Aki érti, mondja meg
- Részletek
- 2010. november 10. szerda, 03:06
- Andor Mihály
Andor Mihály
Racionálisan gondolkodva nem értem a Fideszt, azaz Orbán Viktort. Ha feltételezem, hogy nem csak saját hatalma érdekli, hanem az ország sorsa is, akkor számtalan lehetőséget szalasztott el. De még akkor sem értem, ha kizárólag hatalmi motivációkat feltételezek tettei mögött, hiszen a hatalmát is akkor tudja a legtovább megőrizni, ha Magyarország prosperál. Szándékosan nem a jelenlegi, nagy viharokat kavaró intézkedésekkel foglalkozom, amelyekről a gazdasági elemzők kimutatják, hogy hosszú távon ráfizethet az ország. Ezek mögött ugyanis meghúzódhatnak racionális megfontolások – ha rövid távúak is. Ráadásul a választási ígéretek és az EU-s követelmények feszültsége okozta kényszerhelyzet szülte őket. Kizárólag két olyan nagy jelentőségű döntésről beszélek, amelyeknek nem volt a napi politikában megjelenő tétje, és nem kényszerhelyzet szülte őket.
Szinte közhely – és ebben minden elemző egyetért, álljon bármelyik oldalon –, hogy ha az egészségügy, az oktatás, az önkormányzati rendszer és a nyugdíjrendszer változatlan marad, akkor előbb-utóbb finanszírozhatatlanná válik az ország. A csőd elkerülésére az első lépéseket az előző kormány tette meg, és Orbán Viktor ezt minden lehető eszközzel megakadályozta. Pedig ha hagyja a folyamatokat végiggörögni, és csak ül, mint pók a hálójában, a reformokkal együtt járó érdeksérelmek és szenvedések az MSZP–SZDSZ-kormányra ütöttek volna vissza. A Fidesz ugyanolyan kényelmesen, ha nem kényelmesebben nyerte volna meg a 2010-es választásokat, mint a harcos reformellenességgel. Azt ugyanis senki nem hihette, és nem is hitte, hogy a 2006-ban kezdett reformok hozadéka már 2010 tavaszán érződni fog, és ez elsöprő szocialista győzelmet hoz. Az viszont reális kilátás volt, hogy a következő ciklusban már igen. Ily módon a „piszkos munkát” elvégezte volna az előző kormány (bele is bukott volna), gyümölcseit viszont a következő aratta volna le. A Fidesz egy jobb állapotban lévő országot vett volna át, amely a fenntartható növekedés útját járja. Az életszínvonal, az ellátások színvonalának egyenletes javulását a nagy többség a Fidesznek tulajdonította volna, és nem a „rossz emlékű” ballib koalíciónak. Példa volt már erre: az 1998 és 2002 közötti Fidesz kormányzásról jó emlékeket őrző szavazók sem Bokrosnak tulajdonították a kormány tágabb mozgásterét. A reformok elgáncsolása tehát nehezebb helyzetbe hozta az új Orbán-kormányt, mint ha hagyták volna megvalósulni őket. Hol van itt az akár puszta hatalmi racionalitás?
A másik ügy, amely számomra érthetetlen volt, az önkormányzati választások célkitűzése: lehetőleg mindent megnyerni. Mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy a nehéz helyzetben lévő önkormányzatok – a vészesen eladósodott önkormányzatokról nem is beszélve – egyre rosszabb színvonalon fogják teljesíteni feladataikat, és az elégedetlenség itt fog először a felszínre törni. Ha csak az önkormányzatok felét szerzik meg, azokat talán még látványosan tudták volna segíteni – az ellenzéki kézben lévők rovására. Ezzel tovább növelhették volna népszerűségüket, hiszen az emberek többsége nem gondolja végig a folyamatokat. (Erre jó példa Esztergom, ahol a fideszes polgármestert kétharmaddal leváltó felháborodott választók a fideszes képviselőtestületet „elfelejtették” leváltani.) A népszerűségüket nem rongáló megoldás helyett a nyakukba vettek egy csődtömeget, és mivel szinte mindenütt fideszes önkormányzat van, nem lesz kire mutogatni, ha majd jönnek a bajok. Ráadásul az eladósodott önkormányzatok zöme eddig is fideszes kézben volt, nem lehet tehát majd arra hivatkozni, hogy a szocik talicskával vitték ki a pénzt. A puszta hatalmi racionalitás is azt diktálta volna, hogy ne igyekezzenek az összes önkormányzatot megszerezni.
Ezek lettek volna a hatalom megszerzésének és megtartásának racionális eszközei, amelyek elszalasztása miatt más eszközök kerültek előtérbe: kopogtatócédula-harácsolás, Kubatov listák, gyermeteg választási bizottsági manipulációk a riválisok kiszorítására, a választási törvény megbuherálása, a félelemkeltés és a – később szavazati joggal járó – állampolgárság megadása az erdélyi magyaroknak. (A szlovákiai magyarokkal nem biztos hogy sokra mennének.) Csakhogy ezektől nem hárulnak el a gazdaságot fenyegető veszélyek, az előbb-utóbb bekövetkező csalódás, a nemsokára megjelenő és egyre növekvő elégedetlenség. Az elégedetlenség előbb morgolódást, később cselekvést szül – és a hatalom megtartása érdekében egyre durvább eszközökre lesz szükség. Erőszakkal kell elfojtani az ellenvéleményt, be kell vezetni a kötelező „Magyar Nemzet félórát”, összeesküvések után kell szimatolni, és aki végképp nem nyugszik, azt börtönbe kell vetni – persze nem politikaként, hanem valami jó kis gazdasági koncepciós perben. Mert tudjuk jól a történelemből, hogy ez a dolgok logikája. De az is a dolgok logikája, hogy azt a hatalmat, amelyet demokratikus módon nem lehet leváltani, mert ennek lehetőségét szisztematikusan ő maga szüntette meg, erőszakos eszközökkel szokták eltávolítani. Mi ebben a racionalitás, ha másképp is lehetett volna? Aki tudja, mondja meg!
Írásai a Galamusban:
Két érvvel több
Forradalmi felajánlás
Már itt a múlt
Megvan a 200 milliárd!
Az eltájolt filozófus
A szakmai érvek és az úthenger
Gratuláció Kerpen Gábornak
Ha én kormány lennék 1-7.
