A csalódás éve
- Részletek
- Parászka Boróka
- 2010. január 06. szerda, 17:24
A 2010-es esztendő a megnyugvás éve lesz – ugyanerre a mélyenszántó megállapításra jut a magyar politikai elemzők többsége, és a reggeli csevegőműsorokban futtatott csillagjósok-jósok és a magyar média más, egyre furcsább bogarai. A racionálisnak tűnni akarók és nem akarók egyaránt. Egyik oldalon vannak érvek, a másik oldalon vannak sóhajok, nagyjából minden ugyanabból az érzésből fakad. Hogy elég már.
Hogy miből elég már, természetesen, vita tárgya, de fáradtság érzete ugyanaz. Hack Péter elemzése szerint elég már a kormányzat iránt érzett bizalmatlanságból, a bizalmatlanság révén meggyengített kormányzat sorozatos hibáiból. Ha tehát a Fidesz győz, és érvényesül az ezen a párton belüli fegyelem, és sikerül szót érteni a Fideszes önkormányzatokkal (azért, mert azok Fideszes önkormányzatok), akkor elkerülhető lesz az elmúlt nyolc év sok-sok csapdája. Kiváltképpen, ha a jövőbeni ellenzék majd lesz olyan bölcs ellenzékből erősíteni a bizalommal kibélelt kormány kiegyensúlyozottabb politikáját, és így – véli Hack – majd szembe lehet nézni a magyar társadalom olyan rémlényeivel, mint az antiszemitizmus és a cigányellenesség. Csábító dolog lenne most arra hivatkozni, hogy a Fidesz a bizalmatlanságra építette négy éve tartó kampányát, a választó ma már nemcsak úgy egy kicsit bizalmatlan, egy-két döntés és szavazás erejéig, hanem általában. A magyar választó maga a két lábon járó bizalmatlanság, nincs is más politikai reflexe. Ez a magyar közéleti szadomazo: az, akivel szemben nem lehet bizalmatlannak lenni, már nem is érdekes, akit nem lehet kellő intenzitással gyűlölni, érzelmileg elhatárolódni tőle, az nincs is. Mi a garancia arra, hogy a gyűlöletpolitika hirtelen konszenzuskeresésbe vedlik át? Semmi. Mitől tanulna meg a magyar polgár azonosulni, és hogyan is azonosulna, ha ez a különös fordulat mégis bekövetkezne? Vannak-e egyáltalán eszközei az egyetértésnek, az azonosulásnak? Az, hogy négy (hat) évig – szimbolikusan legalábbis – háború dúlt Magyarországon, nem jelenti azt, hogy most a béke aranykorának küszöbén állunk.
De ne foglalkozzunk azzal a kérdéssel, hogy ki a hibás azért, ami most van. A támadás és a támadhatóság nyilván közös felelősség. És különben is, szokjunk hozzá, hogy nem egzisztenciális kérdés a pártpolitika. Normális esetben a pártok ellenzéki és kormányzati szerepe csupán fontos, de nem alapvető tényezője a közéletnek. Van élet a Fideszen és az MSZP-n is túl, ezt kell(ene) naponta elismételni. A következő kormányzatnak – bármilyen oldali is legyen az – egyik nagy feladata oldani a társadalmi traumákat. Van-e erre – a feszültségoldásra, a türelem és tárgyalókészség közösségi elsajátítására - bármiféle stratégia, elképzelés? Ha a Fidesz egyetlen stratégiája – mint ahogyan azt Hack Péter állítja – hogy a saját berkein belül nb. fegyelmezetten (!!) elrendezi az elrendezendőket, akkor az korántsem megnyugtató. Ebben a fegyelmezett bezárkózásban hiába támogatja az MSZP (lásd mint fent, Hack Pétert), ettől nem fog csökkenni a Fideszt (is) fenntartó általános türelmetlenség, intolerancia. Ha nem érkezik el a magyar párttörténetnek egy olyan fejezete, amely a párt- és politikai korlátok felismeréséről és át nem hágásáról szól, akkor nem fog változni semmi. Nem érdemes abban az illúzióban elmerülni, hogy a Gyurcsány-gyűlölet egyedi, személyre szabott jelenség volt. Hogy azt maga Gyurcsány kalapálta össze magának. Bárkiből lehet Gyurcsány, és ha a dolgok így maradnak, akkor újra és újra szükség lesz majd egy személynévre, amely mellé oda lehet rendelni a „takarodj!” felszólítást.
A 2010-es esztendő a csalódás éve lesz, az indokolatlan gyűlöletet az indokolatlan várakozás váltja fel, viszont állandó marad az a tévhit, hogy jön majd az eddiginél jobb, kevésbé korrupt párt és pártvezér, aki majd rendet tesz.
Az elmúlt húsz év nem azért kudarcos - ellentétben azzal, amit Hack Péter állít –, mert elhervadtak a korábban virágzó liberális demokráciák a piacgazdasággal együtt. A liberális demokráciák – emberjogi szempontból legalábbis – bimbóztak ugyan, de igazán sosem borultak virágba (bocsánat a túlhasznált metaforáért). Nem csak az elmúlt húsz év pártpolitikái buktak meg (Fidesztől MSZP-ig mindenki), hanem megbukott az önállóságra és belátásra képtelen magyar társadalom.
Az egyetlen esély, ha igazán senki sem akar győzni a következőkben. Ha a háborús kontextust – politikai konszenzus révén – sikerül lecserélni.
