rss      tw      fb
Keres

Várhegyi Éva









Fékezhető-e a voluntarizmus?



„Az infláció elleni küzdelemben a hitelesség növelése érdekében ’nem engedheti meg magának azt a luxust’ a Magyar Nemzeti Bank, hogy átnézzen a továbbra is meglévő, sőt fokozódó felfelé mutató inflációs kockázatokon – írja friss elemzésében a Morgan Stanley londoni elemzői csapata. Szerintük az túlságosan leegyszerűsítő gondolkodás, hogy a monetáris tanács márciustól változó személyi összetétele miatt nem lesz több kamatemelés tavaszt követően.”

A befektetési bank elemzői arra a feltételezésre reagáltak, hogy a magyar kormány várhatóan olyan embereket ültet az MNB legfőbb döntéshozó testületébe, akik nem támogatják a bank szigorú monetáris politikáját, és minthogy 4:3 arányú többségben lesznek az elnökkel és két alelnökével szemben, valóban keresztbe tudnak tenni nekik.

A feltételezés két okból sem megalapozatlan. Egyrészt a magyar Országgyűlés asztalán heverő javaslat úgy módosítaná a jegybanktörvényt, hogy az új tagok mindegyikét az Országgyűlés válassza meg a gazdasági bizottság javaslatára. A mai szabályok szerint a külső tagokat felváltva jelöli a miniszterelnök és az MNB elnöke, majd a köztársasági elnök nevezi ki, miután az illetékes parlamenti bizottság meghallgatta őket.

Látszólag demokratikusnak tűnik fel az új szisztéma, amelyben a parlament választja a monetáris döntéshozókat, s a módosító javaslat indoklásában hivatkoznak is több ország (köztük pl. Svédország) gyakorlatára. A dolog ott sántít, hogy Magyarországon a kormánypártnak nemhogy az ellenzékkel, de még saját pártszövetségesével sincs konszenzuskényszere, így a parlamenti hajcihő csak arra való, hogy elfedje a tényt: a monetáris tanács új tagjait a kormányfő maga fogja kiválasztani. Nem véletlen, hogy az Európai Központi Bank (az Európai Központi Bankok Rendszerének tagjaként az MNB is alárendelődik neki) a jegybanki függetlenség sérelmeként értékeli a módosítást. Az pedig a magyar kormány (már megszokott) arroganciáját tükrözi, hogy dacolva vele, a nemzetgazdasági miniszter január közepén mégis benyújtotta az inkriminált törvényjavaslatot.

A monetáris politika befolyásolásának kormányzati szándéka – a kinevezési rend módosítása mellett – abban is felfedezhető, hogy Orbán Viktor több alkalommal kritizálta a jegybanki politikát. „Nincs szükség a devizánk gyengítésére, és kamatemelésre sincs szükség (…) A gazdaságnak hitelre, olcsó hitelre van szüksége, következésképpen mi úgy gondoljuk, hogy a kérdés racionális megközelítése a kamatcsökkentés lenne, és nem a kamatemelés” – mondta például december közepén Rigában, azt követően, hogy az MNB megkezdte kamatemelési ciklusát. Túl azon a logikai bukfencen, hogy a kamatemelés éppenséggel erősíti, és nem gyengíti a hazai valutát, nyugodtan tekinthetjük outsider-kijelentésnek, egyfajta magánóhajnak, Orbán voluntarizmusa (nem egyedülálló) megnyilvánulásának a kormányfői beszólást, hiszen az alapkamat szintjének megállapítása nem az ő dolga. (Megjegyzem, a hatásköri túlterjeszkedés e csapdájába sajnos mindegyik kormányunk beleesett.)

Joggal kérdezhetik: az illemszabályon túl mi a baj azzal, hogy a kormány csökkenteni akarja a kamatokat? Hiszen a gazdaságot serkentő beruházások tényleg jobban megvalósulnának alacsonyabb hitelkamatok mellett, s így a vágyott munkahelyek is hamarabb létrejöhetnek, ami pedig mindannyiunk érdeke. Csakhogy nem véletlen, hogy az államok világszerte működtetnek olyan intézményt, nevezetesen a jegybankot, amely a kormányok rövid távú érdekeltségével szemben (hogy ti. újból megválasszák őket) az ország hosszútávon fenntartható fejlődését tartja szem előtt. Ennek érdekében a legtöbb országban az árstabilitást, vagyis az infláció alacsony szinten tartását írják elő a jegybank elsődleges feladatául, s így van ez nálunk is, s az Európai Unió tagjaként ezen nem is lehet változtatni.

Ebben a szisztémában, ha a kormány alacsonyabb kamatokat szeretne látni, annak nem az a módja, hogy megüzeni a jegybanknak: szíveskedjék már leszállítani az alapkamatot. Az ilyesféle üzenet éppen ellenkező hatást vált ki, azt sugallja ugyanis a piaci szereplőknek, hogy a kormány megspórolná azokat az erőfeszítéseket, amelyektől a piaci kamatok spontán mérséklődését remélhetné. Ha tényleg fontos a kormányfőnek a kamatszint mérséklődése, akkor a saját háza táján hoz bizalomerősítő lépéseket, legfőképp a túlméretezett kiadások lefaragását szolgáló szerkezeti változásokkal.

Persze nem annyira merev ez a rendszer sem, hiszen – összhangban az uniós szabályokkal – az MNB-nek is kötelessége támogatni a kormányzati gazdaságpolitikát, amennyiben az nem veszélyezteti elsődleges célját, az árstabilitást. Ha nem úgy ítéli meg, hogy a világban vagy itthon eluralkodó inflációs tendenciák középtávon akadályozzák a 3 százalékos inflációs cél megvalósulását, akkor csökkentheti a kamatát, amint ezt gyakorta meg is tette. Most viszont a döntéshozók többsége erősödő inflációs veszélyt látott (ami nem magyar specialitás), és a kamatemelés mellett döntött.

A monetáris tanácsnak a jelen felállásban még egy kamatdöntő ülése van hátra, majd jön az új összetételű testület. A spekulációk fő tárgya manapság az, vajon mit tesznek majd a kormányfő bizalmát élvező új tagok. Adja az ég, hogy a Morgan Stanley elemzőinek legyen igazuk, és ők is fontosabbnak tartsák a jegybank hitelességét, mint Orbán Viktor vágyait. Elvégre ez kutya kötelességük lenne, hiszen mihelyt megválasztja őket az Országgyűlés, nem a hálájuk, hanem az országért vállalt felelősségük és az MNB-törvényben előírt feladatuk kell hogy irányítsa döntéseiket.

A londoni elemzők optimizmusát támasztja alá az is, hogy a módosítás sem változtatna azon az előíráson, hogy a monetáris tanács tagja az a magyar állampolgár lehet, aki „monetáris, pénzügyi, illetőleg a hitelintézeti tevékenységgel kapcsolatos kérdésekben kiemelkedő elméleti, illetőleg gyakorlati szakmai ismeretekkel rendelkezik”. Ez garanciát adhat arra, hogy szuverén, a szakmai meggyőződésüktől vezérelt személyek lesznek az új döntéshozók.

Mindez reményt ad arra, hogy a független jegybank továbbra is gátat szab a kormányzati voluntarizmusnak. Mérget azonban nem vehetünk rá. Sajnos nincs az a személyi szuverenitás és szakmai integritás, amelyen ne üthetne rést a felsőbbségeknek való megfelelni vágyás, a szolgalelkűség. Gondolom, mindenkinek a példatárában van néhány ilyen eset. Friss például szolgálhat Hornok László akadémikus, mikrobiológus, a gödöllői Szent István Egyetem rektorhelyettese, a Professzorok Batthyány Körének tagja, aki a Galamuson is közzétett hír szerint az újsütetű, koncepciós filozófusperben „megvádolt filozófusok kiközösítésére és megvetésére szólítja fel tudóstársait”.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!