G. Fodor és a meztelen király

• Nyomtatás

Részletek

2015. március 20. péntek, 03:06

Lendvai Ildikó

Andersen meséjében a kisinas okoz kínos pillanatokat az udvarnak azzal, hogy világgá kiabálja: meztelen a király. A Fideszben olyasvalaki került a gyerekszáj szerepébe, akitől a legkevésbé várták: G. Fodor Gábor, a Századvég vezetője, a kormányfő bizalmas tanácsadója. Ő csak tudja.

A Magyar Narancsnak adott interjúja hatalmas vihart keltett: kormánypárti politikusok sora vélte kötelezőnek, hogy elhatárolja magát tőle. Tudományos ambíciókkal is rendelkező embernek nem lehet nagy öröm, hogy egyetlen elszólása nagyobb figyelmet keltett, mint egész elemzői életműve. Interjúja egyéb részletei is sokatmondóak, de idézzük fel előbb újra a „casus belli”-t: G. Fodor kifejti, hogy mindenki hülye (beleértve a naiv jobboldali értelmiséget is, pláne a holdkóros baloldaliakat és liberálisokat), aki a politikát érték- és ideológiavezérelt tevékenységnek szeretné tekinteni. A politika szimplán a pillanatnyi hatalom megtartását célozza, a jó politikus fütyül minden más szempontra: „Szemben a baloldali elképzeléssel, amely tervekben, kormányprogramokban gondolkodik… a politika a pillanat uralásának művészete.” A cél a helyzet uralása és ezzel a hatalom megtartása, ehhez képest szamárság számon kérni valamilyen értékhez, társadalmi szemponthoz való ragaszkodást, szellemi vagy morális következetességet. Kissé átköltve Bernsteint: A cél semmi, a hatalom minden. „Azt is ideologikusnak tartom [tudni kell, hogy G. Fodor számára az 'ideológia' szitokszónak számít], ha valaki úgy méri le Orbán következetességét, hogy mit gondolt egy dologról 2002-ben, és mit gondolt tavaly.” És most jön a bunkósbot, amellyel fejbe verte a jobboldali tábort, vagy ha úgy tetszik, a „meztelen a király” kiáltás: „A jobboldali értelmiségiek közül sokan vannak abban a tévedésben, hogy a ’polgári Magyarország’ hívószót politikai realitásnak gondolják, pedig az természete szerint politikai termék volt. Ők még ma is úgy gondolják, hogy az 1998 és 2012 közti Magyarország valóban polgári Magyarország volt. Ez óriási tévedés. Ebből fakad a jobboldali értelmiség minden ízlésbeli problémája a jelenlegi kurzussal szemben.” Püff neki. A „polgári” jelzőt ezek szerint a vezérkar egyetlen percig sem gondolta komolyan, csupán „politikai termékként”. A gondosan kalkulált hatás kedvéért illesztették utólag még a párt nevébe is bele (Fidesz Magyar Polgári Párt).

Eddig a történet ismert, és a hívők csapatán túl az sem kelthetne nagyobb meglepetést, hogy a Fidesz úgy váltogatta ideológiai öltözékét, mint meztelensége leleplezése előtt a mesebeli király a ruháit. Inkább azon érdemes gondolkodni, miért fogadta a kormánypárti elit ilyen hatalmas ágyúdörgéssel a nyilatkozat odavetett mondatait, még azt a kockázatot is vállalva, hogy ezzel ők maguk segítik fő hírré válni. Holott a polgár szót évek óta alig vették a szájukra. Mintha a terminus és az általa sugallt eszmék szegény Wermer Andrással, a „politikai termék” feltalálójával együtt távoztak volna. Helyét a nemzet unos-untalan való emlegetése váltotta fel, hasonlóan kevés tartalommal. Orbán tavalyi évértékelő beszédében a polgár szó egyetlenegyszer sem hangzott el, az ideiben – G. Fodor akaratlan vádjait visszaverendő – hétszer. Pedig a tartalom valóságosságának illúziója még hamarabb foszlott szét, mint a megnevezés maga. Hogy a citoyen értékrend, az autonóm személyiségek és közösségek, a szabadságjogok, a polgári öntudat és aktivitás kevéssé férnek bele a Fidesz világába, azt már első kormányzásuk politikai stílusa is gyaníthatóvá tette. Később sorra történelmi tévútnak minősítették a felvilágosodást, a racionalizmust, a szekularizációt, a francia forradalom hármas célrendszerét és a liberalizmust, vagyis minden tradíciót, amelyből a polgári szellem összeállt.

Az utolsó években eljutottak a citoyen mellett a burzsoá, a szabadpiacon szabadon vállalkozó, tőketulajdonával maga rendelkező gazdasági szereplő tagadásáig is. A hagyományos (és korántsem idealizálható) polgári-piaci rendszert eltolták, visszatolták a szemléletében és társadalmában félfeudális államkapitalizmus még sokkal pocsékabb világának irányába. Mindez olyannyira ellentétes a polgár fogalmával, hogy szegény Fricz Tamás blogbejegyzésében halálra kínlódja magát az Orbán-beszéd „polgározása” és a korábban kötelező „nemzetezés” összeegyeztetésével, mígnem elismerésre méltó leleménnyel feltalálja a „nemzeti polgárember” és a „nemzeti polgári társadalom” minden igényt kielégítő terminusát, bármit jelentsen is az.

De akkor miért nem engedik el békével a polgár szót, ha már úgysem jelent semmit, miért a lázas igyekezet, amellyel vissza akarják foglalni? Természetesen nem magáról a fogalomról van szó, anélkül jól megvolnának. Valójában a vallási közösségekre, egyházakra emlékeztető hitközösség helyreállításának lehetünk tanúi. A Fidesz már rég nem pártként, politikai szervezetként működik – nincs programja, nem folytat politikai vitákat, nincsenek érdemi jogosítványokkal rendelkező döntéshozó testületei, szerkezete nem alulról fölfelé épül fel –, hanem az érzelmi azonosulás és a politikai üdvözülés ígéretét nyújtó, saját rituálékkal és kétségbevonhatatlan hittételekkel rendelkező hitközösségként, amelyet leginkább az istenkirály (de minimum politikai egyházfő) rajongó tisztelete tart össze. (Ez nem mond ellent annak, hogy többen az érdekeik alapján, a sokat emlegetett maffialogikán tagolódnak be, de tőlük is elváratik, hogy kifelé a hittételeket képviseljék. Ők a megélhetési hívők.)

Egy ilyen szerveződésnek sok politikai előnye is lehet. A tábor érzelmileg van összebilincselve, nincs szükség racionális meggyőzésre, még az sem meri kitenni magát a kiközösítésnek, akinek az érdekei sérülnek. Veszélye azonban, hogy ha maga a feltétlen hit omlik össze egy erős, drámai sodrású élménytől, akkor annak pusztító, robbanásszerű hatása lehet az egész közösségre nézve. Vagy hisz valaki, vagy nem, itt nincs egyrészt-másrészt logika, nincs mérlegelő, fenntartásokkal élő félig-elköteleződés.

Ezt a hitközösséget pár hét alatt két súlyos támadás is érte. Először is megdőlt az egyházfő csalhatatlanságának és sérthetetlenségének dogmája. Simicska jóvoltából immár trágár jelzőket is lehet a neve mellé aggatni, úgy beszélnek vele, ahogy a kocsmai verekedők között szokás, és ez nem a hitetlen ellenség soraiból, hanem táboron belülről hangzik el, mégsem nyílik meg a föld. Azt a bizonyos szót a legbuzgóbb hívek sem tudják elfelejteni, eszükbe kell hogy jusson a legszakrálisabb pillanatokban is. Védők és támadók nyilvános vitát folytatnak arról, a tévében is látni, hogy az istenített vezér akkor most az vagy nem az. A legfőbb spirituális tekintély ilyen megalázásának lehetősége, a magasból letaszítása a földre önmagában elég egy hitközösség megroppanásához. Bármi történik vele később, Simicska jól célzott.

És ekkor érkezett a váratlan és akaratlan támadás G. Fodortól. Azt állította, hogy a hittételeket nem kell komolyan venni, maga az egyházfő és főpapjai sem hisznek bennük, az egész csak ámítás, műfény, görögtűz, a gyülekezet egybentartására, szédítésére való, hogy ne kórincáljanak el, részt vegyenek a szertartásokon és rendesen fizessék az egyházi adót. Már csak ez hiányzott az amúgy is gyengülő kohéziónak. Simicskával a nyílt színen nincs mit tenni, az Úr mégsem állhat le hosszan vitatkozni a mennyekből istenkáromlásért kitaszított Luciferrel. A harcot ott kell megvívni, ahol még lehet: szét kell zúzni G. Fodor meggondolatlan állításait arról, hogy a Fidesz hite nem őszinte, hogy hatalmi politikáról és nem szent eszmékről van szó.

Ekkor és ezért kezdődik a hatalmas erejű ellentámadás. A vezérkar minden tagja tőle telhető vehemenciával és erkölcsi felháborodással mondja fel a leckét. Az egyszer már szintén kegyvesztett L. Simon még a legszelídebb: épp csak purgatóriumba és nem pokolra küldi G. Fodort: „szerepén túllépve szólalt meg”, hibát követett el, de azért továbbra is „aktív partnere a Fidesz politikai közösségének... Itt nem úgy mennek a dolgok, hogy az ember hibázik, aztán ejtik... A hűséget a közösség értékeli.” Gulyás Gergely már „ideológiai ámokfutásnak” minősíti az interjút, mert „egy haszonelvűnek tetsző politika alapvetését” fogalmazza meg. Értjük. Nem haszonelvű, csak annak tetsző, de már ez is veszélyes, különösen hogy Navracsics Tibor szomorú vallomása az ATV-ben mintha alátámasztotta volna az „ámokfutás” igazságmagvát: „a polgári Magyarországról kevesebbet beszélünk és annak szellemében kevesebbet cselekszünk”. Stefka István egyenesen „végzetes tévedésnek” nevezi G. Fodor tettét, amely „kárt okozott, zavart keltett”. A jelek szerint magában Stefkában is, hiszen ugyanitt képes Antallt mint Orbán elődjét az „egységes Európában hívő liberális kereszténydemokrataként” jellemezni, megfeledkezvén arról, hogy az „egységes Európa”, pláne a „liberális” immár szitokszónak számítanak. A polgári eszményeiről és stílusáról elhíresült Bayer Zsolt úgy érzi, ami sok, az sok: „Én kedvelem G. Fodor Gábort, de nálam is kihúzta a gyufát.” A félreértések elkerülése végett persze rögtön sajátos definícióját adja a polgárinak: „A polgári Magyarországnak nincs alternatívája. Illetve van: a lumpenprolik Magyarországa. De azt már ismerjük.”

Helyben vagyunk. A polgár szót ugyan kénytelen-kelletlen ismét zászlóra kell írni, nehogy csalásban és hazugságban maradjon a főnökség, de csak meghatározott jelentéssel. A polgári mostantól csak annyit jelent, hogy nem baloldali, nem (az ismét fő ellenséggé avanzsált) szocialista, magyarán nem holmi komcsi. Ezért sorakozik fel a Magyar Nemzetben váratlanul Vona Gábor is a polgári Magyarország szerelmesei közé, amely szerinte sem „politikai termék”, hanem „elérhető és fontos cél”. Nofene. Itt az új értelmezés: polgári = jobboldali. Az ideológiailag nem túlzottan gátlásos Rogán végzi el az utolsó műveletet, amelyben a polgári már nemcsak a baloldalinak, hanem a liberálisnak is ellentéte lesz, ami azért, ismerjük el, szép teljesítmény: „Nem hiszünk az egyenlőségben… mert akkor el kell hurcolni mindenkit, aki értéket teremt. Aki a polgári értékekben hisz, az az egyenlőséget téveszmének gondolja.” Ennyit a francia forradalom polgárairól, Rousseau-ról és a természetadta vagy jogi egyenlőségben hívő egyéb ostobákról.

A sort, ahogy illik, Orbán és az őt felvezető Balog koronázza meg az évértékelőn. „Okoskodó elemzőről” beszélnek, és persze hitet tesznek a „Magyar Polgári Együttműködés Rendszere” mellett, erre az alkalomra átmenetileg átkeresztelve a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Több is veszett Mohácsnál, avagy Párizs megér egy misét.

Szerencsétlen G. Fodor (akiről az Index már Az okoskodó, akibe belerúgtak címmel ír) visszakozik és összevissza beszél: „Nagyon jól éreztem magam a rendezvényen.” (Képzelem.) „Ez egy álvita, mert ez egy közösség.” „Jobboldali értékeket vallunk, mit tudom én...” Pedig G. Fodor se nem ostoba, se nem műveletlen, ha képességeit fel is kell áldoznia a főhivatású apologéta szerepének oltárán. Ezt általában jól viseli, sőt ideológia-ellenessége dacára a maga számára meg is ideologizálja: „Az elemzők tulajdonképpen katonák.” „Nincs olyan elemzői pozíció, amely felülállna a rendszeren.” De egyszer, csak egyszer, az ezt a szervilizmust nem díjazó közegben nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy eszével és átlátó képességével imponáljon. Így lett a veszte a Magyar Narancs-interjú. Elégtételt akart venni az őt lenéző „független” értelmiségen – amelyik szerinte „mint olyan, finnyás a politikára” –, megmutatni nekik, hogy ő az okosabb, mert átlátja, fölülről nézi annak a politikának a természetét, amelynek katonájaként mutatja be magát.

Ezért sodródik bele a király meztelenségét kimondó kisinas szerepébe, az interjú más, eddig kevesebb figyelmet keltett részeiben is. Felrajzolja azt az emberképet, amellyel ez az értékmentes, a hatalmat egyedüli önértéknek tekintő politika kalkulál. Ennek az emberképnek a fő erénye szerinte, hogy a valóságos embereket a maguk kisszerűségében és korlátaival fogadja el olyannak, amilyenek, nem kívánja őket a felvilágosodás vagy a reformerek módjára javítani, okosítani, csupán befolyásolni, terelni, manipulálni, irányítani: „Szerintem az emberek olyanok, amilyenek. Az ember egyenetlen.” „A politika embertan. Embereket kell irányítani.” „El kell érnem, hogy az emberek azt akarják, amit én akarok.” Ez nem is olyan bonyolult, hiszen az embereket leginkább csak az érdekli, „megvédi-e őket a kormány”. Az ember ebben a felfogásban minden, csak nem autonóm, kiteljesedésre képes lény, nem alanya, csak tárgya a politikának. 

Ha már polgárokról volt szó: amit polgárnak szoktunk nevezni, az mindennek az ellenkezője. Világos, hogy ebben a fogalmi konstrukcióban az emberi haladásnak semmiféle szerepe nincsen, ahogy a méltóságnak és az egyenlőségnek sem: vannak az emberek, az irányítottak és védelemre vágyók, és vannak az irányítók, övék az akarat monopóliuma. Ha a „pillanat uralása” hatalmi érdekének megfelel, akár biztosítják a vágyott védelmet is. A baloldal (ahová a liberalizmust is besorolja) emberképét ezzel szemben „diktatórikusnak” nevezi, mert a baloldal szerinte azt várja, hogy az emberek racionálisan gondolkodjanak, és ha nem ezt teszik, akkor vagy megsértődik, vagy erővel fel akarja világosítani őket. Nem állítom, hogy hálátlan feladat volna ezt a jellemzést illusztrálni a balliberális kormányok egy-egy doktriner elképzelésével, felvilágosult abszolutizmusával, olykor az érzelmeket hanyagoló technokrata szárazságával, de a lényeg mégiscsak az, hogy két olyan emberkép áll itt egymással szemben, amelyek közül az egyik az emberek jobbik énjére, szuverenitására, eszére, társadalomformáló képességére, a haladás lehetőségére épít, a másik (a G. Fodorék által követett) pedig a rosszabbik énjére, vezérvágyára, manipulálhatóságára. Sokat magyaráz ez az emberkép a Fidesz oktatáspolitikájából, a tudás szerepének degradálásából is.

Az emberképből következik a célszerű politikai berendezkedés megválasztása is. Ha a pillanatot kell uralni a hatalom megtartása, az emberek irányítása érdekében, akkor ebben az intézmények és garanciák stabil rendszere, a fékek és ellensúlyok liberális mániája csak felesleges akadályt jelent. G. Fodor szerint „a politika (értsd: a hatalmi szempont) megelőzi a liberális demokráciát”. Ki is oktatja az emiatt aggályoskodó újságírót: „Az Ön kérdései abból indulnak ki, hogy a politika az intézmények, a szabályozott mechanizmusok világa. Mindennek hivatalosnak, szabályozottnak kell lennie.” Ezzel szemben G. Fodor és a Fidesz világképe szerint a politika a szabályok által nem korlátozott vezér és az emberek, az alattvalók viszonya, afféle Fülig Jimmy-modell, amelyben a felség és a népe közvetlenül érintkezik, akár a nemzeti konzultációkban („Szervusz, nép! Szervusz, király!”), természetesen Fülig Jimmy kedélyes demokratizmusa nélkül. 

G. Fodor vall ennek a látásmódnak a tudományos, filozófiai és politológiai gyökereiről is. Ezek a gyökerek külön elemzést érdemelnének, ami messze túlmutat G. Fodor őszinteségi rohamain, ezek hitközösséget romboló hatásán és a romokból kivergődni akaró fideszes kapálózáson. G. Fodor egyik mondatában felidézi Tilo Schabert híres művét a funkcióját 16 évig megtartó bostoni polgármester hatalomtechnikájáról. A könyv Orbán tanácsadóinak bibliája lett, mint ahogy Orbánék maguk egy generációval korábban, jogi tanulmányaik során sokat meríthettek Carl Schmitt-től, aki szintén az autoriter hatalomgyakorlás ideológiáját alkotta meg. Olcsó dolog volna azzal példálózni, hogy Schmitt egy időben a nácizmus apológiájára is vállalkozott. De annyi biztos, hogy a hatalmi képesség ájult tisztelete, az értékszempontok száműzése a politikából, a demokratikus intézmények megvetése ideológiailag védtelenné tesz a diktatúrák nyíltabb formáival szemben.

Ezért jobb odafigyelni a meztelen királyra mutató óvatlan kisinasra. De az élet nem Andersen-mese. Itt nem ébred rá mindenki rögtön a kisinas igazságára, mint a mesében. Hiszen hinni jó. Egyszerűbb, mint polgárnak lenni.

Lendvai Ildikó, az MSZP politikusa

Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal