Pető Andrea
- Részletek
- 2011. március 07. hétfő, 06:47
- Pető Andrea
A G-7 e heti vendége:
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Plágium
Látogatóban járva egyik egyetemi tanártársamnál, büszkén mutatott nekem egy szakdolgozatot, amely náluk készült a női politizálás történetéről. Míg rövid időre magamra hagyott az irodájában, kíváncsian belelapoztam. Örömmel olvastam a szöveget, de klassz, gondoltam. Ahogy egyre tovább olvastam, gyanúsan ismerőssé vált a szöveg. Aztán rájöttem a valóságra: ez bizony az én saját szövegem oldalakon át, egy az egyben copy-paste-tel átvéve, minden hivatkozás nélkül. A diák addigra már megkapta a diplomáját. Mit lehet ilyenkor már tenni?
Az utóbbi időben megsokasodtak a plágiumügyek körülöttem. Az, hogy jól működő szemináriumi dolgozat- és szakdolgozat-író piac működik, már régóta nem titok. Az egyetemek ontják a diplomásokat, míg a munkaerőpiac nem értékeli a felsőoktatásban megszerzett tudást, így természetszerűen a diplomának csak szimbolikus értéke lesz. A munkaerőpiac kvázi piacán az elhelyezkedésben az ismeretségeknek sokkal nagyobb szerepe van, mint az egyetem adta tudásnak.
Mit tehet egy egyetemi oktató ebben a többszörösen vesztett csatában? A csata nemcsak azért veszett el, mert a munkaerőpiac és a humán- és társadalomtudományok között talán soha meg nem lévő kapcsolat mostanra végképp megbomlott, hanem azért is, mert az internet megjelenésével a copy-paste igazi termelőerővé vált. A teljesítménykényszer őrült módon felpörgette a követelményeket. Nem hiszem el, hogy bárki remélheti, az az egyetemista, aki mellesleg még dolgozik is, hogy ki tudja fizetni a számláit, az internet „segítsége” nélkül egy félévben ennyi önálló kutatásra épülő dolgozatot meg tud írni. Az új „csodafegyver”, a plágiumkereső számítógépes programok azonban kegyetlenül leleplezik a plagizálókat, bármelyik, az interneten fellelhető szöveget másolták is be a dolgozatukba. Már persze, ha az intézménynek van sok pénze, hogy ezt a programot megvásárolja, és a tanárait kötelezi is a használatára, a diáknakmeg nem volt annyi esze, hogy a számítógép egyik funkcióját – „behelyettesítés szinonimával” – okosan használja. Így történhetett, hogy Guttenbergtől, a plágium miatt lemondásra kényszerült volt német hadügyminisztertől, vagy Kadhafi fiától, aki az londoni LSE-n szerzett PhD fokozatot, miután édesapja másfél millió fontos adományban részesítette az amúgy jó nevű intézményt, némi bizonytalanságnak is tűnő tanakodás után elvették a doktori címet. Tegyük a szívünkre a kezünket: diplomát vagy tudományos fokozatot kéne visszavonatni, ha most lefuttatnánk ezt a programot a dolgozaton? De a szégyen összeesküvése összehozza az érdekelt feleket: a csaló diákokat és a megszégyenült (és tehetetlen) tanárokat. Ezt a hallgatást csak a nyilvánosság segítségével lehet megtörni, mint ahogy ez történt Guttenberg vagy a Kadhafi fiú esetében (a líbiai forradalmárok már jelentkeztek is, hogy kérik vissza a „líbiai nép” ellopott pénzét, amit az LSE-nek adtak korábban adományként). A vesztesek azok a diákok, akik ennek ellenére még mindig komolyan veszik a tudományetikát. A csaló diákokból viszont csaló felnőttek lesznek.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Lift
A budapesti ötemeletes bérházban, ahol lakom, a lift körül kialakult konfliktus kicsiben modellezi a magyar társadalom egyik fő jellemzőjét: a korábban is csak nyomokban meglévő társadalmi szolidaritás végképp átalakul. Történt ugyanis, hogy az 1937-ben, a házzal egyidőben épült lift a 73 évi becsületben eltöltött szolgálat után életveszélyessé nyilváníttatott. Ugyanakkor vannak, akik az első három emeleten laknak, ahova könnyen fel lehet menni a lépcsőn, és vannak, akik a negyediken, ötödiken, ahova két gyerekkel plusz babakocsival felsétálni már nehézkesebb. Vannak, akik 40–50 éve laknak a házban, s azt állítják, ők már sok pénzt elköltöttek az elmúlt 73 év alatt a karbantartásra, a nemrég beköltözöttek viszont semmit, csak használták az infrastruktúrát. Ehhez jön még a közös képviselő, aki húsz éve, az alacsony bérért – ez is a kádárizmus folytatása – nem igazán töri magát semmiért, viszont kockás füzetben kézzel vezeti a ház több tízmilliós elszámolását. Hogy közben egyes tételek gyanúsak vagy többször is szerepelnek: ugyan, rossz az, aki rosszra gondol. A közös képviselő személye adja a hitet a házban szép számmal lakó időseknek és fiataloknak, hogy megvédi őket az egyre gyorsuló dzsentrifikáció során beköltöző olyan fiataloktól és középkorúaktól, akik kritikusan szemlélik a hámló vakolatot és a csupasz villanykörtéket, és hajlandók, sőt képesek is lennének többet fizetni a jobb és átláthatóbb szolgáltatásért. A lakógyűlések, ahol a liftcserét ellenző, közös költséget emelni nem akaró lakóknak kétharmaduk van, ordítozásig menő személyeskedésbe és vadabbnál vadabb ötletelésbe fulladnak. Közben a vakolat hámlik, mindenki úgy csinál, mintha a mesterségesen alacsonyan tartott közös költség fedezné a veszélyesen növekvő kiadásokat, pedig legbelül mindenki tudja, hogy ez nem igaz. És a lift életveszélyes. Nehéz elfogadni, hogy a világ megváltozott körülöttünk, de homokba csak addig dughatjuk a fejünket, amíg a lift ránk nem szakad. És a lift nem válogat.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Vesztesek
Könyvbemutatón vettem részt a múlt héten, egy budapesti kultúrintézetben. Ami, belülről ismerve a magyar tudományos könyvkiadás mai állapotát, örömteli esemény. A köteteket az új történészgeneráció írta és szerkesztette, témája pedig régiónk, Kelet-Európa elitjei és átmenetei voltak. Az ünneplésbe üröm vegyült. A kollégák ahelyett, hogy azt ünnepelték volna, hogy vannak még (lehet, nem sokáig) intézmények, ahol fiatal történészek dolgozhatnak, sőt kutathatnak, hogy vannak műhelyek, ahonnan tanulmányutakra mehetnek, hogy külföldi levéltárakban dolgozhatnak, ahol könyveket adnak ki idegen nyelveken, búsongtak és szomorkodtak a régió elitjeinek elmúlt húsz évben elkövetett hibái miatt. Siratták az elvesztegetett lehetőségeket, könnyeket hullattak a „külföldi érdekcsoportoknak” kiszolgáltatott országok magányos, eleve nemes vesztésre ítéltetett harca felett. Elhangzott az is, hogy az európai uniós csatlakozással „az elit elárulta a nemzetet”. De lássuk most inkább a szakmai érveket, mert azzal – ami szintén elhangzott –, hogy mit keres a sok külföldi mezőgazdasági termék a magyar boltok polcán, végképp nem tudok mit kezdeni.
1989 óta, bizonyos titkosszolgálati anyagok kivételével, a levéltári anyagokhoz hozzá lehet férni. Aki kutatott levéltárban 1989 előtt 20. századi anyagot, tudja, hogy ha kiment kávészünetre a nála levő dossziékat, bármi volt is benne, be kellett csuknia vagy fehér papírral letakarnia, nehogy a kutatóasztal mellett elhaladó illetéktelen olyan információ birtokába jusson, amelyre nem jogosult. Ha ezt az öntitkosítást a kutató elmulasztotta, az éber kutatótermi felügyelő nem volt rest, maga takarta le az iratokat, és amikor a szórakozott kutató visszament dolgozni, a kutatóterem mindenható őre jól lehordta.
Soha ennyi történelemtanszék és kutatóintézet nem működött Magyarországon, mint ma. Az EU-csatlakozással a diákok és a tanárok csereprogramokban és közös kutatási programokban vehetnek részt. 1989 előtt az MTA történész vegyesbizottságai csak a kiválasztottak számára jelentettek gondosan monitorozott lehetőséget a külföldi tapasztalatcserére. Soha ennyi könyvkiadó nem működött, és az elektronikus kiadással semmi sem állja útját annak, hogy a publikációk megjelenjenek. Miért akkor ez a szomorkás hangulat? Mit reméltek ezek a fiatal kutatók? A történelemtudomány mindig is nemzeti keretbe zárt tudomány volt, mert a történelemnek mint tudománynak a megszületése összekapcsolódott az európai nemzetállamok születésével. Az nem új jelenség a globalizálódó világban, hogy a nemzeti történetírások egyrészt marginalizálódnak, mert nem képesek hozzászólni az világtrendekhez, másrészt az újkonzervativizmusban felértékelődnek, mert nem piaci, hanem hitvallási alapon működnek. De az nagyon szomorú, ha a kollégák nem értik, hogy a kommunikáción és az együttműködésen kívül nincs más út, és hogy egy kis országban mennyire kontraproduktív ez a nagyhatalmi szakmai gőggel párosuló, bezárkózó értetlenség. Mert így a magyar történészek a jövőben valóban csak arra lesznek jók, hogy afelett sajnálkozzanak, miért van szlovák tejföl a magyar tejes pultban.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Tudorok
Mindenkinek vannak gyenge pillanatai és gyengeségei. Nekem gyengéim a történelmi filmek. Imádom őket összevetni mindazzal, amit a korszakról tanultam, szeretek hozzáolvasni, elemezni a kosztümöket és a díszleteket. Most a Tudorokat néztem meg DVD-ről, egyhuzamban az évadokat, és arra jutottam, hogy az angol kollektív emlékezet valahogy beleragadt ebbe a korszakba. VIII. Henrik és leányai történetét annyian filmesítették meg és írták meg – legutóbb Hilary Mantel, aki 2009-ben még Booker-díjat is nyert a korszakról szóló vaskos könyvével –, mint talán egyetlen korszakot sem. Persze könnyű az angoloknak, dohoghatnánk, nyolc feleség fordulatokban gazdag történetével nehéz vetélkedni, meg azzal is, hogy ekkor alakult ki az az Anglia, amely a következő évszázadokban majd olyan hatékony eleganciával uralja a hullámokat. De a kép nem ennyire egyszerű: a vallásháború és a majdani polgárháború csiráit is felfedezheti a magát bennfentesnek tartó történész az eseményekben. Mi a helyzet a magyar középkort bemutató történelmi filmekkel? A Sacra Corona, a Honfoglalás vagy a Julianus nemcsak abban különbözik a Tudoroktól, hogy nagyjából egy Tudorok-rész költségvetése adja ki a három film teles büdzséjét, hanem abban is, hogy a rosszul értelmezett fenségesség unalomba fullasztja a filmeket. Hiányzik az önreflexió, és mintha azt várnák el a filmtől, amit Lenin: hogy eszköz legyen a hiányzó identitás megteremtésében. Pedig de jó lenne azt mondani: Good bye, Lenin!
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
A per
Friss hír szerint egy francia állampolgár a bíróságon beperelt egy német professzor, mert a holland kiadónál megjelent könyvét egy amerikai weblapon nagyon megbírálta, s szerinte ezzel a recenzens megsértette az ő hírnevét. A hír örvendetes: mutatja egyrészt a tudomány nemzetközivé válását, másrészt azt, hogy vannak még helyek, ahol az intézmények működnek. Mármint a független igazságszolgáltatás. Ez az örvendetes legalizmus azonban megbicsaklik, ha tudományos véleménynyilvánításról van szó. Vajon tényleg a bíróság a legjobb hely arra, hogy egy tudományos vitát rendezzenek? Hiszen valójában erről van szó: valaki megírt egy könyvet, amiről valaki azt gondolja, nem jó – ez nem büntetőjogi, hanem tudományos kérdés. Igen ám, de a tudományos életben a véleménynyilvánításnak egzisztenciális következményei vannak: nem kap egyetemi tanári kinevezést vagy nem hívják meg konferenciákra azt, aki „kabátlopási ügybe” keveredett, mert a piac nagyon kicsi, és egyre szűkül. A tolvajnyelven „impact faktoros peer-review-olt kvantifikálható” publikációk lázában élő tudomány nagyon messze került a szabadnak gondolt tudományos vitától. Akkor pedig nem lehet a tudomány szabad véleménynyilvánítása mögé bújni, hanem a vitára úgy kell tekinteni, mintha valaki egy márkát szidalmazna vagy egy hitvita kérdésében a rossz lóra tett volna. Kíváncsian várom a per kimenetelét. A jövő tudománya (is) függ tőle.