Galamus.hu - Bozóki András

Bozóki András

Nyomtatás

Részletek: 2011. március 14. hétfő, 07:05; Bozóki András

6. oldal / 6

A Jóreménység foka V.
Kulturális politika

Az első Orbán-kormány működésének tapasztalatai alapján sokan azt hittük, hogy a 2010-ben újonnan hatalomra kerülő jobboldali kormány komolyan veszi a kultúrpolitikát. Azt vártam, hogy nem az én ízlésem szerint fog ugyan élni vele, de szüksége lesz rá mint a nemzeti reprezentáció szimbolikus és ideológiai eszközére – ahogy tíz évvel korábban is használta. Zárt értékrendszerként, kizárólag a magas kultúra egy-egy területére összpontosítva, a kultúra egészét örökségként, a múlt hagyományaként kezelve, ahogy a magyar konzervatívok szokták a rendszerváltás óta.

Nos, ez nem következett be. Az új jobboldali kormány számára fontosabb a nemzeti burzsoázia, mint a nemzeti kultúra. Tíz évvel ezelőtt Nemeskürty István írót tűzte kalapjára nemzetiszínű pántlikaként a hatalom, most viszont Csányi Sándor bankárt, akit rögtön a futballszövetség elnökévé is tett. Változnak a díszletek. Ahogy János király uralma megőrzése érdekében váratlanul jogokat adott a népnek, s így született a Magna Carta – amint azt az Örkény Színház minapi bemutatóján láthattuk –, ma a miniszterelnök a nemzetinek nevezett nagytőke képviselőre alapozza hatalmát. Alkotmánytervezetében a szabadságjogok alárendelődnek az állam ún. kötelességeinek.

A kultúra leértékelődése a kormányzati struktúrából is világosan kitűnik. Az önálló kulturális tárcát már a szocialisták megszüntették, amikor 2006-ban összevonták az oktatásival, most azonban Orbán „Nemzeti Erőforrás” néven egy olyan megatárcát hozott létre, amelyben a szociális, egészségügyi, oktatási, kulturális és sportfeladatok egyetlen minisztériumban összpontosulnak. Míg a korábbi kormányoknál a tárcák egyenrangúak voltak, addig itt – a kormányzati filozófia rangjára emelkedő hatalomkoncentráció jegyében – a kormány vertikálisan szerveződik. A kulturális területnek nem maradt gazdája, mindenki beleszólhat ugyan, de nem tudni, ki dönt, mert a sok bába közt elvész a gyerek.

A megatárca vezetője Réthelyi Miklós orvosprofesszor, akinek láthatóan fogalma sincs arról, mi folyik a kulturális szférában. Parlamenti államtitkára elvileg más eset, mert Halász János korábban debreceni alpolgármesterként és fideszes kultúrfelelősként is működött. Neki tehát elvileg van képe arról, hogy mi folyik a kultúrában – és van képe hozzá, hogy beleártsa magát –, de a miniszter helyetteseként az összes többi tárcához tartozó területért is felel, így nincs túl sok ideje rá. Ez nem feltétlenül baj, mert amikor kulturális ügyekben megszólal, akkor rendre a Jobbik kultúrafelfogását visszhangozza. Halászt tehát felfelé buktatták, így radikálisan múltbanéző kulturális koncepciója nem bontakozhat ki.

És természetesen ott van Szőcs Géza államtitkár, a kiváló költő, aki elvileg a terület gazdája volna, de ő alacsonyabb beosztásánál fogva nem vesz részt a kormányüléseken, és nincs ott a parlamenti napokon sem, hogy válaszoljon az ellenzékiek kérdéseire s kifejtse kultúrpolitikájának sarokpontjait. Szerteágazó és olykor önellentmondó nyilatkozataiból még nem rajzolódott ki koherens kultúrpolitikai elképzelés, de – nem kívánván kétségbe vonni jóindulatát, minőségérzékét és tenni akarását – ez nem csak az ő hibája. Kívülről az látszik, hogy Szőcs civil politikusként maximálisan lojális kíván lenni kinevezőjéhez, Orbán Viktorhoz, de ez nem megy neki könnyen, mert a főnökénél őszintébb alkat. Magasfeszültségű térben mozog, idejét elégedetlen, lázongó intézményvezetőkkel való tárgyalások töltik ki. Olyan döntésekért kell tartania a hátát, amelyeket nem ő hozott meg. A miniszteri keretből csak akkor csillapíthatja a lázas művészeket, ha Réthelyi hozzájárul, így a döntések általában bürokratikusan lassúak, vagy pedig – ha elszakad a cérna – rajtaütésszerűen spontán jellegűek.

Szőcs szeretett volna a filmügyekkel is foglalkozni, de ezt a feladatot Arnold Schwarzenegger kaliforniai barátja, Andy Vajna producer és kaszinótulajdonos kapta meg. A filmesek – mégoly problémásan működő – szakmai önkormányzatát, az MMKA-t eljelentéktelenítették, a filmügyek átkerültek a gazdasági tárcához, a filmgyártás gyakorlatilag leállt. Ami pedig Szőcs másik preferenciáját, az országimázst építő külföldi magyar kulturális intézeteket illeti, azok átkerültek – nem a külügyhöz, hanem – a Navracsics Tibor vezette közigazgatási és igazságügyi (!) tárcához. Hogy ott mit keresnek, azt senki sem tudja. Nyilván senki sem gondolja komolyan, hogy a jogszabály-előkészítéssel, médiatörvénnyel, közigazgatási egyetemmel, börtönügyekkel, saját alkotmánysértéseinek korrigálásával, valamint a tárcája tevékenységét kísérő nemzetközi botrányokkal tűzoltásszerűen foglalkozó Navracsics komolyan ránézhet a kultúra ügyeire.

Az Orbán-adminisztrációban tehát a kultúrával hivatalból legalább hatan foglalkoznak, beleértve magát a miniszterelnököt, aki bármely ügyet magához vonhat és beleszólhat a személyi döntésekbe. Így azért nehéz. Persze sohasem könnyű, de ebben a térben mozogni kimondottan húzós feladat. Ráadásul ott vannak a politikai szempontok: meg kell felelni az önmagukat „államalkotó erőnek” képzelő kereszténydemokraták ún. kultúrafelfogásának, integrálni kell a mélymagyarban utazó, szívcsakrás, rovásírásos, keresztállító, jobbikos ámokfutókat, valamint tekintettel kell lenni az Orbán-családhoz közelálló famíliák (Vitézyek, Szélesek stb.) igényeire. Mindennek a tetejébe ott vannak az informális hűbérurak, akiknek – mint Eperjes Károly vagy Vidnyánszky Attila a színházi területen – döntő befolyásuk van az intézményvezetői kinevezésekre.

A nemzeti rügyek kormányának kultúrpolitikai rendszere a feudális anarchia fogalmával írható le. Érdekes, hogy miközben Orbán minden más területen centralizálja hatalmát, itt látszólag szabadon engedi a gyeplőt, miközben az alkotók és az értelmiségiek egyes csoportjaiban a szakmai perspektíva és az egzisztenciális biztonság hiánya okán egyre inkább „a fortélyos félelem igazgat”.

De evezzünk egy kicsit más vizekre, ahol a lényegről van szó. Schilling Árpád, a kiváló színházi rendező a március 15-i civil tüntetésen elmondott beszédében azt mondta: „A kritikus véleményeket megfogalmazó intézményvezetők, kutatók és alkotók morális lejáratásával, szakmai szövetségek ellehetetlenítésével próbálja a kormány elérni a kulturális fordulat látszatát. Ahelyett, hogy az eltérő tapasztalatok és szemléletek közötti egyeztetések kezdeményezésével ösztönözné a nemzeti kulturális stratégia megalkotását, amelyet eddig mindegyik kormány halogatott.”

Néhány héttel ezelőtt Marsovszky Magdolna két hosszú írást szentelt a kultúrpolitika témájának a Galamuson. Tőle idézek:

„A magyarországi kultúrpolitika alapját az 1989–90-es rendszerváltozás óta egy – a mindenkori kormányok beállítottsága szerint különböző intenzitású – völkisch-népnemzeti felfogás adja. (…) Magyarországon a kultúrafelfogás ezért végső soron minden igyekezet ellenére zárt, statikus és affirmatív maradt a rendszerváltás után végig, a 2010-es választások óta pedig egyértelműen a zárt társadalom zárt kultúrafelfogása dominál. Hogy a ’zárt kultúrafelfogás’ mennyire gátolja a ’nyílt társadalom’ létrejöttét, erről Németországban az 1968-as kulturális forradalom hatása alatt kialakult társadalmi viták következtében kezdett konszenzus létrejönni. Azóta általánosan elismert, hogy a kultúrának társadalompolitikai funkciója is van, s ez a funkció (a kultúra behatárolt lehetőségeit mindenkor figyelembe véve) a társadalom nyitása, illetve demokratizálása.

A ’nyílt kultúra’ fogalma nem egyenlő az ’intézmények nyitásával’, annak ellenére, hogy a legutóbbi szocialista kormány koncepciója ezt értette rajta. Bár esélyegyenlőségként értelmezve ez is beleértendő. A ’nyílt kultúrán’ a tágabb értelemben vett, ’antropológiai kultúrafogalmat’ értjük. E szerint a kultúra a társadalom összes életmegnyilvánulását és objektivációját (tárgyi lecsapódását), tehát a viselkedésben, a társadalmi együttlétben, rokonsági kapcsolatokban, találmányokban, alkotásokban, művészetben stb. megnyilvánuló megjelenési formáját is magába foglalja. (…) A Németországban 1968-ban lezajlott kulturális forradalom következtében elkezdődött egy minden addiginél intenzívebb demokratizálási folyamat, mely a hetvenes évek elejétől bevezetett úgynevezett ’Új kultúrpolitikában’ találta meg operatív lecsapódását. Ennek reflektív hatása a nyugat-németországi társadalom demokratizálásában óriási szerepet játszott, s a kultúra nyitottsága a társadalmi toleranciaszint emelkedésének fontos bázisát képezte. Míg a nyílt, tehát antropológiai kultúrafogalom Magyarországon is a társadalom demokratizálásához járulna hozzá, addig a zárt, tehát affirmatív kultúrafogalomra felépített stratégiák és operációs eszközök továbbviszik, újratermelik és automatizálják a demokráciadeficitet.”

Schilling Árpád és Marsovszky Magdolna a szívemből beszélt, és az általános tendenciákat tekintve igazuk is van. Talán külön cikksorozat sem lenne elég az elmúlt húsz év kulturális politikáinak értékeléséhez, így arra itt nem vállalkozhatok. Mégis, hadd hívjam fel a figyelmüket arra a tényre – amely fölött mindketten átsiklottak –, hogy az elmúlt évtizedben igenis volt politikai szándék és erőfeszítés egy új, nyitott kultúrafelfogást megjelenítő, hosszú távra szóló magyar kulturális stratégia megalkotására. Ez a stratégia – amely miniszterségem idején el is készült, és 2006. április 7-én megjelent a Kulturális Közlönyben – a kultúrát széles értelemben, társadalmi funkcióit is figyelembe véve ragadta meg. Munkatársaimmal épp arra igyekeztünk rámutatni, hogy a kultúra nem pusztán zárt örökség, hanem identitást és kreativitást egyaránt felmutató, örömöt adó tevékenységek sokasága, amelyet nemcsak önmagában és produktumaiban érdemes vizsgálni, hanem egy demokratikus, szabad társadalom közegében, vele való kölcsönhatásában. (A stratégia teljes terjedelmében, magyarul itt, rövid változatában pedig magyarul itt, angolul pedig itt olvasható.)

A kulturális politika legfontosabb alapelvei között említettük a transzparens, tisztességes eljárásokat, az esélyegyenlőséget, a kulturális demokráciát, valamint az alternatívák fenntartásának és ösztönzésének gondolatát. Meggyőződésem, hogy a kultúra szabadsága nagyon fontos, de még nála is fontosabb a szabadság kultúrája.

Talán még ma sem késő mindezt megfontolni. Sőt, attól tartok, az a dokumentum egyre aktuálisabb lesz.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!