A külügyminiszter tévedése
- Részletek
- 2010. december 14. kedd, 01:58
- Endrődi Gábor
Endrődi Gábor
Martonyi János december 8-án, a BBC-nek adott interjújában hatalmas hibának nevezte, hogy Moody’s két kategóriával leminősítette a magyar szuverén adósságot, amely így jelenleg egy fokozattal áll feljebb a befektetésre nem ajánlott bóvli-kategóriánál. A magyar külügyminiszter azt is elmondta az interjúban, hogy meg van győződve róla: a hitelminősítőnek újra kell gondolnia az értékelést. A hírnél érdemes megállni egy pillanatra: a magyar kormány legtekintélyesebb tagjáról van szó, aki 1998-2002 között az első Orbán-kormány európai hangjának számított; higgadt, sokat látott tárgyalópartner, több évtizedes diplomáciai és nemzetközi ügyvédi tapasztalattal a háta mögött. Martonyi általában nem frontálisan támadja vitapartnere érvelését; először alig észrevehetően annak kritikus pontjait kérdőjelezi meg, s csak utána fog hozzá az ellenfél felszeleteléséhez. Oka lehet annak, ha most szakított ezzel a módszerrel. Talán a tét nagysága az ok: Magyarországnak 2012-14 között tetemes mennyiségű államadóssága jár le, így fokozottan lesz ráutalva a nemzetközi kötvénypiacra.
A nemzetközi hitelminősítők – mintegy a világgazdaság tükörképeként – hatalmas válságon mentek keresztül 2007-2008-ban; éles és megalapozott kritikákat kaptak azért, mert nem ismerték fel az amerikai ingatlanhitel-válság tovagyűrűző hatását, tévesen értékelték számos bank és hitelbiztosító portfolióját és egyáltalán: keveset jeleztek előre a világ pénzügyi rendszerét alapjaiban megrázó krízisből. Nem megfellebbezhetetlen tekintélyekről van tehát szó. Az interjúval majdnem egyidőben a magyar kormánypárt alelnöke találóan jegyezte meg, hogy nem a Moody’s kormányozza Magyarországot; ennek a cég félreérthetetlen jelét is adta azzal, hogy el sem indult az ez évi parlamenti választásokon. A hitelminősítők elég puhány, íróasztali emberek; valószínűleg már a kopogtatócédulák összegyűjtésének embert próbáló feladatánál feladták a küzdelmet.
Nos, ha Magyarországot nem is kormányozzák, a kötvénypiacot uraló intézményi befektetők, a befektetési alapok változatlanul odafigyelnek arra, mit mondanak. A hitelminősítő cégek világa – ezt gyakran fel is róják nekik – maga a megtestesült konzervativizmus. Bocsánatos bűnnek tartják, hogy alig-alig olvasnak pártprogramokat, és ha igen, akkor is inkább a hétvégi kabaré helyett. Általában hidegen hagyja őket, ki mit akar; azt elemzik, ki mit tett és mit, milyen valószínűséggel fog tenni a belátható jövőben. A hitelminősítők etikai mércéje is eltér az átlagemberétől: ha egy kormány öt évre visszamenőleg adókat vet ki vagy nemes egyszerűséggel megadóztatja egyes jól kiválasztott cégek éves árbevételét, arra nem felháborodással, hanem a kockázati besorolás megváltoztatásával reagálnak; ennek jogosságát aligha lehet elvitatni tőlük. Ha egy országban hárommillió magánjogi szerződést fel lehet mondani úgy, hogy a szerződő félnek nyilatkoznia sem kell, viszont ugyanazt a szerződést csak komplikált procedúrával és súlyos szankciók mellett tarthatja életben, a hitelminősítő nem azt fogja mondani, hogy ez a polgári jog lábbal tiprása, hanem azt, hogy igen, ilyenről már olvasott Szovjet-Oroszország gazdaságtörténetében, és a művelet nincs minden rizikó híján.
Risk City – flickr/Gunnar Valdimar
A magyar külügyminiszter teljes joggal hivatkozott rá, hogy az európai alkotmányok eltérően szabályozzák az alkotmánybíróságok kompetenciáit; nincs általános szabály az alkotmánybíróság törvény-felülvizsgálati vagy törvény-megsemmisítési jogára vonatkozóan. A tőke intézményrendszere ennél még tovább megy: rizikófaktorként értékeli, ha egy parlament törvényhozási jogosultságát nehezen definiálható vagy előre látható alkotmányossági szabályok alapján blokkolni lehet. (Amikor például az Európában szinte mindenütt bevezetett – és mindenhol rendkívül népszerűtlen – vizitdíjról és egyetemi tandíjról azt mondta ki az alkotmánybíróság, hogy népszavazásra bocsátható, volt olyan hitelminősítő, aki visszaminősítette a magyar államadósságot.) Ha viszont egy ország gyakorta, célra irányultan módosítja az alkotmányát, majd rá néhány hétre módosítja a módosítást is, az is kockázati tényező; nem is kicsi.
A BBC rákérdezett a magyar médiatörvény körüli vitákra is, megemlítve, hogy számos lap üres címlappal tiltakozott a szerinte korlátozó jellegű szabályozás ellen; Martonyi viszont arra mutatott rá, hogy a számos mindössze két-három, közismerten ellenzéki, baloldali lapot jelent Magyarországon. Arra nem tért ki, hogy az Economist, a Financial Times, a Süddeutsche Zeitung, a Presse, a Frankfurter Allgemeine vagy a Neue Zürcher Zeitung aligha nevezhetők baloldalinak; ezek ugyan nem jelentek meg üres címlappal, de amit írtak a magyar kormány gazdaság- és médiapolitikájáról, ahhoz képest az üres címlap hozsannázásnak számítana. Persze meglehet, hogy az európai konzervatív és kereszténydemokrata pártok vezető sajtóorgánumai valamennyien ugyanabból a manipulált forrásból merítenek, esetleg titokban a Kominternt akarják feléleszteni, de ez most nem tűnik valószínűnek.
Az igazság az, hogy sokkal könnyebb lenne az élet, ha a nemzetközi hitelminősítő cégek egyszerűen belesimulnának a nemzeti együttműködés napról-napra kiteljesedő rendszerébe. Egy ennyire durva hibát, amit a Moody is elkövetett, megnyugtató kormányszóvivői mosoly fogadna, mondván: a kormány minden véleményt tiszteletben tart. És már másnap reggel ott feküdne a Parlament asztalán alsó-sajószentpéteri egyéni képviselő szerény javaslata: a nemzetközi hitelminősítőknek ezután az elemzett összeg egy százalékát be kell fizetniük a költségvetésbe, 1990-től visszamenőleg; az azt megelőző időszakra kérésre felmentést kaphatnak. Következő hétfőn a Nemzeti Hitelminősítő Részvénytársaság frissen kinevezett vezérigazgatója nemzetközi sajtóértekezleten erősítené meg a Magyar Hírlap hírét, hogy valamennyi svájci bank forintra akarja váltani aranykészletét, de Magyarországnak erre nincs szüksége. Briliáns ötletekben nincs hiány. A nyugdíjvédelmi megbízott a napokban mondta el, hogy a magánnyugdíjpénztárak csalárd módon a teljes kezelt vagyonra vetítik működési költségeiket, pedig azt nyilvánvalóan az adott évi befizetések arányában kellene kiszámítani. Itt az igazi pénzügyi forradalom: ha valahogy sikerülne törvénybe iktatni, hogy a magyarországi életbiztosítók csak az új befizetésekre számolhatnak fel kezelési költséget, a kezelt vagyonra nem, ők néhány hét alatt elmenekülnének és az államra olyan pénzeső hullana, hogy félre se lehetne ugrani előle.
De ne szaladjunk előre. Egyelőre érjük be annyival, hogy a hitelminősítők nem értékítéleteket fogalmaznak meg, hanem kockázatokat mérlegelnek, és minden intézkedést, ami eltér a már bevált, biztos sémáktól, gyanakodva szemlélnek. Erre találták ki őket. Előfordul, hogy tévednek, de hatalmas, jóváteendő hiba helyett szerencsésebb az elemzők közötti véleménykülönbségeket hangsúlyozni: születtek pozitív értékelések is az elmúlt fél évről és a magyar tőzsdei cégek kilátásairól. A vita távolról sem dőlt még el: egzisztenciák százezrei függnek attól, hogy a magyar külügyminiszternek vagy a hitelminősítőknek lesz-e igazuk.
Endrődi Gábor, közgazdász, cégvezető
Korábbi írásai a Galamusban:
Pista bácsi öregszik
Számtanóra kezdőknek és haladóknak
A magyar nyelvtörvény
Kilátás a hajóból
Egy forradalom képei
Kóstoló
A népről és az ő akaratáról
Sorvezető hobbipártoknak
A voluntarizmus diszkrét bája
Az ismerős régmúlt
Az élet – verebek nélkül
Patt
Menekülés előre
