy a „szavazófülke magányában” nem a korszakváltó szenvedély vezeti majd a választók tollát. Lehetséges, hogy a beletörődés, az „úgyis mindegy”, vagy a „jó, ha van egy erőskezű vezetőnk” alternatíváját fogják választani az emberek. Lehetséges, ahogyan az is, hogy hagyják magukat korrumpálni, lehetséges, hogy néhány fillérrel (rezsicsökkentés) meg lehet venni a magyar lakosságot, hiszen láttuk már a vizitdíjról szóló népszavazásnál is, hogy egyetlen eurónyi (300 Ft) közvetlen haszon miatt is képesek voltak a magyarok elvállalni sok száz eurós veszteséget. Nem gondolkodtak, nem érdekelte őket semmi, csak az a néhány forint. Nem számított, hogy szépen lassan szétrohad az egészségügy. Talán most sem számít majd, hogy sokszorosan fizetjük vissza az ajándékba kapott filléreket, lehet, hogy nem számít semmilyen következmény. Lehetséges, hogy a választóknak a pillanat a legfontosabb, de sajnos nem a carpe diem, vagyis az élvezet, a „juss hozzá mindenhez, amit az adott nap kínál”, hanem inkább az „ezt a napot is túléltem” értelmében. Ámde ez sem predesztinált, választani kell a rövidlátás és a gondolkodás között. Az pedig tévedés, hogy az ostobaság kényelmesebb és nyugodtabb életet kínál. Tévedés, mert a következmények előbb-utóbb megjelennek, kényszerekké szerveződnek és leszűkítik a választási lehetőségeinket. A klasszikus értelemben vett, erőszakos forradalmak ilyenkor szoktak kirobbanni, vagyis amikor az emberek nem akarják tovább elviselni a kényszereket. Szóval lehetséges, hogy így lesz, de a lényeg az, hogy rajtunk múlik, miként fog történni.


Pillanatnyilag nem tudhatjuk pontosan, hogy mit hagyott a lelkekben az elmúlt négy év és az azt megelőző évek fideszes társadalomrombolása. Azonban 1849, 1920 és 1957 példái nem illenek a mai helyzetre. Mindhárom „behódolás” háború, súlyos katonai vereség és véres, kegyetlen megtorlás után következett be. Kossuth Lajos üzengetésében inkább volt Blanqui tanítványa, mint komoly politikus, nem csoda, hogy senki sem gyűlt a nem is létező zászlói alá. Az „oktobrista” emigránsok is inkább csak a vágyaikat kergették, álmodoztak, de tenni semmit sem tettek, ugyan miért követte volna őket bárki is. Idehaza pedig a szociáldemokraták inkább kiegyeztek a hatalommal – ahogyan ma is teszik a szakszervezetek –, s ezzel hozzájárultak mind a saját fennmaradásukhoz, mind az elnyomó rendszeréhez. De ők legalább nem követték Blanquit, nem hitték, hogy bármikor kirobbantható a forradalom. A kommunisták már inkább szerették volna ezt hinni. A MÚK („Márciusban újrakezdjük”) 1956 után valóban üres jelszó maradt, de senki sem várhatja egy megtaposott néptől, hogy azonnal újrakezdi a forradalmat, hogy fejjel megy a falnak. Akkoriban csak azok hittek a Habsburgok, Horthy és Kádár gyors bukásában, akik az illúzióikból éltek. A mai helyzet más, nem értjük pontosan milyen, de más. Nem volt háború, nem voltak kivégzések, eddig börtönbe sem küldtek senkit – bár kétségtelenül megpróbálták. Orbánék ugyan rengeteg embert megaláztak, kifosztottak, megfélemlítettek, alkalmazták a totális diktatúrák agymosási technikáit, vagy legalábbis megpróbálták alkalmazni őket. Látszik, hogy szentül hiszik, hatalmas eredményeket értek el. Hisznek abban, hogy országunk polgárai megvásárolhatók rezsicsökkentéssel, egymillió munkahely és a rend ígéretével (mindegyik hazugságnak bizonyult). Hiszik, hogy mindannyian ostobák és buták vagyunk, hogy semmi másra nem vágyunk, mint nemzeti hazugságokra a magyarok különlegességéről (lásd Sztálin: a kommunisták különös anyagból vannak gyúrva). Lássuk be, valóban sokan vannak, akik ilyen ostobák, vagy egyszerűen csak szolgalelkűek, vagy velejéig tisztességtelenek, ahogyan az úgynevezett jobboldali szellemi „elit”, amely hirdetést tett közzé, hogy megmondja nekünk, szerencsétlen demokratáknak, ki jó nekünk és ki nem. Tekintsük úgy a hirdetésben közölt nyílt levelet mint az önkényuralom híveinek rettegését a vereségtől, mint Orbán Viktor saját rémálmainak kivetülését. Minél több plakát, nyilatkozat, menet lesz, amiben Mesterházy Attilát, Gyurcsány Ferencet, Bajnai Gordont gyalázzák, annál nagyobb a rettegésük. A félelem szülte a Fidesz Magyar Gárdáját, a Magyar Csapatot is. Az egyik rasszista, a másik politikai rohamosztag – csak hogy tudjuk, mi vár ránk.



Forrás: 168 óra/Riskó Gáspár

Most kell győzni, írja Fazekas Csaba, mert most még van rá lehetőség, és mert – ezt már én teszem hozzá – később csak másféleképp lehet majd megszabadulni az orbánizmustól. Hogy ez valósággá válik-e, rajtunk múlik, az Összefogás politikusainak választásain, a demokratikus (baloldali, liberális, konzervatív) értelmiség cikkein és megnyilvánulásain, azon, képesek leszünk-e szenvedélyt ébreszteni a választókban. Negatív és pozitív szenvedélyt egyaránt. A választási győzelem azonban még nem elég, még állni fog a zsarnokság egész intézményrendszere, még kezükben lesznek a felhalmozott tíz-, vagy százmilliárdok.


A kérdés tehát valójában az, lehetséges-e egyszerű választási győzelemmel megoldani az előttünk álló problémákat? Felismerik-e a problémát, és megvan-e a bátorság a demokratikus ellenzékben, hogy megoldja mindazt, amit meg kell oldania. Hamarosan ízelítőt kapunk ebből a választási kampányban, ez sok mindent el fog árulni arról, mire lesznek képesek az Összefogás politikusai. Nekem úgy tűnik, az orbánisták arra számítanak, hogy a demokratikus politikusok eléggé gyávák ahhoz, hogy ne merjenek radikálisan hozzányúlni az elmúlt négy évben kiépített önkényuralmi gépezethez, és pláne nem merik majd a Fidesz ellen fordítani ezt a gépezetet. Valóban lehetett olyan nyilatkozatokat olvasni, hogy tiszteletben kell tartani a formális szabályokat, és majd egyszer a távoli jövőben, ha véletlenül úgy alakul, akkor lehet majd felszámolni a zsarnokság törvényeit és intézményeit. Aki ezt képviseli, az használni szeretné – gondolom, a maga javára – az önkényuralom rendszereit, s aki ezeket használja, az önkényúrrá válik. Mindenesetre a polgárok választását, a mindennapi élményeik mellett, a demokratikus ellenzék és a demokratikus értelmiség magatartása fogja befolyásolni. Úgy tűnik, nem lehetett többet elérni a demokratikus erők összefogásában, és még ez is rettentően sokáig tartott. Sajnálom, hogy a konzervatívokat nem vették be, de ezt részben saját maguknak köszönhetik, a rosszul megválasztott taktika ütött vissza. Már csak alig két hónap van a választásokig, jó lenne végre, ha mindenki egy nyelven, a demokrácia nyelvén beszélne, és ugyanazt mondaná.


A címben feltett kérdésre az tehát a válaszom az, hogy igen, kell egy demokratikus „forradalom”, amely elsöpri az Orbán–Simicska-klán minden törvényét, intézményét és vagyonát, amely felszámolja azokat a társadalmi, jogi és kulturális feltételeket, amelyek lehetővé tették a zsarnokság és a rasszizmus újjáéledését Magyarországon. Ehhez kevés lesz ötszáz nap, a demokratikus pártoknak ebben később is együtt kell működniük majd. Ez valójában egy konzervatív forradalom lesz, mert helyreállítja majd azokat a normál folyamatokat, amelyeket az Orbán Viktor vezette (szélső)jobboldal olyan vehemensen akart elpusztítani.




Krémer Ferenc