Ha én kormány lennék 45.
- Részletek
- Napi apró
- 2014. december 07. vasárnap, 06:17
- Andor Mihály
Ha én kormány lennék, és meg akarnám hálálni kedvenc kereskedőm szolgálatait, akkor átjátszanám neki az élelmiszer-kiskereskedelmet. Ehhez ki kellene zavarnom az országból a multikat, ezért levágott lófejet tennék az ágyukba. A lófejet törvénycsomagba csomagolnám, hogy megemlegessék a magyarközlönyök istenét.
A törvénycsomag első paragrafusa kötelezné a nagyáruházzal rendelkező tulajdonosokat, hogy a bejáratuknál beléptető kaput szereljenek föl a saját költségükön, ahol állami útvámot szednék. Az útvám alapja a vásárolt érték lenne, amit az ugyancsak saját költségükön fölszerelt kiléptető kapunál kellene leróni a számla alapján. Azt azonban nem engedném, hogy ezt áthárítsák a vevőkre.
Második paragrafusa megsarcolná őket egy forgalomhoz kötött toaletthasználati díjjal, ami nem új adó lenne, csak a környezetterhelési díj kiterjesztése. Megállapításához korszerű, államilag hitelesített terhelésmérőt kellene fölszerelniük a toalettek kimenő oldalán. (A beléptető kaput és a terhelésmérőt kizárólag a strómanom tulajdonában lévő kereskedő cégtől lehetne beszerezni.) Ha ennek nem tesznek eleget, akkor a WC-t bezáratnám. Így sokan meggondolnák, hogy a lakásuktól többnyire messze fekvő bevásárlóközpontokban múlassák az idejüket.
Harmadik paragrafusa kitiltaná boltjaikat a város sűrűn lakott részeiről. Negyedik paragrafusa megtiltaná a vasárnapi és az egésznapos nyitvatartást.
Arra az esetre, ha ez még mindig nem lenne elég ahhoz, hogy föladják boltjaikat, a törvénycsomag ötödik paragrafusa – fővesztés terhe mellett – megtiltaná, hogy veszteségesek legyenek. Gazdasági Minisztériumom úgy kalibrálná az adókat és a díjakat, hogy ez mindenképpen bekövetkezzen, és így fejvesztve menekülnének.
Nem sokat törődnék azzal, hogy a szabad vásárlás korlátozása milliók érdekeit sérti, hogy munkahelyek fognak megszűnni, hogy verseny nélkül maradó kedvenceim boltjaiban emelkedni fognak az árak, és hogy emiatt általános lesz a felháborodás. Az energiáimat inkább arra fordítanám, hogy a népharagot kezeljem.
Az eddig velem szoros együttműködésben lévő Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségét megbíznám, csináljon úgy, mintha népszavazást akarna kezdeményezni a vasárnapi nyitvatartás tilalma ellen. Ennek érdekében kinyilatkoztatnák, hogy akárkivel nem szövetkeznek a népszavazásra. Mondjuk valami ilyesmit mondanának: „A VOSZ pártgondozásban, illetve pártszervezésben koordinált aláírásgyűjtésben nem vesz részt, mert úgy gondolják, hogy e témakörben a pártok szerepvállalása rontja a népszavazás sikerességének és eredményességének esélyét, ezért kérik a politika szereplőit, hogy a vasárnapi nyitva-, illetve zárva tartás fontos gazdasági kérdését ne tekintsék a politikai játszmák részének.”
Ez már jó alap ahhoz, hogy a kellő számú aláírás – hosszas nyűglődés után – valahogy ne gyűljön össze, és az egész kezdeményezés lejáratódjon. A VOSZ széttárná összes kezét: „Mi megpróbáltuk, de a nép közömbös.” De ha valamilyen csoda folytán mégis összegyűlne a szükséges aláírás, akkor megbíznám gondosan összeállított választási bizottságomat, hogy valamilyen ürüggyel ne fogadja el a felteendő kérdést. Mondjuk azzal, hogy a „vasárnap” szó értelmezhetetlen, mert a hét hét napból áll, és nincs köztük olyan, amelyben árad a vas. És formai hiba is van: a beadvány üres hátoldala nincs aláírva.
Ha egy másik csoda folytán a bíróság megsemmisítené a választási bizottság döntését, és szabad utat adna a népszavazásnak, akkor még mindig ott lenne az Alkotmánybíróság, amelyben most már teljes mértékben bízhatnék.
Mert egyet biztosan tudok: erre a népszavazásra semmiképpen nem kerülhet sor, mert elbuknám.
