rss      tw      fb
Keres

Marsovszky Magdolna









Konzervatív forradalom



2011. január 29-én a Wittgenstein-kutató, Nyíri Kristóf, a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Kutatóintézetének volt igazgatója, hosszú interjút adott a Hír TV Sziluett című műsorában Csermely Péternek.

A beszélgetést több okból is elemzésre érdemesnek tartom. Nem lévén filozófus, sem Wittgenstein specialista, tudatában vagyok annak, hogy munkásságának egy szeletét ragadom ki az elemzésemmel, igaz, azt a részét, amely találkozik az én kutatási területemmel.

Néhány kiragadott részt Nyíri interjújából vitatandónak tartok, néhányat azonban kifejezetten problematikusnak.

Az első a következő gondolatához kapcsolódik: „A konzervatív társadalomfilozófia kiemeli [...] a meritokrácia fogalmát, [...] a baloldali gondolkodás alapvetően egyenlősítő, egalitárius, a liberális gondolkodás alapvetően szabadelvű, mindent szabad, szabadnak születtünk.”

Nyíri tehát először is háromféle társadalomfilozófiai gondolkodásmodellt különböztet meg egymástól: a konzervatívot, a baloldalit és a liberálist. Ugyanakkor úgy látom, hogy a „mindent szabad” kifejezéssel megpendíti, vagyis rájátszik arra a magyarországi „nemzeti érzelmű” médiában rendszeresen kommunikált felfogásra, mely szerint – végletesen fogalmazva – a liberalizmus az anarchia melegágya lenne. Az, hogy a liberalizmusban mindent szabad lenne, természetesen nem igaz, hiszen az európai országok liberális demokráciáiban csakis a demokrácia keretein belüli szabadelvűség érvényesülhet.

Egy következő lépésben a filozófus szembeállítja egymással az úgynevezett meritokráciát és a demokráciát: „a konzervatív társadalomfilozófia meritokratikus alapokon, nem pedig demokratikus alapokon áll. Tehát [...] a kiérdemelt jogok, a meritum, az érdem alapján való felemelkedés az, ami előreviszi tartósan a társadalmat, és talán még azt a képletet is megkockáztatnám [...], hogy a demokrácia az sokszor kitűnő eszköz arra, hogy a meritokrácia megvalósítását segítse, de csak eszköz, és nem mindig alkalmas.”

A 20. század ötvenes éveinek végén keletkezett „meritokrácia” kifejezés olyan társadalmat ír le, amelyben az egyes emberek szigorúan csakis az intelligenciájukkal és szakmai tudásukkal érvényesülnek, és mindenféle olyan „protekcionizmus” kerülendő, melynek hátterében valakinek vagy valakiknek a származása, osztály szerinti hovatartozása, szociális helyzete, illetve vallási, etnikai vagy nemi identitása található. A meritokrácia hívei érvrendszerének a lényege abban áll, hogy csakis egy adott minőségi teljesítményt szabad egy államnak ösztönözni, s az ösztönzés alapját csakis az egyén mindenkori tudás- és intelligenciaszintje képezheti.

Ez a nyomaiban a nyugati jobboldali pártok gondolkodásmódjában is felfedezhető teória első hallásra rendkívül vonzó, hiszen tudás alapú esélyegyenlőséget ígér. Első hallásra csak annyiból üt el ténylegesen a baloldali, szociális, illetve szociáldemokrata gondolkozásmódtól, hogy a meritokratikus társadalom voltaképpen elit társadalmat jelent, melynek a vezéralakjai a széles tömegek fölé helyezik magukat, s ezzel Magyarországon nyilván sokan egyet is értenének, akik arra vágynak, hogy egy „példamutató karizmatikus vezéregyéniség” irányítsa az ország életét.

Ugyanakkor a meritokratikus társadalmi modell kritikusai kiemelik, hogy megvalósítása csak akkor képzelhető el, ha a társadalomban abszolút esélyegyenlőség uralkodik. Ugyanis a meritokratikus modell tagadja, hogy lennének szociális különbségek. Ehhez hozzájárul még, hogy rendkívül nehéz egy mindenki számára érvényes objektív teljesítménykatalógust felállítani, sőt, fennáll annak a veszélye is, hogy egy idő után maga az elit határozza meg a mércét, amellyel saját maga és utódai előrejutását biztosítaná, illetve helyezné pozícióba. Míg a tudományban sok helyen joggal uralkodik a meritokratikus nézet, addig szociológiai felmérések igazolják, hogy a teljesítmény sohasem független az egyén szociális helyzetétől. A nyugati, stabilabb demokráciákban sem, hát még Magyarországon, ahol elég „csak” a romák helyzetére utalni. Most, amikor az Európai Tanács elnökségi ideje alatt pont Magyarország állítaná fel Európa számára a roma integrációs stratégiát, megkockáztatom, hogy a meritokratikus társadalmi modell – mindenféle más esélyegyenlőségi modell mellett – kifejezetten ellentmond a kormány által deklaráltan elsődleges fontosságúként kommunikált roma integrációs stratégiának.

Nyíri azon gondolatával kapcsolatban, hogy a régi konzervatív filozófiai gondolat, a szabadság, „csak a hagyomány talaján virágozhat ki”, feltétlenül megemlítendő, hogy Németországban például még a legkonzervatívabb pártok is hangsúlyozzák, hogy a hagyomány, ha kritikátlanul, reflektálatlanul átöröklött, akkor káros a demokráciára. Csakis a kritikus és reflektált hagyományőrzés, illetve csakis a kritikus és reflektált emlékezet viszi előbbre a társadalmat a demokrácia irányába. A kultúratudományban vagy napjaink történetírásában nem véletlenül kap kiemelkedő helyet az emlékezetpolitika, amely a narratívákhoz való kritikus hozzáállást jelent. Mindezt azért rendkívül fontos tudatosítani, mert pontosan ezekben a napokban vagyunk tanúi olyan kritikátlanul átvett hagyományőrzéseknek, mint például a kitörésnapi „megemlékezések”, vagy annak a Magyar Királyi Csendőrségnek az éltetése, amely közismerten és kutatások által is bizonyítottan döntő szerepet játszott 1944-ben a holokauszt magyarországi végrehajtásában.

Ezért sem mindegy, hogyan is néz ki, illetve hogyan definiálja a politikai elit azt a kulturális értékrendet, amelynek – Nyíri felfogása szerint – le kellene szivárogni lassan a társadalom egészébe. Nyíri a saját elképzelését a német „gesunkenes Kulturgut” kifejezéssel jellemzi, ami azért rendkívül problematikus, mert Hans Naumannra vezethető vissza, aki a hitleri Németországban 1933–34 körül a könyvégetésekben vállalt szerepet, és professzorként aktívan harcolt a „némettelen szellemiség” ellen. Ha el lehet ettől a ténytől egyáltalán tekinteni, akkor az újabb kultúrpolitika kétféle, nemcsak a kifejezést illető, hanem struktúráiban is merőben újabb fogalmat használ arra, hogyan kell a kulturális értékrendet a társadalmi szintű identitásmenedzsmentben érvényesíteni. Ezek a kifejezések a „top down” és „bottom up”, ami annyit jelent, hogy felülről és alulról, az elit felől és a széles társadalmi bázis felől egyaránt kell az identitásmenedzsmentnek a kulturális értékeket beszivárogtatni. Ugyanakkor még mindig csak technikáról beszélünk, de nincs szó a legfontosabbról, vagyis arról, hogy milyen tartalommal rendelkeznek ezek a kulturális értékek.

Ha a tartalom lényegileg a reflektálatlan hagyományőrzésből áll, akkor ennek – legalábbis ma úgy tűnik – Magyarországon az úgynevezett „komcsizás” vagy „libsizés” lesz az egyenes következménye. Felettébb sajnálatra méltó, hogy a filozófus a „nemzeti oldal” komcsizói mögé sorakozik fel, amikor kifejti, hogy a kádárista értelmiség és a Lukács-iskola „Hellerék voltak”, s mindezt olyan nemzetközileg megbecsült nagyságokról jelenti ki, akiket a Kádár-éra disszidensként megfosztott az állásuktól, és kiutasított az országból.

Mindemellett strukturálisan meghatározónak tartom kijelentését, miszerint „az, hogy a lét határozza meg a tudatot, csak nagyon részlegesen igaz, bizony a tudat nagyon is meghatározza a létet, ilyen értelemben nagy a gondolatok hatalma”. Ez ugyanis azt a Magyarországon sokak szerint érvényes feltételezést cáfolja, amely szerint csupán az anyagi javak megléte vagy azok hiánya lenne a felelős a társadalmi egyenlőtlenségekért. Mindez a most készülő roma stratégiával kapcsolatban pl. azt is igazolja, hogy a többségi társadalom tudatát kell mindenekelőtt formálni ahhoz, hogy az anticiganizmus csökkenjen. Az anyagi segítség is fontos, de a többségi társadalmi tudat demokratikus formálására van a legnagyobb szükség Magyarországon.

Ha nem csal az érzésem, akkor Nyíri lassan a jelenlegi „nemzeti” kormány meghatározó ideológusává válhat, ami abból a szempontból nagy jelentőségű, hogy mondatainak egyre nagyobb súlya lesz.

Ezért is tartom fontosnak utolsó gondolatként a „Konzervatív forradalommal” kapcsolatos mondatát idézni és kommentálni: „Konzervatív forradalomnak nevezném. Egy más értékrendszer az, ami, mondjuk úgy, hogy a választásokon fölénybe került.”

Ezzel a kifejezéssel kapcsolatban szintén feltétlenül óvatosságra inteném.

Miután Nyíri az interjújának más részeiben maga is támaszkodik a német kultúrkörre, ezért érdemes most is kitekinteni Németországra. Mint az előző német kifejezés is, úgy a „konservative Revolution” kifejezés egyértelműen a hitleri Németországra utal. A Harmadik Birodalmat előkészítő nemzeti szocialista vagy nemzeti szociális, magyarul népi-nemzeti (németül: völkisch), vagyis prefasiszta mozgalomra vonatkozik, amely a Weimari Köztársaságban 1918 és 1933 között tulajdonképpen a hatalomátvételt készítette elő.

Mivel nem szeretném, ha az értelmezésem félreértés áldozatává válna, fontosnak tartom leírni, mi is volt tulajdonképpen ez a konzervatív forradalom.

A német egyesítés, vagyis 1871 után felerősödött Németországban a nemzeti büszkeség. Ezzel egyidőben azonban nőtt a társadalomban a csalódás is, egyebek mellett a régi tradíciók felbomlása miatt, amelyben mindenekelőtt a modernizmus, a szekularizáció és a liberalizmus játszott szerepet. Egyre nőtt a félelem, hogy eltűnik a „németség” szelleme, s az emberek féltek a morális széteséstől is. Utálták mindenekelőtt a liberalizmust mint a modernizálás feltételét és megtestesítőjét, ezt tekintették minden szenvedésük alapjának, ezért elvetettek minden reformjavaslatot, amely liberális oldalról jött. Elsősorban a liberalizmust akarták legyőzni. A liberalizmus laissez-faire magatartása szerintük elősegítette a gazdasági kizsákmányolást, a társadalom atomizálását, ezért gúnyolták nyitottságát, racionális, humán és toleráns emberképét, s szerintük káros pacifizmusát, valamint a liberálisok szemére vetették, hogy nemzetietlenek és érzéketlenek a nemzeti kérdések iránt.

De utálták a szocialistákat is, és nemzetietlen internacionalistaként állították be őket. Ugyanígy voltak a sajtóval, a kommercializálódó tömegkultúrával, a materializmussal, sőt, magával a parlamentarizmussal is: ezeket zsidó, illetve elzsidósított jelenségnek tartották.

Kulturális mozgalom volt ez, amelyben egyidejűleg ötvöződött egymással kultúr- és társadalomkritika, politikai program és misztika. A mozgalom tele volt szenvedéllyel és misztikus töltettel, ellenben humortalan, irónia és distancia nélküli volt. Kultúrkritikájával bírálta a társadalom erkölcstelenségét, a züllést, a sajtó korruptságát, a társadalom atomizálását, elidegenedését, az értelmiség árulását stb., s a mozgalom hívei magukat konzervatív forradalmároknak, hazafiaknak tekintették.

A konzervatív forradalom modernitás és reformellenes komplex gondolkodásforma volt, amely a nyugati, világi civilizáció ellen irányult, mert fenyegetve érezte a „tradicionális népnemzetet”. Hajtóereje a jelennel való „elégedetlenségből” táplálkozott, és azt hangoztatta, hogy a modern liberális társadalom lényegileg idegen a németség népi szellemétől és a tradícióitól. Ezért hívei visszasírták a vidéki lét „tisztaságát”, a vidék romlatlanságát, ahol szerintük ezek a közösségek még egységesek maradtak. Mindeközben természetesen a konzervatív forradalmárok maguk is a modernitás gyermekei voltak.

A konzervatív forradalom a felvilágosodás utáni szekularizáció, isten háttérbe szorulása és az emberközpontúság hangoztatása ellen is irányult, de úgy, hogy eközben tulajdonképpen egy földi, evilági vallást teremtett meg. Hívei újfajta hitvilágba menekültek, amely egy földi, tehát evilági metafizikát jelentett, egyfajta nemzeti vallást vagy nemzetvallást, amelytől azt remélték, hogy egységesíti a „németséget”. Ezt küldetéstudattal párosították, meg akarták váltani Németországot, amelyet befelé tisztának és erkölcsösnek akartak látni, kifelé pedig „Germania irredenta” jelszóval az összes németet be akarták vonni.

Minél feketébbnek festette meg a jelent ez a kultúrkritika, annál fényesebben ragyogott a múlt, és annál erősebben jelentkezett a vágy az iránt, hogy jelenjen meg egy próféta, aki kivezet ebből a nihilből.

A liberalizmusellenességben szerepet játszott az egyház, elsősorban a katolikus egyház, valamint a szocialisták egy része is, úgyhogy idővel a liberalizmus teljesen a háttérbe szorult, vagyis képletesen szólva: beadta a derekát. A liberalizmus háttérbe szorulása – ördögi körként – ismét kedvezett a konzervatív forradalomnak, s a demokrácia gyengítéséhez lökést adott még az 1930 körüli gazdasági világválság is.

A konzervatív forradalmárok mindezt továbbra is a nemzet-hit hiányának a számlájára írták és ezért egyre intenzívebben képviselték a nemzeti megújulás vízióját, miközben magukat a népiség, a népnemzet élharcosaiként állították be, „megváltást” ígérve. A „megváltás” hol a liberalizmus, hol a bolsevik kommunizmus képében megjelenő antikrisztus kiiktatását ígérte, s mint ismeretes, az idea szellemében legalább 10 millió ember elpusztításához vezetett.

Ha ennek a történetnek lehet egyáltalán valamiféle tanulsága, akkor csak az az egy lehet, hogy tanuljunk belőle.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!