In memoriam Rejháneh Dzsabbári
- Részletek
- Napi apró
- 2014. október 30. csütörtök, 05:37
- Szlávnits László
2007-ben az akkor 19 éves iráni Rejháneh Dzsabbarit a lakására csalta egy „üzletember” azzal az ígérettel, hogy mint belsőépítésznek munkát ad neki, tervezze át az irodáját. A férfi a fiatal nőt a lakásában késsel fenyegetve akarta szexre kényszeríteni. Végül megbecstelenítette, de Rejháneh elvette az agresszor zsebkését, és hátba szúrta a támadóját. A halálra rémült fiatal nő elfutott a helyszínről, a férfi a helyszínen elvérzett és meghalt. Az agresszor neve érdemes a megörökítésre: M. A. Szarbandi volt, aki tönkretette ennek a fiatal nőnek az életét. Nomen est omen.
Rejháneh 2008 óta állt az iráni saríja bíróság előtt, előre megfontolt gyilkosság vádjával.
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az én hazám országgyűlésének külügyi bizottsága éppen akkor tett baráti látogatást Teheránban, az Iráni Iszlám Köztársaság parlamentjében, amikor Rejháne sorsa beteljesedett. Rejhánéhért már nem tehetünk semmit, de azokért a százakért, akik ártatlanul szenvednek és várják a kivégzésüket a világ legkülönbözőbb börtöneiben, talán igen. Szeretném, ha az országgyűlés alelnöke, a Fidesz-KDNP színeiben képviselőnek választott, magát a külvilág számára mélyen vallásosnak mutató Latorcai János is elolvasná Rejháneh édesanyjához írott búcsúlevelét.
No comment. Hacsak nem ennyi: szégyelljétek magatokat a haverjaitokért!
„Kedves Sóleh,
Ma tudtam meg, hogy most szembe kell néznem a sorsommal. Bánt, hogy miért nem tőled tudtam meg, hogy életem könyvének utolsó oldalára értem. Nem gondoltad, hogy ezt nekem is tudnom kell? Tudod, hogy mennyire szégyellem magam amiatt, hogy elszomorítottalak téged. Miért nem engedted meg, hogy utoljára megcsókoljam apa kezét és a tiedet? A világ nekem csak 19 évet engedett élnem. Igen, azon a baljóslatú éjszakán nekem kellett volna meghalnom, engem kellett volna megölni. Aztán a testemet ki kellett volna hajítani az egyik utcasarokra és egy pár nap múlva a rendőrség elvitt volna benneteket a halottasházba, hogy azonosítsátok a tetememet. Akkor ti is megtudtátok volna, hogy engem is megbecstelenítettek. A gyilkost sohasem találták volna meg, mert mi nem vagyunk olyan gazdagok és befolyásosak, mint amilyenek ők. Aztán évekig együtt éltetek volna a szenvedéssel és a szégyennel, majd belehaltatok volna a fájdalomba, és ez lett volna a történet vége.
Azonban nem ez történt. A testemet nem dobták félre egy utcasarokra, hanem előbb az Evin börtön vermébe vetettek, most meg a Sáhr-é Ráj börtön poklába löktek. De szembenézek a sorsommal és nem panaszkodom. Ti nálam is jobban tudjátok: a halál nem az élet vége.
Arra tanítottál, hogy azért születünk a Földre, hogy tapasztalatokat szerezzünk, hogy megtanuljuk az életleckénket, és hogy a születéssel felelősséget veszünk a vállunkra. Megtanultam, hogy néha küzdeni, harcolni kell. Jól emlékszem arra, amikor azt mondtad, hogy egy sofőr tiltakozott a megkorbácsolásom ellen, mire az ítéletvégrehajtó olyat vágott a korbácsával a tiltakozó fejére és az arcára, hogy a szerencsétlen ember végül belehalt. Azt tanítottad, hogy ha értelmet akarunk adni az életünknek, akkor ki kell állnunk az ilyen emberekért, még akkor is, ha belehalunk.
Arra tanítottál bennünket, hogy az iskolában, még ha veszekszenek is velünk, kifogástalanul kell viselkednünk. Emlékszel, hányszor mondtad el, milyen viselkedést vársz tőlünk? Hát tévedtél, megcsaltak a saját tapasztalataid. Amikor ez a szörnyűség történt velem, nem segítettek rajtam ezek a tanítások. Bíróság elé állítottak, hidegvérű gyilkosnak és könyörtelen bűnözőnek láttattak. De nem sírtam pataknyi könnyet. Nem könyörögtem az életemért, mert bíztam a jogban.
Azzal vádoltak, hogy érzéketlen voltam a bűnnel szemben. Te tudod, hogy még egy szúnyogot se öltem meg, még a csótányokat is csak félretettem, óvatosan, a csápjaiknál fogva. És most mégis én lettem a gyilkos, aki előre megfontoltan cselekedett. A bíró még annyi fáradságot se vett, hogy egy pillantást vessen a valódi tényekre…
Milyen optimista is volt az, aki igazságot remélt ezektől a bíróktól! Nem gondolkodtatta el, hogy az én kezem nem durva és erős, mint egy sportolóé, különösen nem, mint egy bokszolóé. De ez az ország, amelynek szeretetét belém plántáltad, sohasem akart engem és senki sem segített, amikor a kihallgatótiszt rám zúdította a legmocskosabb szavakat, amelyeket valaha is hallottam. Amikor pedig leborotváltam a hajamat, megfosztva magamat szépségem utolsó jelétől is, megkaptam a jutalmamat: 11 nap magánzárkát.
Kedves Sóleh, ne sírjatok amiatt, amit hallotok. Akkor, amikor az első, rendőrségen töltött napomon az egyik rendőr sértegetett a gondozott körmöm miatt, megértettem, hogy itt és most a szépség nem kelendő. Sem a kulturált megjelenés, sem a szép gondolatok és kívánságok, sem a szép kézírás,* sem a szép szem** és tekintet, de még a szép hang sem. Drága édesanyám, megváltozott az, amiben hiszek, de te nem tehetsz erről. Utolsó szavaimat majd átadom valakinek, aki, miután a tudtod és a jelenléted nélkül kivégeznek engem, átadja neked. Ez a kézírás lesz az én összes hagyatékom, amit rád hagyok.
A halálom előtt azonban kérek tőled valamit, amit meg kell tenned értem, bármi áron és minden erőddel. Tulajdonképpen ez az egyetlen dolog, amit ettől a világtól, ettől az országtól és tőled még várok. Tudom, hogy még időre van szükséged. De mégis elmondom a végakaratomnak legalább egy részét. Kérlek, most ne sírj, hanem figyelj rám! Azt akarom, hogy menj el a bíróságra és mondd el nekik a kérésemet. Itt bent nem tudok megfelelő kérelmet írni a börtönparancsnok engedélye nélkül, ezért még most az egyszer szenvedned kell miattam. Ha van valami, amiért könyörgök, akkor az az, hogy ne alázkodj meg, ne könyörögj az életemért.
Drága édesanyám, kedves Sóleh, aki kedvesebb vagy nekem a saját életemnél is, nem akarok elrohadni a föld alatt. Nem akarom, hogy a szemem, a fiatal szívem elporladjon. Az a végakaratom, hogy mihelyst fölakasztottak és meghalok, a szívemet, a vesémet, a szememet, a csontvelőmet és minden egyebet, amit csak átültetni lehet, adják másnak, akinek szüksége van rájuk, mint az én utolsó ajándékomat. Nem akarom, hogy aki a szerveimet megkapja, megtudja a nevemet, hogy virágot hozzon a síromra vagy akár csak egy imát is elmondjon értem. A szíven mélyéről jönnek, édesanyám, ezek a szavak: nem akarom, hogy a síromhoz járj gyászolni és szenvedni. Nem akarom, hogy fekete gyászt ölts miattam. Tegyél meg minden tőled telhetőt, hogy elfelejtsd nehéz napjaimat. Engedd, hogy a szél elfújja a hamvaimat és az emlékemet.
A világ nem szeretett bennünket. Nem akart engem. Most megadom magam a sorsomnak és nemsokára megölelem a halált. Isten örök ítélőszéke előtt majd vádolom a kihallgatókat, Sámlu felügyelőt, vádolom majd a Legfelsőbb Bíróság bíráit, akik nem szűntek meg gyötörni. A Teremtő ítélőszéke előtt vádolom dr. Farvandit és vádolom Kasszem Sabánit és mindazokat, akik nemtörődömségből vagy egyenesen rosszindulatból a vesztemet okozták, lábbal tiporták emberi jogaimat, akik nem vesztegettek egy fikarcnyi figyelmet sem arra, hogy a valóság nem mindig esik egybe a puszta látszattal.
Drága, jószívű édesanyám, abban a másik világban majd te és én leszünk a vádlók, s emezek a vádlottak. Most végre eljött az idő, hogy megtudjam, mi velem Isten szándéka. Bárcsak amíg élek, ölelhetnélek. Szeretlek.
Rejháneh”
Reajhánehet a múlt szombaton hajnalban, egy iráni börtön udvarán, a nyilvánosság előtt fölakasztották. Élt 26 évet, ebből hetet börtönben, a halál árnyékában. R.I.P.
* Irán sok száz éve híres a kalligráfia, a szépírás művészetéről, ott a szép kézírást általában nagyra becsülik.
** A perzsa nők a szép szemükre és tekintetükre a legbüszkébbek.
