Radics Viktória
- Részletek
- G-7
- 2011. január 03. hétfő, 04:29
Nyakbilincs
A nyelv tiltakozik. A „politika” szó ebben az országban használhatatlanná vált; citromot eszik, akinek elhagyja a száját. Próbáld meg kimondani: az emberek egy része némán legyint és elfintorodik, másik részének a szemében megjelenik az a különös villanás, mely földöntúli szenvedélyek begyulladását és dörgedelmes mondatok eljövetelét jelzi. Vannak aztán még okos cinikusok is, akik mély megvetéssel tekintenek mindezekre az ostobákra, és öntetszelgőn ironizálnak rajtuk.
Attól a bizonyos szemvillanástól még Szerbiában ijedtem el, mivel kisvártatva a „szerbséget” ért méltatlanságok felhánytorgatása, a szerb háborús bűnök hősies relativizálása és a háborús bűnösök mentegetése, valamint, menetrendszerűen, a nyugati demokrácia ócsárlása követte, olyan fölfűtött beszédmódban, melyre prózában és zenekíséret nélkül lehetetlen válaszolni. A politizálás tüzes és hazafias formája azóta is borzongással tölt el, a fegyver után nyúló kéz hirtelen vagy lassú mozdulatát juttatja eszembe.
Nem kevésbé viszolyogtató a cinikus beszédmóddal gyakran együtt járó sznobéria és kivételesség-tudat, mely kifelé köpdös, befelé viszont nyel, korrupciókészségről és szervilizmusról téve tanúságot. Még a némán vagy sziszegve legyintők meg a grimaszolók állnak hozzám legközelebb, azok, akik elfordulnak a hatalmi harcoktól, és inkább a saját kis dolgaikkal (rosszabbik esetben kicsiny korrupcióikkal) törődnek. Csakhogy ilyenkor rögvest görög értelemben vett idiótává válok magam is, olyan városlakóvá, aki nem törődik a közügyekkel.
Tudom, hogy miközben így spekulálok, a platóni barlangban vagyok, odabilincselve a falhoz, hogy ne mozgathassam a fejem; mögöttem tűz és bábusok, előttem árnyképek. Ha ki tudnék mászni a barlangból a „göröngyös és meredek úton”, láthatnám, hogy a politika eszméje, a politika fogalma mégis valami egészen más, mint amit itt lenn érzékelek. Feltételezem, hogy a közjó érdekében végzett értelmes együttmunkálkodást, a közösségi viszonyok ápolását és rendezését, az ethosz társadalmi szintű megvalósítását, etikák, stratégiák és taktikák megvitatását, összeegyeztetését jelenti. Úgy sejtem, ha megszabadulnék a nyakbilincstől meg a bábusoktól, és ki tudnék kapaszkodni a barlangból a szabadba, azt is látnám talán, hogy a politikában az igazságosságról, a méltányosságról, a szolidaritásról, az egyéni és a társadalmi szabadság elősegítéséről, a minél jobb és nemesebb élet, minél barátságosabb állam megteremtéséről van szó. Egy olyan társadalmi praxisról, melyre rá vagyunk utalva, és amit nem nélkülözhetünk, lévén falkában élő állatok és zoon politiconok; tudatunk közösségben formálódik, életünk függőségek hálójában zajlik. Közös érdekünk, hogy ezt a gyakorlatot minél kifinomultabban és egymásnak minél kevesebbet ártva űzzük.
Én magam egyébként „homo poeticus” lennék, mi sem érdekel jobban egy vers precíz szerkezeténél és a természet bábeli zűrzavaránál, a hétköznapi metafizikánál meg a nyelveknél. Néha merem állítani, hogy ezek nem privát ügyek, máskor csak magamban gondolom ezt, és hallgatok. A művészet és a természet: szabad mezők, mindkettőnek a nyelve nagyon bonyolult, sokrétű és polivalens. Pláne a természet számunkra egyre érthetetlenebb, vad nyelve, melynek sugallatai, amennyiben még fogékonyak vagyunk rájuk, létünk nélkülözött alapjairól gondolkodtatnak el.
A szerző felvétele
Az irodalomban ezen túl ott a csöppet sem fényes és világos humán dimenzió. „Azok a gondolati kísérletek, melyeket a képzeletbeli nagy laboratóriumában végrehajtunk, egyúttal a jó és a rossz birodalmában folytatott fürkészések”, mondja Ricoeur; a művészet mindig érzékkel végzett erkölcsi kutakodás is, mégpedig etikai kódex nélkül zajló, „elvtelen” viviszekció, melyért az alkotó mint teljes ember, nemcsak mint észlény, hanem mint érzéki természet, a teljes szívével és elméjével felel. Saját magát vonja felelősségre minden percben.
De nemcsak a művész, minden normális, a becsületre valamit is adó ember lelkében ott van ama laboratórium, ahol a saját etikai vizsgálódásait végzi, még a gyermekében is, aki, figyeljük csak meg, igen élénken fürkész és kísérletezik „a jó és rossz birodalmában”. Én a saját mesteremet, legyen az rabbi, király, költő, filozófus vagy a nagyapám, csak magam találhatom meg, és az irányelveimet –melyek, ha nem dogmatikusak, folyton változnak – magam alakítom. Végül is ez a belső munka a szellemi élet főárama, és csak akkor ér valamit, csak akkor van szemernyi hitele, ha egyénileg megszenvedett.
Ehhez a munkához azonban elengedhetetlen a belső szabadság. Ami azonnal károsul és szennyeződik, ha a társadalom, amelyben az egyén él, presszionálja őt; ilyenkor roppant belső energiával lehet csak megőrizni.
Ha hagyják.
A magyar médiatörvény nemcsak azért visszataszító, mert egy demokratikus, önmagát demokratikusnak mondó állam ezt egyszerűen nem engedheti meg magának, tehát, szó mi szó: törvényellenes, hanem azért is, mert az ember legbensőbb kötelességét, a saját erkölcsén való mindennapos munkálkodást próbálja irányítani egy párt (hogy is mondják ezt az újbeszédben: egy „centrális politikai erőtér”) akarata és szája íze szerint. Ezáltal az ember legérzékenyebb belső szférájába pofázik bele a hatalmi instancia. A médiatörvény megalázó, mert lehetővé teszi, hogy hatalommal felruházott, számomra idegen tisztviselők rajta tartsák a szemüket a saját szavaimat lekopogni kívánó két kezemen; mert bírsággal és büntetéssel fenyegetve megakadályozza, hogy a saját szabadságom és a saját erkölcsöm mindenkori problematikusságát én magam próbáljam megoldani, tetszésem szerinti szerzőkhöz, szövegekhez, képekhez és dalokhoz folyamodva segítségért, avagy a saját ízlésem szerint verbalizálva vagy vizualizálva bocsássam a nyilvánosság – a nyilvánosság ítélőszéke! – elé azt, amire jutottam.
A nyelv tiltakozik. A „demokrácia” szó ebben az országban használhatatlanná válik; kirázza a hideg azt, akinek elhagyja a szálát.
Ha jól tudom, a fogalmak névértékének és referenciájának, csengésének és valóságvonatkozásának durva eltérése komoly filozófiai probléma. Nominalizmus, apória, vagy hogy is mondják? Ha nem akarok a platóni barlangban rekedni, de idealista sem kívánok lenni, nap mint nap meg kell tennem az utat le-fel, lélekszakadva.
Nem tudom, hogy s mint vélekedik ma erről például Boros János filozófus, akinek a demokrácia a szakterülete, s aki egyúttal a Magyar Filozófiai Intézet igazgatója, ám a honi demokrácia (kimondani sem merem) v-é-g-ó-r-á-i-n-a-k válságos és álságos telén meg se mukkan. Vagy, igazgató létére, nem kíván le-föl szaladgálni a „göröngyös és meredek úton”. Pedig lennének más megbeszélni való fogalmak is, úgymint szabadság, egyenlőség, igazságosság… Mielőtt már csak gorombaságokra telne.
