Politikai mítoszaink – a hatalom meséi
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2010. november 26. péntek, 05:10
Kilencedik rész: Élhetünk-e a hatalom meséi nélkül?
Az autoriter hatalmak igen termékeny mítoszgyárak. Ez nem is csoda, hisz tekintélyüket kizárólag a maguk költötte mesék alapozzák meg, semmi más. Saját nagyságuknak ők maguk az auktorai, tekintélyüket pedig csak a parancs ereje (auctoritas) biztosítja. Imádnak parancsolni, kell-e még bizonyítanom ezt. Nézzék csak meg, ahogy Matolcsy miniszter kiáll és közli, aki nem engedelmeskedik és nem adja önként neki, bocsánat, a nemzeti együttműködésnek a nyugdíjára felhalmozott magánvagyonát, attól egyszerűen elveszi jövendő nyugdíja nagyobb részét. Persze ezt csakis akkor teheti meg, ha még az ő pártja lesz kormányon. Matolcsy a jövőnek akar parancsolni, hogy a jelenben, mint a mesebeli negyven rabló, minél több kincset hurcolhasson a költségvetés zegzugos barlangjába. Dilettáns és gonosz politika ez, ami csak a spekulánsoknak jó, akik biztos rengeteget gazdagodtak az elmúlt félév alatt. Az EU politikusai pedig szájtátva bámulnak, és még nem fogták fel, nemsokára portyázó hordák fogják végigpusztítani jogrendjüket és törvényeiket, széttépve és sárba tiporva a legfontosabb értékeket. Még nem értik, hogy Augsburghoz és Merseburghoz kell vonulniuk hadaikkal, ha meg akarják fékezni őket. Pedig nincs más választásuk, ahogy nekünk, közmagyaroknak sincs. Ehhez azonban meg kell szabadulnunk azoktól a hazugságoktól, amelyeket a hatalom meséi hitettek el velünk.
A nemzeti együttműködés, a magyarított dzsucse eszme
Ne felejtsük el, a hatalom mítoszai túlzottan is szívósak, hosszú ideje mesélik őket, és ezért sokak számára hihetőnek, valóságosnak, magától értetődő evidenciának tűnnek. Mindaddig, amíg hiszünk bennük, az önkény, mint valami főnixmadár, mindig képes lesz újraszületni. Ha viszont már nem hiszünk – tegyük fel, hogy ez egyszer lehetséges lesz –, akkor vajon mi tölti majd ki a helyüket? Más mesék, vagy a tiszta racionalitás? Mielőtt megkísérelnék válaszolni, foglaljuk össze, mit is mesél nekünk a mi saját Kedves Vezetőnk – hisz a keleti szél oly sok szemetet idesodort már. Többek között a magyarított dzsucse eszmét. Hogy ez mi? Nézzük csak: kitalálója, azaz Kim Ir Szen szerint a dzsucse a „másoktól való függés megtagadása és az egyén erejének használata az ember saját erejébe vetett hitével és az önellátás forradalmi szellemének kimutatása”. Egy másik megfogalmazás szerint „a forradalom sikere nem csak az objektív tényezőktől függ, hanem a forradalmat motiváló erőktől is! Ezért a fő feladat nem a gazdaság, hanem a társadalom, az emberek átformálása, átnevelése.” A (szélső)jobboldal által mesélt politikai mítoszok bizony szoros eszmei rokonságban állnak az észak-koreai Kim dinasztia mítoszaival, amelyek a világ egyik legembertelenebb, leghazugabb diktatúráját hozták létre és tartják fenn. Orbán ugyanezt várja a saját meséitől, ezért mer a minisztere évtizedek múlva bekövetkező büntetésekkel fenyegetni.
Minden politikai mítosz értelme egy meghatározott jellegű hatalom legitimálása. A mi Kedves Vezetőnk tehát olyan meséket mond nekünk, amelyek az ő autoriter hatalmát alapozzák meg. Ez a hatalom akkor érzi jól magát, ha megszabadult az ellenőrzéstől, és ha van elég ereje büntetetni. Ez ugyan teljesen ellentétes a sokszor hivatkozott evangéliumokkal, de nagyon is jól megfelel az egyház tradícióinak. Akárcsak az, hogy szereti, ha félnek tőle. Minél inkább félünk, annál inkább leszünk alattvalók. Erről szól a rend és az erő mítosza. Azt szereti, ha hierarchiába rendezheti és megkülönböztetheti az embereket, mert úgy sokkal könnyebben uralkodhat felettük, erről szól a különbségek mítosza. Mindhárom mese előfordul könnyedebb, a demokráciára érzékenyebb polgároknak szóló változatban is, és nincs is olyan politikai irányzat Európában, amelyik ne mesélné önfeledten hol egyiket, hol másikat. Együttes előfordulásuk azonban rossz emlékeket ébreszt valamennyi demokratában, mert együtt lehetővé teszik, hogy a hatalom különbnek mutassa magát, hogy a polgárok fölé emelkedjen, hogy erejével és súlyával rájuk nehezedjen. Ezért együtt csak Közép-Kelet Európában mesélik ezeket a mítoszokat, amelynek eredményként egy korlátlan, félelmet keltő, büntető és diszkrimináló hatalmat kapunk.
Hogy e korlátolt hatalom fenntarthassa önmagát, a gondolkodást is a tekintélyek által kijelölt korlátok közé kell szorítania. Bizonyság erre a média centralizálása, cenzúrázásának vágya, a színházak elfoglalása, és ami még ezután jön majd. A kétely és a kritika feleslegessé válik, mert nem konstruálja, hanem – nagyon helyesen – destruálja a tekintélyt. A tudás az együttműködés rendszerében nem vitákban alakul ki, hanem a hatalommal rendelkezők kétség nélküli állításaiból születik meg. A szelekciót ismét a kontraszelekció és a politikai megbízhatóság váltja fel, kiegészítve a nepotizmussal. A gerinctelenség pedig a siker legfontosabb garanciájává válik. Erről szól a felsőbbrendű ész mítosza. Az ilyesfajta hatalmaknak mindenütt saját állammodellre volt és van szükségük. Olyannyira különlegesnek tudják önmagukat, hogy számukra semmi más nem lehet megfelelő, csak az, amit ők találnak ki – ahogy Kim Ir Szen is tette. Időnként sikerül is egészen szörnyű újításokat kiagyalniuk, de Orbán Viktornak újat nem, csak szörnyűt sikerült kitalálnia, illetve újra felfedeznie. Az általa propagált plebejus állammodell, a „valódi” plebejus demokrácia csak egy szimpla eufémizmus a jól ismert népi demokráciára. Azaz, csak a réges-régi szabad állam–függő helyzetben lévő polgár dichotómia újrafogalmazása. Erről szól az állam mítosza. A plebejus állam nem internacionalista, mint az eredeti verziója volt, csak egyszerűen nacionalista, és használhatatlan, hamis és káros hagyományokból tákol a maga népének egy absztrakt, szentimentális közösséget, a nemzetet. Erről szól a múlt és a nemzet mítosza. Ezzel megint Kim Ir Szent idézi fel, aki a nemzetek harcát helyezte az osztályharc helyébe. A Fidesz-vezetők valószínűleg sohasem olvasták a Nagy és a Kedves Vezető „világrengető” műveit, a probléma ennél sokkalta nagyobb: a nélkül gondolkodnak hasonlóan, hogy ismernék az észak-koreai diktátorok hagyatékát. Maguktól, ösztönösen ilyenek.
A hatalom tehát azt meséli nekünk, hogy a polgárok öntevékenységéből nem születhet társadalom, a társadalmat csakis a tőlük független hatalom akarata hozhatja létre. Nem is társadalom az, amelyet nem a felsőbbrendű ész irányít és ellenőriz, és amely nincs alávetve a felsőbbségeknek. Az ilyen hatalom azonban mindig végtelenül korrupt, hiszen a korrupció semmi más, mint a közhatalom privatizálása, azaz magánhatalommá alakítása. Ez pedig az autoriter rendszerekben elkerülhetetlen. Itt állunk tehát egy erőszakos, öntelt, korrupt hatalommal, amelyet gerinctelen csinovnyikok szolgálnak ki, és amely megaláz és kifoszt minket, épp, ahogy hatvan éve tette. Mit kezdhetünk vele, és mit kezdhetünk magunkkal?
Apolla corruption – Rallito X Group (Holala Gallery/Barcelona)
flickr/Lee Cofa
Megszabadulhatunk-e a hatalom meséitől?
Nem az a kérdés, hogy meg kell-e szabadulnunk ettől a hatalomtól, hanem az, hogyan. Hiába ismerjük fel a Kim Ir Szen-i és az orbáni eszmék közötti hasonlóságot, az nem sokat segít. Nem elég az sem, ha az autoriter hatalom mítoszaival szembeállítjuk a demokratikus alternatívákat. Fontos és nélkülözhetetlen, mert azt tudjuk meg belőle, hová szeretnénk eljutni. Ebben pedig konszenzusra kell jutnunk, mert nem egyetlen nagy ellenerőre van szükség, hanem arra, hogy a legfontosabb kérdésekben egyetértsünk, hogy a közös célunk ne csupán annyi legyen, hogy az autoriter hatalmat lecseréljük. Összefoglaltam hát egy táblázatba a politikai mítoszokat és mindazokat az alternatívákat, amelyeket találtam:
Vajon jó-e, ha megszabadulunk a politikai mítoszoktól, de valamennyitől ám, és nemcsak azoktól, amelyeket a jobboldal terjeszt? Mert vannak más utak is: beletörődhetünk, hogy léteznek, és éppen a rendről, az erőről stb. szólnak. Tekinthetjük akár evidenciának is, hogy így van. Ebben az esetben csupán annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk átírni ezeket a meséket olyanná, ahol nem a farkas eszi meg a nagymamát, hanem a nagymama a farkast. Ízlés kérdése. A magam részéről nem igazán értem a különbséget, hiszen csak a szerepek cserélődnek fel, a történet ugyanaz maradt. De ha felcseréljük a szerepeket és a szereplőket, nem leszünk-e magunk is az irányított, ellenőrzött és hierarchizált társadalom ügynökei? Dehogynem, elkerülhetetlenül azok leszünk. Azt persze lehet mondani, hogy az ilyen társadalom minden világok legjobbika, vagy nem a legjobb ugyan, de még csak elképzelni sem lehet másfélét. Vagy el lehet ugyan képzelni, de az még ennél is rosszabb lenne. Hamis megoldás ez, csak a felelősségtől szabadít meg minket és nem a szervilitástól.
Aztán költhetünk teljesen új mítoszokat is, hogy azok vegyék át a korábbiak helyét. A táblázatban leírt alternatívák például lehetnének ilyen pótmítoszok. Ekkor nem a rendről, hanem az élhető közösségekről mesélnénk. Sokkal kellemesebb lenne, csakhogy ezzel sem oldanánk meg a problémát, ami nem más, mint az, hogy a hatalom meséi elfoglalják az értelmes párbeszéd helyét, korlátok közé szorítják a megoldásokat keresőket, és csak a mítoszokban kijelölt utakat lehet újra- meg újrajárni. Nem az a gond, hogy bizonyos megoldási módokat elfogadhatatlannak minősítünk és kizárunk a lehetőségek közül, hanem az, hogy a mítoszok akár a legrosszabb megoldásokat is kizárólagossá tehetik. Sőt, akár utat nyithatnak a legembertelenebb hatalomgyakorlási módok előtt is. Világos lesz, mire gondolok, ha elképzelik, miként tartozik az erő mítoszához a szigor és büntetés, és hogyan jelenik ez meg a legkiszolgáltatottabbak (gyerekek, nők, romák, hajléktalanok stb.) megfenyítésében. Mutatis mutandis, ugyanez történhetne az új mítoszokkal is.
Tegyük fel, hogy nem törődünk bele a mítoszok létébe, ebben az esetben is van két lehetőségünk. Az egyik a varázstalanítás, nagyjából abban az értelemben, ahogyan a szót Max Weber használta még a 20. század elején. A politikai mítoszok varázslata alól talán azok racionalizálásával kellene kiszabadulnunk? Technikai eszközökkel és számításokkal kellene hatalmunk alá hajtani őket? A kérdés most is az, mit kapunk eredményként? Nagyon valószínű, hogy semmi mást, csak egy racionalizált hatalmat, amely mítoszok nélkül uralkodik rajtunk. Megkockáztatom, hogy ez sem elviselhetőbb, mint a másik. Nem véletlen, hogy a 20. század a politikai mítoszok virágkora lett! A weberi, tisztán racionális bürokrácia, illetve hatalom egyébként is önbecsapás, nem lehetséges, de nem is szükséges az emberi kapcsolatok negligálása, és valójában már évtizedek óta szakítottak is az intézmények ezzel az elképzeléssel. Nota bene, a racionalizálás is mítosz, csak másféle.
A másik lehetőség az, ha nem a hatalom felől nézzük a mítoszokat, mert szemellenzőre biztos nincs szükségünk, és körbejárni sem szeretünk már. Túl sok új problémát kell megoldani ahhoz, hogy megengedhessük magunknak, hogy régi vagy új mítoszok korlátozzák a megoldások keresését. Nemcsak a problémák, de kezelésük feltételei is változnak. Többek között a társadalom és a hatalom is módosulóban van. A hatalom nem abban az értelemben, ahogy mindig is szokott, hogy egyik csoport kezéből egy másikéba vándorol, hogy azok aztán másként használják. Inkább a jellege és működésmódja van átalakulóban. A politikai mítoszok azonban csak nagyon szűk látómezőt engedélyeznek, a hatalmon lévők mindig azokat és csakis úgy mesélik, amelyeket és ahogyan nekik kedvező. Ahhoz azonban, hogy megszabaduljunk az általuk keltett kényszerektől, másként kellene gondolkodnunk a hatalom és a társadalom viszonyáról. Az átváltozásnak számos alternatívája van, és még senki sem tudhatja, melyik valósul meg, hiszen az tőlünk, választásainktól, döntéseinktől, cselekvéseinktől függ. Mindezek azonban nem valamiféle távoli célra irányulnak, hanem mindennapi szabadságunkra, közvetlen viszonyainkra, belátható perspektíváinkra. Szóval mindenféle napi élményünkre, amelyekből nem tudós iránymutatás, hanem inkább véletlenek alapján szövődik a meséktől kábult vagy, ahogy mi szeretnénk, a politikai mítoszok nélküli hatalom. Hogy hogyan? Nem tudom, erre csak együtt jöhetünk rá, vitatkozva, kritizálva és ösztönözve egymást.
* Max Weber: A tudomány mint hivatás, Max Weber: Állam, politika, tudomány, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1970, 138. p.
A Politikai mítoszaink – a hatalom meséi sorozat:
A rend mítosza
Az erő mítosza
A különbségek, avagy az egyformaság mítosza
A Nemzeti Együttműködés Rendszerének eredetmítosza; Mese 2006 őszéről
A múlt mítosza
Az állam mítosza
A felsőbbrendű ész mítosza
A nemzet mítosza
