Marsovszky Magdolna
- Részletek
- G-7
- 2011. február 14. hétfő, 04:38
A magyar „becsület napja” – I.
„Becsület napja”, „Kitörés napja”, „Budapest ostroma” – a magyarországi emlékezetpolitika legnagyobb mai mítosza.
Magyarországon egyre több olyan mítosz kezd kialakulni, amely a társadalmat továbbpolarizálja és gerjeszti az amúgy is létező kirekesztési tendenciákat. Ezek közé tartoznak azok a megemlékezések, amelyeket az elmúlt hétvégén szerte az országban tartottak.
Február 11-e körül minden évben azokra a magyar és német katonákra emlékeznek, akik 1945-ben ezen a napon törtek ki a szovjet csapatok által bekerített budai Várból, valamint azokra a civilekre, akik az ezt követő harcban lelték halálukat.
A legelső problémát a rendezvények elnevezése jelenti. Az úgynevezett Becsület napja kifejezést a szélsőjobbnak mondott csoportok használják, és a Waffen-SS jelmondatát idézik vele, amely így hangzik: „Meine Treue heisst Ehre”, vagyis „Becsületem a hűség”. Gyakoribb a „Kitörés napja” kifejezés, amely a tényleges kitörésre utal, valamint a „Budapest ostroma”. A Budavári Önkormányzat és a Hadtörténeti Múzeum közös rendezvényei ez utóbbiakat választják. Budapest ostroma címmel sugárzott tavaly a Duna Televízió is dokumentumsorozatot.
Az első megemlékezés-menetet kb. 150 résztvevővel 1997-ben szervezte a Magyar Nemzeti Arcvonal, ám 2009-re már kétezerre duzzadt a résztvevők száma. 2003-tól a Vér és Becsület közhasznú (!) Kulturális Egyesület rendezte meg a néha felvonulással egybekötött gyűléseket, elsősorban a Hősök terén, és egyre nagyobb nemzetközi részvétellel, ahol vezető európai náci nagyságok is tarthattak beszédeket. A Vér és Becsület Egyesületet 2005-ben ugyan jogerősen feloszlatta a bíróság, de a gyűléseket ennek ellenére továbbra is engedélyezte a mindenkori felügyeleti szerv. Ismert volt ugyan a tény, hogy minden évben egy magánszemély jelentette be rendezvényt, és könnyű volt kitalálni, hogy ez a személy a Vér és Becsület vezetője maga. Hogy végül is az engedélyező hatóság miért hagyta, hogy kvázi túljárjanak az eszén, s miért nem érvényesítette a szocialista kormány a jogerős tiltást, a kívülálló és a nemzetközi közvélemény számára örök rejtély marad.
2005 óta a Fidesz-MPSZ vezetése alatt álló I. kerületi Budavári Önkormányzat és a Hadtörténeti Múzeum a Budai Várban a Magdolna torony előtt is megemlékezik 1945. február 11-éről. Itt is évről évre nő a látogatók száma, 2010-ben 100-an, idén 150-en lehettek.
Láthatóan tehát nemcsak megnőtt a szimpatizánsok és résztvevők száma az 1997-ben érdeklődő marginális csoportot óta, hanem idővel bevonult a történelmi dátum a legnagyobb párt emlékezetpolitikájába is, és ezzel a társadalom közepébe, valamint a közszolgálati televízióba. Miután a KDNP-vel együtt most a Fidesz-MPSZ irányítása alatt áll Magyarország kultúrája, ezért immár a hivatalos kultúrpolitika részévé is vált.
Mindezek mellett idén a Jobbik parlamenti párt is zászlajára tűzte, hogy az országban sok helyen, megfelelő körülmények között emlékezzen Budapest „hős védőire”.
Mivel tehát lassan az emlékezetpolitika fontos részévé válik a február 11, ezért érdemes megvizsgálni, miről is van szó tulajdonképpen. Előrebocsátom, hogy nem történészként szemlélem az eseményeket, hanem a kulturális folyamatok elemzőjeként, amelyben nem a történelmi korrektség vizsgálata az elsődleges cél, hanem az, hogyan formálják át az események résztvevői az adott történelmi eseményt, hogyan aktualizálják a jelen mindennapjaikra azért, hogy levonhassák a maguk számára a következtetéseiket, vagyis a cselekvési stratégiákat.
Mivel a Fidesz a 2009-es európai uniós parlamenti választásokat megelőző idők óta retorikai szinten határozottan elhatárolódik a Jobbiktól, érdemes megnézni, miben is különbözik egymástól a kultúrpolitikájuk, ezen belül az emlékezetpolitikájuk. Kérdés, hogy felmerül-e hasonlóság a Vér és Becsület nemzetközi nagygyűlései, illetve a Jobbik, valamint a fideszes önkormányzat által támogatott gyűlések között.
Az eddigi rendezvények közötti különbség retorikai szinten abban nyilvánult meg, hogy az elmúlt években a Vér és Becsület gyűlésein rendszeresen elhangzott a „kollektív zsidó”, azaz az elnyomó hatalom szinonimájaként ismert „nemzetközi pénzhatalom” kifejezés, ami a Fidesz megemlékezésein nem hangzott el. Nem a retorikai szintet érinti, de nagyon lényeges különbség ezen kívül, hogy a Vér és Becsület, valamint a Jobbik rendezvényeit határozottan a katonai, militáns formáció uralja. A Fidesz a rendezvényeinek láthatóan elsősorban civil külsőt szeretne kölcsönözni, ennek ellenére egyre inkább megjelenik a militáns jelleg, egyrészt a ténylegesen résztvevő katonák révén, másrészt, mert a szászlótartó Galántay Ervin, aki 14 éves korában önkéntesként harcolt a Waffen SS szövetségeseként, a Fidesz-megemlékezéseken hagyományosan eredeti páncélsisakot visel, s néhányan a segédkező katonák közül a Hadtörténeti Múzeum történeti egyenruháiba öltöznek.
Galántay Ervin (a szerző fotója)
Ennél lényegesebb azonban az a hasonlóság, amely a rendezvény közös ideológiai hátterét jellemzi. A beszédek mindegyik helyszínen arról szóltak, illetve szólnak, hogy végzetes döntési helyzetben voltak „a főváros védői” (tehát a német és magyar katonák) az „ostromlókkal” (tehát a szovjet katonákkal) szemben. A Fidesz I. kerületi polgármestere, Nagy Gábor Tamás rendszeresen hangsúlyozza, hogy a „városvédők” előtt „hajt fejet” s, hogy a „tisztelet tehát a katonáknak is szól. Azoknak, akik önfeláldozásukkal a bajtársaikat és a hazájukat védték”.
Ez nyilvánvalóan megfelel a valóságnak, mondhatnánk, mi tehát a probléma.
Először is végigkíséri a beszédeket a tényeket bagatellizáló retorika. Így például annak az elhallgatása, hogy a „fővárost védők” nem voltak mások, mint a Waffen SS egységei és magyar szövetségeseik. Ennél azonban még nagyobb probléma, hogy az eredeti támadókból védőket és áldozatokat kreálnak, a Vörös Hadseregből pedig – amely az amerikai, brit és francia szövetségesek oldalán a náci Németország és annak szövetségesei, valamint a fasizmus ellen harcolt – ellenséget és támadót. Annak ellenére, hogy senki sem vonja kétségbe a katonák és a civil áldozatok mérhetetlen szenvedéseit és személyes indítékait – például azt, hogy azon az adott helyen a védők helyzetében voltak –, történelmi összefüggéseiben mégis hamis kép alakul ki.
Az ehhez hasonló eljárásokat a kutatásban úgy hívják, hogy a „tettes-áldozati viszony felcserélése”. A mai neonácik legfőbb módszere a „tettes-áldozati viszony felcserélése”, ezért nem is csoda, hogy tetszenek nekik a hasonló beszédek, amelyek odáig is elmennek, hogy a tettesekből hősöket kreálnak. Ez történt rendszeresen a Vér és Becsület, történik a Jobbik gyűlésein, és ezt emeli ki Nagy Gábor Tamás is, amikor beszédeiben hangsúlyozza, hogy az „áldozatok halálukkal hősökké” válnak. Sőt, 2009-ben ennél is tovább ment, mert végül is heroikus magasságokba emelte a Waffen SS magyar szövetségeseit, amikor a következőket mondta: „Tisztelegni jöttünk ma össze. [...] Mert a tisztelet annak szól, ami Szent. [...] Az önfeláldozásnak és a becsületnek. Az adott szóhoz való ragaszkodásnak és a hűségnek. [...] A katonáknak is szól, akik [...] készek voltak a saját életüket is feláldozni, hogy ezzel a másokét megmentsék. Nem a hírnévért, mint Spárta hős védői, pedig ők is elmondhatták: megcselekedtük, mit megkövetelt a haza.”
Beszédével van még egy alapvető probléma, mégpedig nem is azzal, amit kimondott, hanem azzal, amit nem mondott ki. A történelmi összefüggésből kihagyta ugyanis a holokausztot, ami viszont egyenesen a történelemhamisítás kategóriájába tartozik. Sőt, azt a tényt is kihagyta, hogy ha a „város védői” előbb kapitulálnak, nemcsak a várbeli szenvedők sorsán könnyítettek volna, hanem közvetve nyilván sok, épp azokban a hetekben a Dunába gyilkolt zsidó életét menthették volna meg, mert a nyilas terror hamarabb véget ért volna. Hogy ezt akkor, az adott pillanatban nem lehetett tudni, elképzelhető. De ma már tudjuk, ezért nem szabad elhallgatni.
Az elhallgatás viszont újabb kirekesztések forrása lesz.
(A második részt – benne Nagy Gábor Tamás I. kerületi fideszes polgármester idei beszédének elemzését – kedden olvashatják)
