Leiskolázták Kálmán Olgát
- Részletek
- 2014. október 02. csütörtök, 06:16
- Mihályi Péter
Fájt nézni, ahogyan az Egyenes beszédben szerda este Aszódi Attila, a paksi atomerőmű bővítéséért felelős kormánybiztos leiskolázta az ATV általában nagyszerű műsorvezetőjét, Kálmán Olgát. A műsorvezető sorba felmondta a hazai és külföldi zöld mozgalmak Magyarországra egyáltalán nem vagy csak félig-meddig érvényes közhelyeit, s ezt még megtoldotta azzal a – vélhetően – saját maga által kigondolt következtetéssel, miszerint a szél és napenergiával termelt villamosáramot akkumulátorban lehet tárolni. Ez bizony csacsiság. Kínos volt, ahogyan Aszódi elmagyarázta a nyilvánvaló fizikai tényeket: (1) ipari méretekben nem lehet tárolni az áramot, (2) ha nem fúj a szél, akkor a szélkerék nulla áramot termel; a napelemek pedig jobbára csak meleg vizet termelnek és nem áramot.
170 ezer tükör gyűjti be a napfényt a nevadai Mojave-sivatag naperőművében – imgur.com
Lehet azon sajnálkozni, hogy Magyarország határai miért nem terjednek az óceánig, ahol nagy erővel és folyamatosan fúj a szél, hogy miért nincsenek magas hegyeink, amelyekre vízi erőműveket építhetnénk, és miért nem süt a nap annyit, mint a Szaharában. A földrajzi tények azonban tények, s ebből az következik, hogy a megújuló energiák tekintetében az Európai Unió országai között nálunk a legrosszabbak a természeti adottságok. Ez azt is jelenti – bár erről a mindenkori magyar kormányok általában szemérmesen hallgatni szoktak –, hogy számunkra az Európai Unió által kötelezően előírt megújuló energiaprogram egyértelműen hátrányos, a versenytársainkhoz képest magas költségek folyamatosan rontják az ország versenyképességét. S ha már itt tartunk, érdemes megemlíteni, hogy az ország természetföldrajzi adottságaiból következően egyetlen lehetőségünk volt: a Dunán vízlépcsőket építeni, mint ahogyan Németország, Ausztria és Szlovákia tette. Történelmi szerencsétlenség, hogy a bős-nagymarosi beruházás a rendszerváltás viharában ellehetetlenült. Ráadásul úgy, hogy az építésre, a visszabontásra meg a pereskedésre – mai áron – ráment vagy 2 milliárd dollárnyi közpénz!
Aszódinak abban is igaza volt, hogy hosszú távon a paksi atomerőmű bővítésének nincs alternatívája, és abban is, hogy a meglévő négy orosz technológiájuk blokk mellé nem lenne célszerű egy más nukleáris nagyhatalom technológiáját importálni. A közgazdászok útfüggőségnek (path dependence) nevezik azt a helyzetet, amikor a döntéshozó választási lehetőségeit alapvetően korlátozza, hogy milyen úton, milyen előzmények után került döntési helyzetbe. (Az ismert tankönyvi példa az írógépek billentyűzetéről szól. Miután az első írógépet gyártó cég a betűkiosztást úgy alakította ki, hogy a QWERTY betűk kerültek egymás mellé, a későbbi gyártók célszerűnek látták ehhez ragaszkodni, miután sok ezernyi gépírókisasszony már ezt szokta meg. Azután ezt a kiosztást átvették a számítógépgyártók is – ma is így néznek ki a klaviatúrák.) Bár elvileg elképzelhető, hogy a négy orosz blokktól pár száz méterre német, amerikai vagy francia technikával épüljön egy vagy két újabb blokk, s azt egy újonnan létrehozott vállalat működtesse elkülönített műszaki, pénzügyi és számviteli elvek szerint, a józan paraszti ész mégis azt diktálja, hogy a régiek és az újak azonos vállalathoz tartozzanak, és ne legyen szükség két eltérő idegen nyelvre épülő, eltérő műszaki szemléletet hordozó irányító csapat egymás melletti működésére.
Azt is lehetett volna mondani, hogy a paksi bővítés leggazdaságosabb módjának kiválasztását a piacra kellene bízni, és nem a szükségszerűen rövid távú érdekek által befolyásolt miniszterelnökökre, illetve az általuk kiválasztott kormánybiztosokra. Ebbe az irányba is mehetett volna Paks története, erre is volt történelmi esély. Elég régen volt, érdemes felidézni. 1994-ben, a privatizációs pályázat során az átalakított Magyar Villamos Művekre – és benne az átviteli hálózatra, illetve a Paksi Atomerőműre – is érkezett érvényes ajánlat, és az ár is elfogadható volt. Mégis, az akkori miniszterelnök akkori bizalmasa, Suchman Tamás privatizációs miniszter úgy döntött, hogy visszautasítja a német-svájci-francia konzorcium ajánlatát. (Miért? Csak! Soha nem hangzott el erre vonatkozóan semmiféle értelmes magyarázat.)
MTI/Burger Barna
A 2014 elején megkötött Orbán-Putyin paktum legnagyobb kockázata az időzítés. Mint az elmúlt hónapokban mások is, én is kifejtettem, hogy a tervezett határidők alapján túl hamar fog elkészülni a két blokk, s az a kormányzati körökből annak idején sugallt érvelés, miszerint a német ipar fogja majd megvásárolni a többletáramot, rögtönzött blöff volt csupán. Mai ismereteink szerint a sok-sok ezermilliárd forintért megépülő új blokkok áramára Magyarországnak egyszerűen nem lesz szüksége, mert az import ennél olcsóbb lesz, s ugyanezen okok miatt külföldön sem fogunk vevőt találni a paksi többletáramra. Persze lehet okoskodni úgy is – mondjuk a 4-es metró példája alapján –, hogy végül majd 2–3-szor több időbe fog telni az építkezés, mint ahogyan eredetileg tervezték, s akkor már lehet hogy mások lesznek a világpiaci árarányok. De persze akkor azzal is számolni kell, hogy az idő megnyúlásával a költségek is arányosan nőni fognak.
És mindezen felül ott van még a politikai-jogi kockázat is. Lehetséges, hogy az EU és Oroszország politikai szembenállása miatt Brüsszel végül is rákényszeríti Magyarországot, hogy felmondja az EU-s szempontból szabálytalanul kötött szerződést, és akkor megismétlődik a bős-nagymarosi szerencsétlenkedés. Elúsznak a milliárdok, kártérítést kell fizetnünk az oroszoknak, és nem épül semmi.
No, erről kellett volna Kálmán Olgának vitatkoznia Aszódi Attilával!
