Rózsa asszony keszkenője

• Nyomtatás

Részletek

2014. március 15. szombat, 02:57

Hegyi Ildikó

Van egy jó barátom Finnország déli csücskében, egy lassan nyugdíjba vonuló pedagógus, Martti. Nyelveket beszélő, jól szituált úr, óvodapedagógus. Elképzeltem, amint itthon egy iskolában fújja a sípját, élcelődik a gyerekekkel; általános jókedv veszi körül, nevetés. Martti nálunk azonban nem lehetne anyagilag is és társadalmilag is megbecsült, mivel mást mond a szokásjog, a kánon. Nem tudná eltartani a családját egy óvodapedagógusi fizetésből, és a közgondolkodás sem lenne támogató vele: egy középkorú férfi, aki kisgyerekekkel foglalkozik? Nem, ez nem férfi szakma! – vélekednének sokan. Ennyit az előítéletekről.

Manapság véresen komoly valóságot élünk: a tanároknak a jobb fizetés reményében egy ún. portfolió megírásával (ami kb. száz oldalra rúg) kell bizonyítani: alkalmasak a többletfizetésre. Azon kívül megújult a Kádár-korszak mumusa: a tanfelügyelői hálózat. A tanárok a helyi tantervek helyett központi tanterveket és tanmeneteket kell hogy betartsanak, különben lecsap a kormányzat. Büntet, illetve ajándékoz. Azok, akik elfogadják az elfogadhatatlant, talán egy icinyke-picinyke javulást érezhetnek, a többség azonban nem. E mögött egy dolgot lehet sejteni: a pedagógus lapítson, legyen mindig résen, mert ellenőrzik, büntetik, kurtítják a fizetését; közvetlenül avatkozik be a kormányzat az oktatási folyamatba.

Mindenki vesztes itt, de leginkább és legkegyetlenebb módon: a gyerekek. Egyre több a sikertelen, motiválatlan kisgyerek, de főleg a cigány fiatal felnőttek. Félve adom ki az oktatási titkaimat: amikor a pedagógus szakmát elkezdtem, a Gandhi Gimnáziumban tanítottam Pécsett, a kilencvenes évek derekán, ahol akkoriban a legendás emlékű Bogdán János volt az igazgató. Semmiben nem korlátozott minket, csak egy dolog volt a lényeg: a gyerekek szeressék meg az irodalmat és tudjanak helyesen írni. Az én akkori neveltjeim jó része ma már főiskolán, egyetemen tanul/t tovább, vagy sikeres valahol külföldön. Magyarórán novellákat olvastunk, meséket mondtunk. Mesemondó versenyt rendeztünk, ahol cigány nyelven is lehetett mesélni. A novellákat újraalkottuk, más befejezést írtunk, vagy kiemeltünk lírai részeket: de szinte semmiben nem alkalmazkodtunk a tanmenethez. A könyvtárban kerestünk ki festményeket, fotókat, amelyeket megbeszéltünk az órán – manapság ezt projektoktatásnak hívnánk. Ma ez teljesen lehetetlen lenne. Talán fegyelmit is kapnék, mert nem követem szorosan a tanmenetet; viszont a gyerekek írástudatlanul vagy funkcionális analfabétaként várnák a segélyt a romatelepen.

Köszönet az akkori lehetőségekért Bogdán Jánosnak, az ő védernyője nélkül nem szárnyalhattunk volna. Ma – a jobb fizetés reményében – írnám talán a pedagógus II-be a portfoliómat, rágnám a kefét, szidnám a kormányzatot, és unott pofával mennék be Arany János verset elemezni olyan gyerekek közé, akik megfelelő fejlesztés hiányában ezt nem képesek megérteni. Mivel írni sem tudnak. És ez a folyamat öngerjesztő. Az államtitkár asszony által agyondicsért oktatáspolitikai koncepció pedig széles keszkenő helyett átkos billog a pedagógus-társadalom homlokán. Vajon mi lesz azzal a pár nagyszerű pedagógussal, aki tiltakozni mert? Martti barátom hanyatt-homlok menekülne és más szakma után nézne.