Ha én politikus lennék
- Részletek
- 2014. október 18. szombat, 05:01
- Herényi Károly
Ha én politikus lennék, az idei három brutális választási vereség után hátradőlnék, és kifújnám magam. Letörölném fáradt orcámról a verítéket, és elkezdenék őszintén szembenézni önmagammal. Hogy a fenébe jött ez össze? A „pedig én jót akartam, csak a választók nem értettek meg”, kezdetű sirámokat hanyagolnám.
Először megkísérelném kideríteni Orbán permanens sikerének a titkát. Miből táplálkozik ez a tartós elfogadottság? A „persze, összevissza hazudozik, én meg őszinte vagyok” válasz a maga féligazságával szintén felejthető. Ehelyett elővenném az olyan, a politikusok által valószínűleg nem olvasott értékes írásokat, mint Bruck András ÉS-ben publikált cikkei, például a Viktor nem fog elmenni címet viselőt. Vagy Varga Kristófnak a Magyar Narancsban 2012 novemberében megjelent Hogy lesz vége? című kitűnő elemzését. Bruck és Varga ugyanis megfejtette Orbán titkát.
Varga írja említett cikkében, hogy a rendszerváltás egyidőben szabadította ránk a demokráciát, a kapitalizmust és a globalizációt. Egyszerre szembesültünk a mértéktelen gazdagodással és a reménytelen mélyszegénységgel. Ennek eredményeképp összezavarodott, elbizonytalanodott, és szorongóvá lett a társadalom jelentős hányada. A társadalmi szorongásra gyógyírként – politikai konszenzus keretében – a politika szereplői eltagadták, elhazudták a társadalmi méretű szorongást kiváltó okokat, és másról beszéltek. A pártok védték saját gazdagjaikat és hallgattak az egyre terjedő szegénységről. A vállalkozás szabadságáról szónokoltak, nemzeti tőkésekről vizionáltak, közben a haverok és kliensek zsebeit tömködték. Varga szavait idézve a politikai elit tulajdonképp „szorongásmenedzsment”-ként funkcionált. Terápiájuk az osztogató választási költségvetésekben és az azt követő megszorításokban merült ki. Reformokhoz, különösen strukturális reformokhoz se tudás, se bátorság nem létezett. Végül a csata Őszödön dőlt el, ahol Gyurcsány végre őszinte volt, és bevallotta, hazudtunk. Ennek köszönhetően a hazugságháborút a másik hazudozó, Orbán és a Fidesz nyerte meg. Tartósan. Ők tudták és tudják a szorongó tömegeknek a leghihetőbb biztonságot hazudni.
Tehát a három választási vereség – miután a társadalmi szorongás mibenlétéről az ellenzék szót sem ejtett – nem más, mint a hazugságháború három csatavesztése volt. Ez a kiindulópont. Ha én politikus lennék, ezután a felismerés után kiszállnék a hazugságháborúból. Ugyanis hazugságot egy nagyobb hazugsággal legyőzni nem lehet. Ha minden marad, semmi sem változik, jön a negyedik meg a sokadik vereség. Az alacsony szavazási hajlandóság nemcsak a pártok, hanem a hazugságháború és a „szorongásmenedzsment” elutasítása is volt.
Ha én politikus lennék, elsődleges célként tűzném ki magam elé az egyre terjedő szegénység enyhítését. A szegénység olyan méretű társadalmi szakadék előidézése felé tart, amely csak nagy áldozatok árán lesz betemethető.
Ha én politikus lennék, hinném és vallanám, hogy minden ember, méltóságát tekintve, egyenlőnek született, de a négymilliónyi magyar szegény ettől a méltóságtól meg van fosztva. Pedig a méltóság, mivel embernek születtek, nekik is jár.
Ha én politikus lennék, nem azért kárhoztatnám Orbánt reggeltől estig, mert a demokratikus intézményrendszert megnyirbálta. Főleg nem arról beszélnék, mennyire fáj ez az én demokrata széplelkemnek, mert attól a szegénynek nem lesz kenyere. Senkit sem oktatnék ki demokráciából.
Ha én politikus lennék, arról faggatnám Orbánt, mit tesz a szegényekért. Persze csak akkor, ha nekem már van megoldási tervem. Érveket érvek vagy érveket hazugságok ellen.
Ha én politikus lennék, megkérdezném Orbánt, miért hazudozik az én népemnek. Első hazugsága a munkaalapú társadalom igazsága. Ahol a legfőbb érték – mindjárt az ember után – a munka. Úgy, mint a szocializmusban. Orbán tudja, hogy a munkaalapú társadalom nem versenyképes, csak az innovatív, a tudásalapú az. Ma Magyarország csak az olcsóságával versenyképes a futottak még kategóriában.
Orbán második hazugsága, hogy teljes foglalkoztatottságot ígér. Úgy, mint a szocializmusban. Talán már érik a fejében a KMK, a közveszélyes munkakerülés törvényi rehabilitációja. Létezik teljes foglalkoztatottság, azt úgy hívják: munkatábor. Orbán büszkesége, a közmunka mint munkahelyteremtés, a munkatáborokra emlékeztet.
Orbán harmadik hazugsága, hogy nemsokára munkaerőhiány lesz. Már van. Úgy hívják, hogy strukturális, valójában azt jelenti, hogy a munkaerőpiacon versenyképes, képzett munkavállalóból nincs elég. Hála a Hoffmann-féle oktatási rendszernek, egyhamar nem is lesz. A tudás Orbánnak olyan, mint ördögnek a tömjénfüst. Tudja, hogy rendszere a kiművelt emberfők országában életképtelen lenne, ezért zülleszti az oktatási rendszert, ahol csak tudja. Neki az inasoktatás a legfontosabb, azt akarja megreformálni. Szerinte legyünk az egymillió új munkahely és az egymillió inas országa, Európa inastanodája. Nem véletlenül felezte meg a köz- és felsőoktatási büdzsét. Egyetemre majd Bécsbe járnak a gyerekeink.
Orbán negyedik hazugsága, hogy a munkahelyteremtés mindent megold. Sok dolgot megoldhat, el lehet rá költeni sok pénzt, nyolc-tízmillió forintnyi állami támogatást munkahelyenként, de a szegénység problémáját biztosan nem oldja meg. A választások előtt elhallgatott szegénységi adatok ellenére világos, hogy a négymillió szegény munkaképes korú nagy része munkaviszonyban állva és élve is szegény, létminimum alatti jövedelemből tengődik. Pénzének táplálkozásra fordítható része a munkája során elégetett kalóriák pótlására sem elégséges, ebből a pénzből még a munkaereje újratermelésére sem képes.
Az orbáni hazugsággal szemben az igazság az, hogy a munkahelyteremtés és a foglalkoztatottság növelése jelen körülmények között arra jó, hogy a munkanélküli szegények státusa – nagyon sok adóforintért – „foglalkoztatott szegényre” változzék.
A magyar gyerekek 35 százaléka szenved el komoly anyagi nélkülözést
(Az ábra forrása Pogátsa Zoltán blogja)
Ha én politikus lennék, megkérdezném Orbánt, hogy a több mint ezerszeres jövedelemkülönbségeket rendben lévőnek találja-e. Rendben van-e, hogy a felcsúti polgármester-vállalkozó ezernégyszázszor annyi pénzt visz haza hetente, havonta, évente, mint kettőszázhuszonöt minimálbéren bejelentett alkalmazottja? Rendben működnek-e a szakszervezetek, ha az ilyen és a sok hasonló esetet szó nélkül hagynak?
Ha én politikus lennék, nem azzal bíbelődnék, hogy kivel és mikor fogjak össze. Ha már Bruck és Varga írásainak köszönhetően tudom, mi aggasztja a magyart, mitől szorong, arra keresnék gyógyírt.
Ha én politikus lennék, azt is vizsgálnám, mitől erősödik a Jobbik. Nem a népemet szapulnám. Nem szajkóznám, hogy a magyar genetikailag el van cseszve, egy magyar sem született nácinak vagy fasisztának. Talán rájönnék, hogy van olyan helyzet – és ez az ország most ilyenben van –, amelyből nehéz, szinte lehetetlennek tűnő dolog racionális érvekre támaszkodva kimászni. A reményvesztett, kétségbeesett lélekben könnyű gyűlöletet generálni, ezt teszi a Jobbik.
Ha én politikus lennék, észrevenném, hogy ahol a Fideszt legyőzték – Siófokon, Békéscsabán vagy Pakson –, ott nem a pártpreferenciák, hanem a győztesek előélete és egyéni teljesítménye dominált. Ha pártom lenne, szólnék a többieknek, hogy hátrébb a pártos agarakkal.
Ha én politikus lennék, aki pártot keres, a Modern Magyarországért Mozgalmat választanám. Azért, mert csak a MOMA elnöke mögött van mérhető és értékelhető teljesítmény. Egyedül ez a mozgalom volt képes kitörni a jobb- és baloldaliság idejétmúlt hazug csapdájából. A MOMA nem részese a politikai „szorongásmenedzsmentnek”. Nem jobb- vagy baloldali, hanem modern, normális, versenyképes, a világban egyenrangú Magyarországot akar. Felnőtt, cselekvő és döntésképes polgárok sokaságával.
Magyar állampolgár vagyok. Magyarnak születtem, magyar nyelven és nyelvre tanított anyám és apám. Nem hiszem, hogy a világ és főként Európa összeesküdött volna a nemzetem ellen és ellenem. Ha én politikus lennék, senkire sem engedném ráerőltetni a magyarságot, és nem szeretném, ha valaki hivalkodna magyarságával, kivétel olimpiai és világbajnokaink sora. Kokárdát március tizenötödikén, lyukas zászlós kitűzőt október huszonharmadikán akarok viselni. A többi napon szeretnék előretekinteni.
Mert ha politikus lennék, tudnám, hogy aki állandóan a múltat kutatva hátranéz, az nem fejjel és ésszel, hanem a tomporával, seggel megy a jövőbe. Abból meg legfeljebb neki van, az országának biztosan nincsen haszna.
Herényi Károly, volt MDF-es politikus
(Fotó: ATV.hu)
