A türelmi időről
- Részletek
- 2010. január 04. hétfő, 05:02
- Galamus-csoport
A választások évének első napján azt a kérdést tettük fel magunknak, jár-e majd az új, minden bizonnyal fideszes kormánynak türelmi idő. És nem azért tettük fel, mert szeretünk hangzatos álkérdéseken gondolkozni, hanem azért, mert már most kirajzolódnak nagyobb vélekedőcsoportok azok körében is, akiknek nem hoz megkönnyebbülést egy Fidesz-kormány (sem).
A türelem határai – flickr.com/Dilip Muralidaran
Vannak, akik úgy vélik, az Orbán-kormány hatékony lenne, és az ország gazdasága és fejlődése szempontjából ez a legfontosabb, mindegy, milyen árat kell fizetni érte. Hagyjuk tehát a fenntartásainkat, az örökös Fidesz-bírálatainkat, ne destruáljunk már előre, a múltbeli és a jelenbeli tapasztalatok alapján. A türelmi idő tehát most kezdődik.
Vannak, akik úgy vélik, nem lehet olyan hatékony egy esetleges Orbán-kormány, hogy megérje az ár, amibe mindannyiunknak (azoknak is, akik nem vesznek róla tudomást) kerülni fog: ideológiai kényszerekben, demokráciaveszteségben, magatartáskultúrában stb. Vagyis türelmi idő nincs.
És persze felvetődik az a kérdés is, elképzelhető-e még a Fideszről és elnökéről, hogy ha végre elérte, amit akart, és újból hatalomra kerül, megemberli magát. Leválik a múltjáról, beszünteti az állandó harci készültséget, elfelejti a hozzá tartozó eszközöket, felnőttként kezeli az állampolgárokat? Lehet-e igazuk azoknak, akik már most a középre húzódás jeleit vélik felfedezni a párt és a pártvezető magatartásában? Vagyis azoknak, akik fenntartás nélkül megadják majd a türelmi időt is?
A további oldalakon a csoporttagok véleményét olvashatják.
És persze várjuk vendégek és olvasók véleményét is.
(m. zs.)
Lánczos Vera
A trükközés igazi mesterei
Bár a 2010-es országgyűlési választások a jelenlegi várakozások szerint nagyarányú Fidesz-győzelemmel végződnek majd, ne tekintsünk el attól a körülménytől, hogy egyelőre a választások előtt állunk, ezért a kilátások még alakíthatók.
A jelenlegi politikai közhangulat a Fidesz teljhatalommal járó győzelmét szinte eleve elrendelésként fogja fel, aminek eddig a politikai ellenoldal passzivitása az egyik oka volt, mára pedig sulykolt következménye is: „tenni már semmit nem érdemes”.
E pszichózis kialakulása - mindazok depolitizálása, akikkel a jobboldali szavazóbázis sohasem lenne bővíthető, de távoltartásuk a szavazástól éppen elegendő - egy nagyon tudatosan felépített és következetesen alkalmazott kommunikációnak az eredménye, és már 2002 óta fontos eleme a Fidesz stratégiájának. Ez a stratégia éppen erre irányult, aminek a veszélye most valóban fenyeget: egy valóságos parlamenti kontroll nélkül működő kormányzati hatalom megszerzésére. (A politikai ellenfélnek a politikai játéktérről való leszorítására, kiiktatására.)
Sokszor leírtam már: egyáltalán nem mellékes, hogy ezt az eredményt a Fidesz nem konstruktív politizálással érte el. Nem jobb programmal. Nem meggyőzéssel racionális vitákban, hanem kizárólag destrukcióval, tagadással, személyes lejárató kampánnyal, a társadalmat karaktergyilkos üzenetekkel elárasztva. (S tegyük hozzá közbevetőleg, hogy mindez attól függetlenül igaz, hogy a kormányzó pártok korántsem hibátlan, súlyos kritikákra is okot adó politikájával szemben alkalmazták.)
Amiben a Fidesz az elmúlt két ciklusban igazán eredményes volt, mondhatjuk így, amit sikerült tökélyre fejlesztenie, azt egy - a médiapolitizálás korában, a politikai harcban - kulcsfontosságú terület eluralásával érte el. Politikai elemzők eufémizmusával szólva: megteremtette a lehetőségét, hogy a valóságnak a számára kedvező értelmezése váljon mindig általánosan elfogadottá és meghatározóvá. Hétköznapi szóhasználattal élve: eredményesen függetlenítette magát a tényektől, a történésektől, a fogalmak, szavak eredeti jelentéstartalmától.)
A politika mindig a történések, események, fogalmak definiálásáért folytatott küzdelem is. Az elmúlt két ciklusban jól kitapinthatók a definíciós „háború” fontosabb csomópontjai. Csak példaszerű felsorolásként:
2002-ben a választási vereség tudomásulvétele helyett a „választási csalás történt” verzióval próbálkoztak, 2006-ban a választások előtt a „rosszabbul élünk mint négy éve” közérzület sulykolásával. Ezek még nem hoztak választási sikert, bár a politikai közhangulatot meghatározták és mérgezték azzal, hogy folyamatosan emelték az ingerküszöbünket a verbális agresszió elfogadásában, többek közt annak a tézisnek uralkodóvá válásával, hogy az ellenzék bármit tehet, bármit mondhat, nem állja útját semmilyen objektív kritériumrendszer, mondjuk az ország mindenkori érdekei vagy az alkotmányos rend keretei: „az ellenzéknek ez a dolga”.
A 2006-os választási vereség után a „csaltak, mert meghamisították a statisztikai adatokat” futott karöltve az öszödi beszéd „hazugságbeszédként” való értelmezésével. (Az utóbbi szép karriert ért meg mostanáig, hiszen sikerült jóval a jobboldali szavazók körén túlra is kiterjeszteni ezt az értelmezést.) A 2006 októberi események kapcsán a rendőrségről a „volt-e azonosító szám a rendőrökön” témával sikeresen formálták meg a brutális rendőrség képét. Ezzel a hangsúlyt az utcai randalírozókról, az általuk elkövetett, korábban példa nélküli atrocitásokról sikeresen helyezték át a rendőrség túlkapásaira, mint az események fő jellemzőjére. Ahogy a Kossuth téri piknikezőkről is át lehetett helyezni a figyelem központját a kordonra, a kordonbontással új fordulatot adni neki, függetlenül mértékektől-arányoktól, már ami a ténylegesen megtörtént eseményeket illeti. (Szeretnék utalni arra, hogy az ügyben akkor még szoros együttműködést láttunk olyan politikusokkal, akik ma már a Jobbikot fémjelzik.)
Az utcai politizálást megtestesítő, gyakran szélsőséges magatartást tanúsítók ( a füttyögők, kereplőzők, minden nemzeti ünnepet pankrációvá alakítók) kezdetben még mint elégedetlen, morális felháborodásuk alapján jogosan tiltakozók váltak politikai hivatkozások tárgyává. Később, amikor a szélsőjobbos utcai megmozdulások mibenléte már nyilvánvalóvá vált - a gárdaavatások és vonulások korszaka köszöntött be - , és politikai meghatározásuk is elkerülhetetlennek bizonyult, akkor a definíciós küzdelem tárgyává az vált, hogy a jelenség elleni fellépés sürgetése csak „riogatás”-e, amely kizárólag az egységes fellépést követelő politikusok politikai hasznát szolgálja, vagy valóban indokolt veszélyelhárításáról beszélni a demokratikus rend védelmében? Mindaddig, amíg a Fidesz számára a kormányzás ellehetetlenítése, a destabilizálás fontosabb célnak számított, mint amilyen erős a szélsőjobb riválisként való érzékelése volt, addig a „riogatás” verzió a többség számára elfogadott állásponttá válhatott.
A legutóbbi időkből két markáns példa az „értelmezési harcra”: a jövő évi államháztartási hiány körüli nyilatkozatháború és a Bajnai-kormány teljesítményének megítélése. Mindkettő sajátossága az, hogy léteznek objektív nemzetközi visszajelzések, amelyek megerősítik a kormány által képviselt álláspontokat (az előbbi estében az IMF azonos várakozása, az utóbbinál az amerikai alelnök elismerése a modellértékű válságkezelésről erősítette a hivatalos verziót). A Fidesz erre úgy reagál, hogy egyszerűen nem vesz tudomást a világ reakcióiról, legalábbis nyilvánosan nem, viszont csordultig megtölti a hazai médiateret irreleváns üzenetekkel (lásd a Fidesz-közeli „közgazdászok” nyílt leveleit a költségvetésről). Ezzel, ha a tényeket nem is tudja elfedni, de eredményként könyvelheti el, hogy a tényekkel szemben is sokakat sikerül elbizonytalanítania. (Ismét közbevetőleg: ez ügyben érdemes megnézni a jövő évi államháztartási hiányról a Galamuson feltett kérdésekre adott válaszok megoszlását. A válaszolók egynegyede ugyanúgy nem hisz a kormánynak, a külföldi visszajelzések dacára, mint a Fidesznek.)
Egy ép immunrendszerrel rendelkező társadalom elejét tudja venni, hogy egy „csinált valóság” fölébe kerekedhessen a ténylegesnek. Ám a magyar jogállam intézményei kulcshelyzetekben – és amikor lehetőséget kaptak a jogállamiság elveinek és értékeinek védelmére – nem vizsgáztak jól. Az Ab a szakma által is erősen vitathatott indoklással engedélyezte a népszavazásokat olyan kérdésekről, amelyek tárgya a költségvetéshez, illetve a kormányprogramhoz kötődött, s amelyek szimbolikus értelemben a reformtervek magakadályozását célozták. Ez nemcsak annyiban jelentett hátrányt, hogy a népszavazást a kormány elvesztette, hanem definíciós értelemben is veszteség volt: a döntés a korábban sulykolt ellenzéki verziókat erősítette, paradox módon kettős értelemben is. Egyrészt azt suggalta, hogy a reformok rosszak, másrészt azt, hogy a Kormány helytelenül állította, hogy a népszavazások feszegetik az alkotmányos kereteket. (Hiába jelent meg azóta több, a döntést kritizáló szakmai vélemény, a közvéleménybe beivódott summázaton ez már nem változtatott.)
A köztársasági elnök értékelése 2006 őszén, az önkormányzati választások idején, szintén a jobboldali értékelésekhez állt közelebb. Sólyom nem elégedett meg azzal, hogy morális válságot vizionált és a parlamentet döntésre szólította fel – bizalmi szavazással erősítse meg vagy buktassa meg a miniszterelnököt –, majd utóbb a Parlamentre neheztelt: felelőssé tette azért, mert más döntést hozott, mint amit ő helyeselt volna. Később a szélsőjobbhoz való viszonyulásának stációi írtak le hasonló ívet, mint a Fideszé. Most a költségvetés kapcsán egy szakmailag teljesen tőle távol eső kérdésben foglalt állást, nagyon kétséges illetékességgel.
Hogy az igazságszolgáltatást is megemlítsük, a gárdaper több évig húzódhatott, mire pont került az ügy végére.
Hasonlóan rosszul vizsgázott a sajtó: egyik része eleve a jobboldal által létrehozott, tényszerűen és elvártan csak egy irányban bíráló médiumokból áll, míg másik része az objektivitását és a pártatlanságát azzal próbálja biztosítani, hogy egyenlő távolságot akar tartani, ezért folyton kiegyensúlyoz.
Érdemes megemlíteni a politikai közteret értelmezéseikkel jelentősen befolyásoló politikai elemzők szerepét is. Ők egyrészt mindig releváns, „másik” véleményként kezelték a legképtelenebb, adatokkal alá nem támasztott álláspontokat is, mert a végletesen megosztott politikai erőtérben politikai állásfoglalásként tűnhetett volna fel ezeknek a véleményeknek a puszta szembeállítása is a valósággal. Másrészt mindezzel arról biztosították a közvéleményt, hogy az ellenzéknek nincs semmi felelőssége az ország kormányozhatósága tekintetében, ezért politikusai bármit mondhatnak és megtehetnek.
Az „értelmezési versenyben” a Fidesz a racionális viták helyébe a „hitelesség”-fétisét állította. A hitelesség fogalmát pedig maga definiálta egy második valóság megteremtésével. Innentől nem számít, hogy demokráciában a választások eredménye legitimál, az számít, hogy éppen mit gondol a többség. A gazdaságpolitika megítélésében sem a makrogazdasági adatok relevánsak, csak az számít, hogy az emberek mit éreznek. Nem számít, hogy indokolt vagy szükséges döntésről van-e szó éppen, az számít, hogy ki mondja, ki minősíti. Innentől kezdve nincs szükség érvekre, programokra.
Ha fel akarunk készülni arra a politikára, amelyet győzelme esetén a Fidesz várhatóan követ majd – függetlenül a győzelem mértékétől –, azt kell belátnunk, hogy a párt a jövőben sem mondhat le arról, hogy fenntartsa magának a hitelesség definiálásához való jogot. Ezért hiába reménykednek sokan abban, hogy a jobboldal hatalomra kerülésével az országban véget ér majd a „hideg polgárháború” - nem lesz így.
Eddig, ellenzéki időszakukban, a hatalmon lévők kompetenciájának megkérdőjelezését szolgálta a hiteltelenségre hivatkozás; azért vitatták el a kormányzás jogát, mert a kormányon lévők „mást tettek”, mint amire felhatalmazták őket. Ezzel szemben most, épp ellenkezőleg, a teljhatalomra, legalábbis nagy többségre szert tevő Fidesz-kormány hitelességének megkérdőjelezhetetlenségét kell biztosítani, ráadásul olyan körülmények közt, amikor a nyilvánvalóan tarthatatlan ígéretek egy részét el kell felejtetni, a nyilvánvaló gazdasági racionalitásoknak pedig legalább részben meg kell felelni.
A fent vázoltakból kitűnően tehát a Fidesz politikájának továbbra is lételeme lesz a feszültségek fenntartása és kiélezése, mert ez teremt hátteret ahhoz, hogy a kommunikált valóságot olyan konfliktusokkal töltse meg, amelyeket maga generál, maga old meg, maga tematizál. Tehát továbbra is ki fogja zárni a racionális párbeszédnek vagy a valódi vitának még a lehetőségét is. (Parlamenti többsége módot ad majd arra is, hogy a kritika jogilag biztosított fórumait szűkítse, de az eddig jól bevált módszereket is alkalmazni fogja: stigmatizálással, lejáratással már eleve hitelteleníteni fogja a másik felet, hogy ne legyen érdemes meghallgatni se, amit mondana.)
Ennek a célkitűzésnek egyik nyilvánvaló jele, hogy a Fidesz vezető politikusai már jó előre úgy állítják be az ellenzéküket, kiemelten a Jobbikot és az MSZP-t, mint két, egyaránt szélsőséges és gátlástalan politikai erőt. (Jegyezzük meg azért közbevetőleg, hogy a „szélsőséges” jelzőt eredeti jelentése szerint az alkotmányos rendet nem tisztelő, azt fenyegető politikára szokás alkalmazni, és a „gátlástalan” magatartás is a törvényes és morális gátak figyelmen kívül hagyását feltételezi.) Az így egybemosott ellenzékhez való viszonyát a Fidesz a középen állásban határozza meg. A tévedések elkerülése végett: ezt nemcsak azért teszi, hogy ne kelljen elhatárolódnia markánsan a szélsőjobb képviselőitől és támogatóiktól, hanem mert ahhoz is alapot kíván teremteni, hogy megkülönböztetés nélkül bánjon majd a „két egyaránt szélsőséges és gátlástalan” politikai iránnyal, olyan eréllyel, amely a szélsőségeseknek és a gátlástalanoknak kijár. Hangulatilag már ma is erre készíti fel a közvéleményt, hogy ha oda jutunk, már ne is vizsgálja az indokoltságát.
***
Válaszoljunk tehát ezek után a kiinduló kérdésekre: kiknek van igazuk? Azoknak, akik a Fidesz-teljhatalom estén is optimisták, mert hatékony kormányzást várnak (retorikai ellentmondásokkal) és békességet; vagy azoknak, akik szintén teljhatalmat vizionálnak, de ezzel egyben a liberális demokrácia végét is jósolják. Mindezek fényében jár-e türelmi idő egy esetleges Fidesz-kormánynak a „valódi” kormányzás megkezdésekor?
Ha a retorikából indulunk ki: a Fidesz nem hirdetheti, hogy türelmi időre van szüksége, hiszen nyolc éve hangoztatja, hogy mindenre kész válasszal rendelkezik. Számtalanszor követelt előrehozott választást, és mindannyiszor azt hangsúlyozta, hogy bármelyik pillanatban kész átvenni a kormányzást, mert - ellentétben a kormányzó politikai erőkkel – neki van koncepciója.
Ha pártprogramokból indulunk ki, akkor a kérdésnek nincs relevanciája, mert a Fidesz sohasem tárt koherens programot a választók elé. Ugyanis a népszerűségét anélkül is képes volt növelni, hogy valóságos igény lett volna a programja ismertetésére. A jobboldali választók program nélkül is hisznek a Fideszben, illetve beérik az inkoherens ígéretekkel. A baloldali és liberális választók egy része, meg – mint a feltett kérdések is tükrözik - olybá veszi, van programja, csak „érthető” okokból (például szavazat-maximalizálás) nem beszélnek róla, de majd „azt teszik, amit kell”, hiszen a mozgástér adott.
Ha a politikai stílusból és az eddig alkalmazott politikai eszközökből indulunk ki, akkor egyenesen biztosak lehetünk benne, hogy a Fidesz nem kér türelmi időt. Minek? - amikor sokkal tetszetősebb, ha azonnal kompetensnek mutatkozik. Hogy valóban kompetens-e, az nem fog kiderülni, mert továbbra is uralni fogja a kommunikációs teret, sőt, a jelenleginél is kiterjedtebb befolyása lesz rá.
Hogy „mit” tesz majd ténylegesen egy Fidesz-kormány, arra nézve már kevésbé lehet megalapozottan következtetni, mint a „hogyanra”. Az eddigi retorika irracionalitása azonban - véleményem szerint - megkérdőjelezi az optimista várakozások megalapozottságát.
Végül visszakanyarodnék az első gondolathoz: még a választások előtt állunk, a kilátások még alakíthatók. A közvélemény-kutatások szerint a bizonytalanok tábora a legnépesebb. Most még valódi kérdés és tét az, hogy sikerül-e időben meggyőzni a kiábrándult, de a demokráciához ragaszkodó magyar választópolgárokat kellő számban arról, hogy éljenek szavazati jogukkal, gondoskodjanak legalább tisztes parlamenti ellenzékről, vegyék elejét a teljhatalmon alapuló kormányzáshoz való jog megszerzésének.
Nekem úgy tűnik, ez a tét nem kap kellő hangsúlyt. Teljesen elhibázottak azok a politikai „kampánystratégiák”, amelyek megragadnak a kampányüzenetetek hangvételének, stílusának taglalásánál, mintha a kemény és alapos kritika stílus és nem tartalom kérdése lenne. „Nem támadni kell az ellenfelet, hanem önálló vízióval kell rendelkezni”.
A vízió persze fontos, megkockáztatom, nem is hiányzik teljesen. Az alkotmányos jogállam, a köztársaság demokratikus rendjének védelme, a gazdaság konszolidálása a majdani növekedés érdekében - valós és hiteles koncepciónak tekinthető. De legalább ennyire fontos, hogy egy üzenet eljusson a választópolgárokhoz. Ha a választási kampányt vezető szakértők és politikusok továbbra sem képesek a Fidesz politikájának lényegét megragadni, felismertetni ennek „látvány”-jellegét, s erre reagálva megfogalmazni az üzeneteiket, akkor a totális vereség valóban kódolva van.
Fleck Zoltán
Nem félni, csak tartani tőle!
Sokan gondolkodunk mostanában azon, hogy az elkerülhetetlennek látszó jobboldali kormányzással szemben milyen magatartás ésszerű: egyszerűen tartsunk tőle vagy érdeklődve figyeljük, képes lesz-e most parlamentáris és alkotmányos módon kormányozni. Illik-e türelmesnek lenni és megvárni a tényleges cselekvést, vagy előre kell figyelmeztetni mindenkit a közeledő veszélyre?
A baloldal jócskán megérdemli a választási vereséget, de számíthatunk-e jobbra a magyar jobboldaltól? Semmi nem utal arra, hogy a Fidesz modern európai konzervatív párt módjára fog kormányozni, jelenlegi formájában erre képtelen. Olyan távol van ettől, mint a mai MSZP a nyugat-európai baloldaltól. Ebből az következik, hogy egyelőre ezekkel a szereplőkkel kell megelégednünk, nincsenek csodák. A hazai jobboldalról azonban az eddigi kormányzati és ellenzéki magatartása alapján indokoltan állítható, hogy káros hatással van a jogállami intézményekre. Azok, akik a demokráciát és az alkotmányos berendezkedést féltik egy jobboldali uralomtól, nem alaptalanul aggódnak. E félelmekkel szemben szokott megfogalmazódni két jóhiszemű ellenérv: egyrészt, hogy a parlamentarizmus klasszikus építménye a régi demokráciákban is roskadozik, de legalábbis átépülőben van, másrészt, hogy populista, a politikai ellenfelet számonkérő szándékok is megfogalmazódnak, sőt eljárások is indulnak. Nincs is baj ezzel, hiszen a független jogszolgáltatás képes kiszűrni a sanda politikai szándékokat, viszont megálljt parancsol a korrupciónak, a hatalommal való visszaélésnek.
Ahogy a politikai szereplők és a politikai kultúra távol van a fejlett demokráciák elvárásaitól, a jogállami intézményeink is hasonló lemaradásokat mutatnak. Magyarországon nincs olyan parlamentáris kultúra, amely korrigálná a romboló szándékokat, nincsenek olyan automatizmusok, amelyek helyettesítenék a korlátozott jogintézményeket, nincs olyan társadalom, amely kikényszerítené a szabadságokhoz, jogokhoz való visszatérést. Nincs olyan erős értelmiség, amely képes lenne hatékonyan hangot adni a köztársaság iránti elkötelezettségének, tanult fejekben is zavar van, vagy puszta üzleti számítás. Nincs kockázata a demokrácia-kurtításnak. Nagyon kevéssé ismeri az a hazai igazságszolgáltatás állapotát, aki arra számít, hogy a pártatlanság és függetlenség garanciarendszere bármit is képes akadályozni. A demokráciaszűkítő szándékok mint kés a vajban képesek haladni, nem látszanak ennek akadályai. Az intézményrendszer és a politikai kultúra ezzel összefüggő gyengesége, az önvédelemre képtelen jogállam a rendszerváltás két évtizedének súlyos mulasztása.
Se szereplők, se intézmények, se kultúra – semmiféle belső tényező nem támogatja azokat a véleményeket, amelyek szerint nyugodtak lehetünk, bárki kerül hatalomra, a parlamentáris demokrácia keretei épek maradnak. Talán valami külső erő? Az Európai Unió? Az EU-ba bőven belefér a másodrendű demokráciák elfogadása, a korlátozott jogállam, sőt beleférnek az autarkiára hajlamos EU-ellenes politikai szándékok is. Ezért nem felesleges az elemzés, a figyelemfelhívás, a tiltakozás. Nincs más útja a jogállam védelmének, mint a tiszta szó.
- Előző
- Következő >>