A Fidesz négyéves országlása: Súlytalanul, avagy hová jutott és hová tart a magyar társadalom? – 1.



A szerk. megj.: Krémer Ferenc kétrészes írásával a Fidesz négyéves országlásáról indítunk sorozatot.




Minden zuhanó test a súlytalanság állapotában van, a különbség az közöttük, hogy azok, amelyek, mondjuk, a Föld körül keringenek, egyfajta egyensúlyi helyzetben vannak, ennek következtében hosszú ideig képesek a pályájukon maradni. Azok számára viszont, amelyek itt a Földön zuhannak, egyre gyorsulva a talaj felé, az egyensúlyi helyzet csak illúzió. A magyar társadalom Orbán Viktor és a Fidesz tevékenységének eredményeként véleményem szerint az utóbbi csoportba tartozik.


Van néhány dolog, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy egy társadalom eredményes legyen. Eredményességen azt értem, hogy gazdaságilag és kulturálisan egyaránt sikeresen reagáljon a kihívásokra. Az utóbbi talán még fontosabb, ugyanis ez alkotja a gazdasági és társadalmi problémákra adott válaszok kiindulópontjait és alapzatát. Ehhez egy meghatározott típusú kultúrára van szükség, olyanra, amely az egyik tekintélyt nem helyettesíti egy másikkal, amely nyitott és önmagával szemben is kritikus, amely nem ismer el felette álló hatalmat és a célokat is vita tárgyává teszi; olyan kultúrára van szükség, amely nem sémákban gondolkodik, mert a problémákra, amelyeket meg kell oldania, nincsenek kész megoldások. A kultúra működéséhez persze szükség van intézményekre, amelyeknek az lenne a feladata, hogy garantálják a társadalom problémamegoldó képességét. Megítélésem szerint a magyar társadalom szempontjából három intézmény sorsa igen lényeges, ezek a szolidaritás, a jog és a szabadság minősége. Ezek együttesen adják a társadalmi eredményesség alapjait.


Az alapintézmények szétzúzása a Fidesz uralom alatt


A szolidaritás felszámolása


A rendszerváltás nem volt képes létrehozni a szolidaritás rendszereit, sőt, mintha a gazdasági és politikai hatalom birtokosai szándékosan gyengítették volna ezeket. Nem lehetetlen, hogy a kialakuló kapitalizmusnak és az új tőkésosztálynak útjában voltak az alkalmazotti szolidaritás klasszikus szervezetei, a szakszervezetek, de a munkavállalók sem törték magukat különösképpen, hogy felhasználják őket érdekeik megvédésére. A kilencvenes években a többségük valószínűleg eleve lemondott arról, hogy megvédhetők az állások vagy a jobb munkafeltételek, biztosíthatók magasabb jövedelmek. A szakszervezetekben pedig tovább élt a Kádár-korszak kultúrája: a szakszervezet üdültet, rendezvényeket csinál, jópofizik, de nemigen szól bele abba, mit csinálnak a főnökök. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy a demokrácia nemigen működött a szakszervezeteken belül: a vezetői pozíciókat kisajátították és ezzel konzerválták a teszetosza magatartást is. A szakszervezeti vezetők inkább kerestek a politikai pártoknál támogatást, mint a munkavállalóknál. Mindez azért fontos, mert 2010 után képtelenek voltak ellenállást tanúsítani, amikor a kormány hozzálátott a felszámolásukhoz. Volt ugyan néhány nagyobb tüntetés, de azt bambán vagy éppen kajánul bámulták a többiek: a szolidaritás már ekkor szertehullott, de még megvoltak a szervezetei. A Fidesz számára azonban szükséges volt a felszámolásuk. Senki ne essen tévedésbe, attól, hogy még mindig léteznek magukat szakszervezetnek nevező szervezetek, maga az intézmény már nem létezik. Egyrészt a törvény erejénél fogva megfosztották őket a jogosítványaiktól, másrészt pedig a közszférában felcserélték a Mussolinitól eltanult korporációkkal, amelyeket Orbánék „karnak” nevetek el, harmadrészt kiválasztottak maguknak néhány „szakszervezetet”, mint például Gaskó Istvánét, amelyekkel eljátszhatják az egyeztetéseket és külön előnyökhöz juttatják ezek vezetőit. Sok bajunk között talán jelentéktelennek tűnhet ez a probléma, pedig az orbáni önkényuralomnak azért volt szüksége erre a lépésre, mert a munkaadó helyére egyre inkább újból, akárcsak a kommunizmusban, az állam került, az állam intézkedései manapság sokkal nagyobb mértékben befolyásolják a munkavállalók életét, mint a tulajdonosok döntései. Sőt, előállt az a helyzet, hogy a munkaadók és a munkavállalók érdekei számos ponton megegyeznek, mert mindkettőjük sorsát az állam tartja a kezében, vagyis közös ellenfelük (időnként ellenségük) az állam. Csakhogy nyomát sem látjuk annak, hogy felismernék ezt a sorsközösséget, ennek pedig nemcsak az az oka, hogy az állam mindkettőjüket zsarolja és kényszeríti, de az is, hogy azt hiszik, többet érhetnek el az állammal való egyezkedésben, mint az egymással való szolidaritás révén.


A szolidaritás másik fontos területe a rendszerváltás óta jelenlévő nyomorhoz való viszony, amelyet még súlyosabbá tett a kisebbségek helyzetével való összekapcsolódása. A szegényekkel és a cigányokkal való szolidaritás korábban is alig-alig volt meg a magyar társadalomban, pedig a szolidaritás az a kohéziós erő, amely a differenciált, de nem mereven hierarchizált társadalmakat összetartja. Ha valakivel szolidárisak vagyunk, akkor azt üzenjük neki, hogy összetartozunk, hogy vele együtt alkotjuk a magyar társadalmat. 2010 után veszélyes fordulatot vett a szegények és a romák helyzete, és a kormány, valamint a (szélső)jobboldali pártok mindent megtettek a velük vállalt szolidaritás felszámolásáért. Miközben elképesztő mértékű és egyre növekvő és mélyülő szegénység alakult ki az országban, a kormányzat és a Fidesz, no meg a Jobbik polgármesterei büntetőtörvényeket hoztak a szegények ellen. Mint a 19. században, a szegénységet az erkölcstelenséggel és a bűnözéssel azonosítják és így is bánnak velük. Az éhbérnél is kevesebbért végeztetett közmunka nem befogadja, hanem véglegesen kirekeszti, egy külön, izolált szubtársadalomba száműzi a szegényeket és a cigányokat. A kormányzat a rendőrségen és az ügyészségen keresztül gyakorlatilag hozzájárul a rasszizmus legitimálásához, hiszen szinte sohasem lép fel az általa hozott törvényeket is megsértő rasszista magatartások és szervezetek ellen.


Az egyetlen terület, ahol mégis megjelent a szolidaritás, az a civil szervezetek, bár itt is csak töredékesen, alig-alig működően jutott a felszínre – gondolok a hasonló célokat követő pártokkal szemben az intoleranciára, amely természetesen felszámolja a szolidaritást. Persze sokáig a demokratikus pártok sem dicsekedhettek egymás iránti szolidaritással, ezért ment olyan nehezen az Orbán-rendszer elleni összefogás.


A szolidaritást a Fidesz kormányzása alatt államosították. Jellemző volt az, ahogyan a kormány kisajátította azokat a milliárdokat, amelyeket az emberek az iszapkatasztrófa áldozatainak adtak össze, ahogyan az is, hogy mindig csak egyetlenegy, államilag ellenőrzött számlára befizetve lehetett megsegíteni a bajba jutottakat, akár Kolontárról, akár a dunai árvízről volt szó. A szolidaritás államosítása megfosztja a polgárokat az öntevékenységtől és eltávolítja egymástól őket, befurakszik közéjük és tehetetlenné, ezáltal pedig felelőtlenné is teszi őket. Persze ne kergessünk illúziókat, bizonyos területeken, mint amilyen a szegényekkel vagy a cigányokkal való szolidaritás, a társadalom többsége közömbös vagy elutasító. Nem értik, vagy nem akarják érteni, milyen következményekkel jár mindez. Pedig az a társadalom, amelyből hiányzik a szolidaritás, csak két úton járhat. Az egyik az egyre növekvő és konfrontációkhoz vezető konfliktusok útja, a másik pedig – nyilván ez az, amiben a Fidesz reménykedik – a középkori függőségek és kiszolgáltatottság útja. Mindkettő egy magatehetetlen, problémakezelésre alkalmatlan társadalmat eredményez. Most még van lehetőségünk más utat választani, van lehetőségünk felszámolni a Fidesz által létrehozott államosított „szolidaritást” és visszaadni a polgárok kezébe.


A jog privatizálása


A jog a polgári közösség öntudata, illetve annak egyik megjelenési módja (a filozófia, az erkölcs és a művészetek mellett). Ez azt jelenti, hogy az identitászavaros közösségek nem tudnak megfelelő viszonyt kialakítani a joghoz, zavaros lesz a jogfelfogásuk, és törvényeik időről időre megsértik a jogot. Túlzottan is merész dolog lenne, ha arra vállalkoznék, hogy a rendszerváltás első húsz évének jogfelfogását elemezzem, megtette ezt már Fleck Zoltán.* Ő azzal zárta az elemzését, hogy 2010-ig a jogállamiság előnyei még nem voltak érzékelhetőek a társadalom mindennapjaiban. Nyitott volt tehát az út a jogállam felszámolása előtt, mert a társadalom nem érzékelte ennek a veszélyeit, ahogyan nem érzékelte az előnyeit sem. Ez persze önmagában nem volt elég, szükséges volt hozzá az a felfogás, amely a jogot formális szabályrendszernek, sőt pusztán hatalomtechnikai eszköznek tekintette. Mindaz, amit a Fidesz 2010 óta a törvényalkotás területén művelt, ebből a jogfelfogásból indult ki. Hatalmi céljaikat azonban csak akkor érhették el, ha felszámolták a jognak a közösségi identitást meghatározó voltát, vagyis ezt a funkciót át kellett helyezni valahová máshová. Egész pontosan a nacionalista módra felfogott nemzethez. A minden egyéni és csoportsajátosságot megsemmisítő és magába olvasztó nemzetet ajánlja a Fidesz a jog helyett. Ezért van tele az ország „nemzeti” dohánybolttal meg minden egyéb „nemzetivel”. A nemzetnek persze egy igen leszűkítő felfogását alkalmazzák, amelyben a nemzet csak ők maguk. Lásd: „a nemzet nem lehet ellenzékben” = a Fidesz nem lehet ellenzékben (mert szétveri az országot). Természetesen így kell értelmezni a „Magyarország jobban teljesít” propagandaszöveget is, ami lefordítva annyit jelent, hogy Orbán Viktor strómanjai jobban teljesítenek és rengeteg pénz halmoznak fel a gazdájuknak. Ebből következik, hogy a Fidesz nem tartozik a polgári közösségbe, mert öntudata nem a jog, hanem csupán a nyers hatalom és az akár jogtalanul is megszerzett vagyon.


Ahogyan a Fidesz államosította szolidaritást, úgy privatizálta, vagyis saját korlátolt érdekeit szolgáló törvényekké silányította a jogot. Összegereblyézte a különböző országok törvényeiből mindazt, amiből az önkényuralmát elfedő, demokratikusnak látszó paravánt felhúzhatta. Az elmúlt négy évben meghozott törvények nem a magyarországi polgári közösség együttműködését szolgáló jogszabályok, csak és kizárólag egy szűk csoport, az Orbán–Simicska-klán hatalom- és pénzszerzését szolgálják és teszik lehetővé.


A szabadság privilegizálása


A polgári társadalomban minden egyén eleve rendelkezik az absztrakt szabadsággal, vagyis azzal a lehetőséggel, hogy szabadságát konkrét helyzetekben és társadalmi összefüggésekben kibontakoztathassa, azaz a polgári társadalomban a szabadság az egyének attribútuma. Ezt nem negligálhatja az, hogy realizálása a társadalmi feltételektől függően mehet csak végbe. A polgári társadalom egyre inkább úgy épült fel az évszázadok során, úgy alakította intézményeit, jogrendjét és kultúráját, hogy minél nyitottabbá váljék és minél több tagjának tegye lehetővé szabadságának realizálását. 1990 után a magyar társadalom is ebbe az irányba indult el, még akkor is, ha ambivalens folyamatok játszódtak le, és egyszerre volt jelen (makroszinten) a szabadság kiterjesztése, és (mikroszinten) a korlátozása. A makroszintű korlátozásra is megvolt azonban az igény a jobboldalon – lásd pl. Vigh József 1992-ben megfogalmazott tételét arról, hogy „a kötelezettségeket éppen úgy nemzetközi szinten kellene deklarálni, mint az emberi jogokat, s így a [jogok és kötelességek közötti] megbillent egyensúly helyreállhatna”.** Ugyancsak a jobboldaliak gondolták már a rendszerváltás első perceitől, hogy a szabadságból nem jólét és virágzó társadalom, hanem csak bűnözés születik (Boross Péter), ezért már a kilencvenes évek legelején is helyesnek vélték a szabadság korlátozását, az állam javára való módosítását. Mondanom sem kell, hogy ennek semmi köze a konzervativizmushoz, sokkalta inkább a horthysta, no és persze a sztálinista hagyományokhoz van köze. A Fidesz egyszerre örököse mindkét hagyománynak, mellesleg ők azok, akik az első adandó alkalommal valóban bűnözésre használták fel a szabadságot (lásd: székházügy, Josip Tot és Kaya Ibrahim).


A totális hatalom nem szenvedheti az egyének szabadságát, mert a szabad egyének jogai mindig a hatalom korlátait jelentik, és nemcsak abban az értelemben, hogy az államnak nem lenne szabad mindent megtennie, de abban az értelemben is, hogy felelnie kell azért, amit megtett vagy próbált megtenni. Orbán Viktor – tettei alapján – mély megvetéssel tekint az egyének szabadságára, leginkább azért, mert az egyéneket sem ismeri el, ahhoz ugyanis el kellene ismerni az önállóságukat. Ő viszont a tömegben, az egyéniségüket elvesztett emberek masszájában hisz, mert ők irányíthatóak, bármit meg lehet velük tenni (lásd: a békemenet, amely egyforma „lelkesedéssel” tüntet a gyarmattá válás ellen és a gyarmattá válás mellett). A tömegnek nincs szabadsága, bár időnként van spontán mozgása, tehetetlensége, főleg, ha kitör belőle a düh, és nem hajlandó tovább lenézett és megvetett masszaként létezni, ettől a létállapottól ugyanis nem szabadulhatnak meg az emberek másként, csak akkor, ha erőszakkal tépik le magukról.


Orbán Viktor minden intézkedésével jogokat vont el és kötelességeket oktrojált a társadalom egészére. Megfosztotta jogaitól a sajtót, a rendvédelmi dolgozókat, a tanárokat, a hajléktalanokat, a romákat, a nőket, a földművelőket, a trafikosokat, a takarékszövetkezetek tagjait, az önkormányzatokat stb. Helyette mindenki kapott kötelességeket, azaz kényszereket. Négy év alatt eljutottunk odáig, hogy a szabadság már nem az egyének, hanem a hatalom attribútuma, mert miközben megfosztotta szabadságától országunk polgárait, egyre több szabadságot adott azoknak, akik kizárólag őt szolgálják. Ezeknek a szolgáknak, a kilenc évre kinevezett mamelukoknak és a többieknek a szabadsága abból ered, hogy Orbán Viktor akaratát teljesítik, valójában csak kölcsönkapnak egy csöppet a legfőbb úr szabadságából.


A polgári társadalom nem létezik a szabad piacgazdaság nélkül, az viszont azzal a veszéllyel jár a Simicskához és Orbánhoz hasonlóak számára, hogy gyengének bizonyulnak a versenyben. Ezért már a legelső pillanattól feltehetőleg a csalás és egyéb bűncselekmények révén próbáltak érvényesülni. 2010 óta pedig szisztematikusan zajlik Magyarországon a piacgazdaság felszámolása. Mivel csak az Európai Uniótól származó pénzek táplálják a magyar gazdaságot, s ezek elosztása egyértelműen az állam kezében van, szinte minden vállalkozás az államtól, vagyis a Fidesztől függ. Ez a függés megsemmisíti a vállalkozás szabadságát, mert egyre inkább csak azoknak szabad vállalkozniuk, akiknek a Fidesz-hatalom megengedi. Így veszítette el a vállalkozási szabadságát a felcsúti juhász Orbán Viktor strómanjával szemben, vagy a kishantosi biogazdaság és a hortobágyi gazdák, a trafikosok és még sok ezren.


A Fidesz négyéves országlása alatt egy középkorihoz hasonló állapot kezdett kialakulni az országban: az egyének elvesztették a szabadsághoz való jogukat, kaptak helyette kötelezettségeket és kényszereket, a hatalom viszont egyre szabadabbá vált. A „szabadságharc” sohasem szólt másról, csak és kizárólag arról, hogy a hatalom megszabaduljon a sajtó, a jog, a szakszervezetek, a civilszféra és a nemzetközi közösség által szabott normáktól és az ellenőrzéstől.


A kérdés most már csak az, hogy milyen társadalommá lettünk mindennek következtében?





* Fleck Zoltán: Változások és változatlanságok. A magyar jogrendszer a rendszerváltás után, Budapest, Napvilág, 2010, valamint: A maffiaállam joga, in: Magyar polip. A posztkommunista maffiaállam, Noran Libro, Budapest, 2013, 143-153. p.


** Vigh József: Társadalmi változások, bűnözés és rendőrség, in: Társadalmi változások, bűnözés és rendőrség, 1993, 23. p.




Krémer Ferenc