Mennyit ér az ember?
- Részletek
- Másik Magyarország
- 2015. január 22. csütörtök, 05:57
- Nagy-Korsa Judit
Időt kell szakítanod embertársaidra, tégy valamit másokért,
ha még oly apróságot is — valamit, amiért fizetséget
nem kapsz, csupán a kitüntető érzést, hogy megtehetted.
(Albert Schweitzer)
Kopott kabátban, fagyoskodva álldogált úgy három lépésre tőlünk, megkérdezte, maradt-e valami étel. Már csak teát tudtunk adni neki. A többiek 15-20 perc alatt elkapkodják minden alkalommal a négykilónyi kenyeret, amit hol májas, hol tojásos krémmel, vajjal vagy zsírral kenünk meg, de adtunk már fasírtot, virslit is. Mindig zöldséggel, savanyúsággal, mert ez hiányzik nekik a legjobban.
A ruháknak majdnem ugyanúgy örülnek, sokan ácsingóznak egy meleg dzseki vagy cipő után, de abból szinte alig van. Nem csoda, öten-hatan gyűjtjük, szedjük össze otthonról, barátoktól, ismerősöktől a holmikat, és ugyanennyien álljuk az ételek árát. Ennyire futja, ez telik tőlünk. Sajnos, csak ennyi. Egyelőre.
Többségük a miskolci Vöröskereszt hajléktalanszállójáról jön, de ez az ember leplezett büszkeséggel mondja, ő nem, nem ott lakik. Ő dolgozik hajnali öttől legalább délután fél ötig, fűtő, ám ha kell, beáll a gépek mellé vagy megjavítja őket, végtére is technikus, sok mindenhez ért. A kérdés (ki nem mondanám) ott lebeg: akkor miért szorul rá a mi szerény ételünkre? Megérzi. Válaszol. A szeme fénye, a hangja eltompul, összébb húzza magát.
Kilenc éve, mikor utcára kerültek, kapott egy lehetőséget a cég tulajdonosától, hogy a munkájáért cserébe elalhat a feleségével egy fűthetetlen kis faházban az udvaron. Nincs fizetése. Semmi. Kilenc éve. Az asszony rokkantnyugdíját osztják be, valami negyvenötezer forintot.
Megnéztem azt a patkánylyukat. Be sem lehet lépni, csak egyből bezuhanni a fekhelyre. A „faház” inkább szerszámoskamra, annak is szűkös. Ablaka nincs. Vajon hogyan képes tükörbe nézni az, aki így, ezzel fizeti meg a munkát?
Nem tudom elhessegetni a kérdést: mennyit ér egy ember? Mennyit ér, ha kiszolgáltatott, nyomorult, hajléktalan? Akkor annyit sem, mint egy kutya?
Tudjuk, Lázár Jánosék úgy gondolják: mindenki annyit ér, amennyije van. Én meg úgy gondolom, hogy mindenki annyit ér, amennyi emberség van benne. Az említett cégtulajdonosban nyomokban sem lelhető föl a humánum. Érzéketlen, számító rabszolgatartó.
Aki nem nézett még soha szembe a tényekkel, annak elmondanám: nem olyan nehéz ám manapság hajléktalanná válni. Elég egy rossz döntés, egy válás, egy hitel, és aki elvesztette az állását, máris kint találja magát az utcán.
De még ha van munkája, akkor sem képes kifizetni egy albérletet rezsivel. Ma mifelénk ez szinte kizárt.
Szerény számítások szerint is több mint négymillióan élnek a létminimum alatt ebben a hatalommániásoktól megroggyantott országban.
Ők és ennyin lennének azok ugyebár, akik semmit sem érnek.
Észak-Magyarországon, Borsodban a szerencsés (mert „bejelentett”) dolgozók negyede kap minimálbért, ami nettó 66 500 forint. Aki próbálta már, az nem kétli: ebből csak tengődni lehet, hiszen a létminimum hivatalosan is 87 500.
A Borsod-Abaúj Zemplén Megyei Kormányhivatal Munkaügyi Központjának 2014. novemberi adatai szerint (ez az utolsó elérhető jelentés) „a megye járási munkaügyi kirendeltségei 2014. november végén összesen 49 129 fő álláskeresőt tartottak nyilván, az előző hónaphoz viszonyítva 1 ezer fővel (2,1 százalékkal) többet.” „Borsod-Abaúj-Zemplén megyében a regisztrált álláskeresők létszáma alapján számított munkanélküliségi arány 2014. novemberben 18,9 százalékot tett ki, ami mind az előző havinál, mind az egy évvel korábbinál 0,4 százalékponttal magasabb.” „A havi létszámváltozások nyomán az átlagosnál jobban emelkedett a nők, az alacsony iskolai végzettségűek, a segédmunkát keresők, és fogyott az érettségizettek, valamint a közép- vagy felsőfokú szakképzettséggel elhelyezkedni szándékozók száma.” Ez utóbbihoz adatokhoz tegyük hozzá, hogy elsősorban a fiatalok elvándorlása jelentősen felgyorsult, illetve a kormányzat adminisztrációs eszközökkel jelentősen csökkentette az álláskeresési támogatásra jogosultak számát.
És akkor még nem beszéltünk a közmunkásokról meg a be nem jelentett, totálisan kiszolgáltatott tízezrekről. Mind-mind szegény és nagy részük bizonyára tisztességes ember. A legelesettebbek azonban azok, akik már az utcára kerültek, a hajléktalanok.
Őket viszonylag könnyű megtalálni, így könnyebb adni, segíteni is nekik. Talán megtehetnék többen is, mint ahányan rászánják magukat… Az általunk ismert hajléknélküliek többségének van szakmája, némelyiküknek két-három is. A munkaügyi központokban azonban a hét két napján mindössze néhány órán át lehet csak a neten állást keresni. De önállóan az sem megy mindenkinek.
Nincs mese, működő számítógép kell a szállóra (mert a meglévőket nem használhatják), mellé pár önkéntes, aki megmutatja, hogyan kell álláshirdetéseket böngészni, önéletrajzot írni, elküldeni.
Forrás: A Borsod Online FaceBook-oldala
Maradt-e a szintén nehéz életű civilekben annyi emberség és szolidaritás, hogy nem tartják hiábavalónak azt az időt, amit a náluk gyengébbekre, szerencsétlenebbekre kellene áldozniuk? Hányan intézik el azzal a dolgot: ez nem az én bajom, hanem az államé. Sejteni vélem a többség válaszát. Éppen ezért, ha rajtam múlna, frissíteném a NAT ajánlott irodalmát, hogy az összes diák megismerje egy másik Albert, bizonyos dr. Schweitzer életművét.
Miközben tudom, hogy nem ez egy európai országban az intézményesített megoldás.
És hogy ne felejtsem: a minden rászorulónak segítő kezet nyújtó kormány figyelmét biztosan elkerülte, hogy Miskolc város Fideszes vezetésű önkormányzata 2015-re a hajléktalanokat segítő szervezetek éves támogatását 30 millióról 20 millióra csökkentette.
Nagy-Korsa Judit
újságíró, az Együtt – A Korszakváltók Pártja tagja
Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal
