rss      tw      fb
Keres

Velejéig még nem rohadt el

Az ember adaptív lény, s előbb-utóbb kialakítja a maga stratégiáját a nyíltszíni atrocitások elviseléséhez. Annak is megvan a maga dinamikája, ahogyan az ember a mára folyamatosnak mondható zsidózáshoz, cigányozáshoz alkalmazkodik.

Úgy kezdődik, hogy először eltátja a száját, és nem akar hinni a fülének. Ez úgy tizenhét éve történt. Azután felháborodik, és hol több, hol kevesebb sikerrel megpróbálja valahogy mégis képviselni a normalitást. A sikeres helyzetek végül higgadttá teszik, és a mai időkben már minden eshetőségre van egy-két jó mondata, amellyel legalább néhány percre kibillenti a dolgok menetét az eredeti kerékvágásukból. Mi több, még az is előállhat, hogy nemcsak egyensúlyba kerülnek, de kifejezetten megfordulnak az erőviszonyok, és a mocskos szájú lesz az, aki hápogni kényszerül.

– Jó napot kívánok, elnézést kérek a zavarásért – megy oda az ember a cukrászdában a hosszú percek óta önfeledten zsidózó társaság asztalához. Az arcok azonnal felderülnek: no lám, valaki csatlakozni akar? Talán még egy széket is kijjebb húznak, spontán, invitáló mozdulattal.

– Szeretném megkérni önöket, hogy legyenek kedvesek abbahagyni a zsidózást – mondja ezután az ember, a lehető legneutrálisabb arccal. – Ez itt egy nyilvános hely, és mi Európában vagyunk.

Ez eddig még mindig bevált, s a legritkább esetben kellett vitát is lefolytatni annak tárgyában, hogy egyfelől valóban Európa-e az, ahol vagyunk (megjegyzem ez ügyben a legnehezebb érvelni, hiszen épp az ő viselkedésük bizonyítja az ellenkezőjét). Másfelől hogy amennyiben igen, akkor abban van-e helyük zsidóknak vagy nincsen, illetve hogy illik-e tekintettel lennie a rasszista állampolgárnak az ő esetleges jelenlétükre, valamint arra, hogy az ilyen beszéd sértheti őket. De némi intellektuális befektetéssel erre is ki lehet dolgozni a megfelelő mondathalmazt, amellett ebben a fázisban általában már meg szokott jelenni a fizetőpincér.

Eddig csupán egyszer mondtam csődöt, ami elég jó arány a több tucatnyi, sikeres ön- és normavédelemhez képest. Akkor a közértben kérdezte meg tőlem valaki, az egyik újság címlapjára mutatva: – Ez a Vitray zsidó? – Miért, maga az összeíró? – kérdeztem vissza reflexből, majd néhány másodpercig farkasszemet néztünk. – Igen – mondta egyszer csak, mindkettőnk legnagyobb meglepetésére. Szemmel láthatólag ő is elcsodálkozott azon, hogy csak most jött rá erre a fontos elhivatottságára. Ez volt az a pillanat, amikor csupán annyit mondtam, és azt is csak magamban: erre most nincs mondatom. Ő nyert. De a továbbiakban minden ugyanolyan gördülékenyen ment, mint addig.

Most azonban alighanem beléptem a fásultság fázisába.

Az uszodában történt, ahol már túl voltam úszáson, átöltözésen, s a szememet sminkeltem egy pad szélén. Nemrég új rend lépett életbe az öltözőben: koedukált lett a szekrényes része. Nők-férfiak vegyesen pakolnak be a rekeszeikbe, az alsónemű határáig. Amikor ehhez érnek, bevonulnak a fal melletti vetkőzőfülkékbe, és ott fejezik be a fürdőruhára váltást, meg a visszaváltást. A levegőben mindig van egy kis frivolitás: aki éppen bikiniben jár-kel, az egészen meztelennek fogja érezni magát a sálban, nagykabátban érkező férfiak között. Emellett a férfi népség pragmatikus és lusta: nemigen szeret ugrálgatni a szekrények előtti padokról. Nézik, hogy a nők magukkal vannak-e elfoglalva, és ha igen, gyorsan gatyát cserélnek, ott helyben. Most is így volt: ha mégis kipislantottam a tükröm mögül, fehérlő fenekeket és sötétlő ágyékokat láttam, éppen szemmagasságban. Vagy hét-nyolc férfi vetkőzött és zsinatolt a hosszú pad két szélén. Ugyanarról a munkahelyről jöhettek, szervezett csoport lehet.

Kapok néhány elismerő pillantást a bal szemem bal kezű kifestésének teljesítményéért, de izgalmasabbnak bizonyul az a mokány, kistermetű társuk, aki vetkőzés közben szóval tartja őket. Áthúzza a fején a trikót, és közben mesél a többieknek, nem mondhatni, hogy különösebben izgatott hangon. A felső teste teli van öregségi májfoltokkal – néha az az érzésem, ezek elszaporodásához az uszoda vize is hozzájárul, de tévedhetek.

Képzelje el mindenki, hogy ő ott állt a boltban, és nem tudja kifizetni a cuccot.

Megérkezik a nadrágjához, most azt tolja.

– Kenyér, felvágott, narancs, minden ott van a kosárban, és én meg állok, mint a hülye – részletezi.

A nadrág lent van; rövid, de izmos combok bukkannak elő.

– Őrület, de hát mi történt? – kérdezi a közvetlenül előttem álló, különösen puha és fehér bőrű férfi.

– Ellopták az egész tárcát. Pénzzel, kártyával, mindennel együtt. Innen, az oldaltáskámból. Pedig van benne néhány rekesz.

Alsónadrágot nem kell váltania: már otthon felvette az úszót.

– A boltban?

– Nem, még a villamoson. A legbelsőbb rekeszből, ki tudták venni. Ki vannak ezek kupálódva, nagyon. A szemét cigányok. Azok voltak.

Már csak az úszósapkát és a törölközőt kell külön tennie, s pakolni kezd a szekrényébe.

– Láttad őket?

– Dehogy láttam! Majd kaptak volna tőlem, ha látom. Ezeket a rohadt cigányokat ugyanúgy a Dunába kéne lőni, mint annak idején a zsidókat. Na, akkor volna itt rend.

Hogy akkor tehát most ugyanúgy a Dunába, meg hogy „kéne”, mint annak idején is. Hogy tehát ami történt, az megjelenhet a „szükséges”, a „kell” és a „rend” kategóriájaként, két zokni és egy atlétatrikó hajtogatása közben. Egy csaknem meztelen, májfoltos férfi közlésében, az uszoda kissé mindig párás, meleg és otthonos öltözőjében.

Ez itt most nem zsidózás, és nem cigányozás, ez valami nagyon más, amit nem tudok beilleszteni. Értem én, amit akar, azt nem értem, hogy tudja így leválasztani magát a közegről, amiben él. Mert az igaz, hogy itt zsidózni, cigányozni szabadon, nyíltan lehet, már szinte olyan, mint a „jó étvágyat kívánok” vagy a „mit szólsz ehhez az időjáráshoz”. De az ölésvágyat nyíltan csak erősen idézőjeles formájában szokás közzé tenni. „Dögölj meg!” – nem túl elegáns, de kiállja a nyilvánosságot. „A Dunába kell lőni, és ugyanúgy” – ez konkrétabb annál, semhogy közös kívánalommá lehessen tenni.

Fásultan érzékelem, hogy ehhez semmilyen mondatom nincsen. „Hagyja abba” – szoktam mondani az ilyen helyzetekben, de hát ez itt mit hagyjon abba? Az ölésvágyat? Az értetlenséget? Azt, hogy ami másnál egyértelműen negatívum, az nála kívánatos? Erre akarom felszólítani? Ha megtenném, az azt jelentené, hogy nem értem az emberi vágyak természetét. És nem tudom, hogy a vágyat nem lehet abbahagyni, legfeljebb fölcserélni lehet, valami másra. Én vagyok nevetséges, ha ezt elfelejtem. De attól is nevetséges vagyok, ahogyan itt némán ülök.


Prága, Malá Strana – Olbram Zoubek szobra – Wikimedia/Ludek

Érdekes, mindenki más is hallgat. Csendben pakolnak a szekrényeikbe. Senki sem kíváncsi arra, hogy akkor ezután mi lett a teli kosarával, hogyan oldotta meg a fizetés problémáját.

Elkapom a tőlem jobbra ülő, eleve megtört arcú férfi tekintetét.

– Miért gondolja ez az ember, hogy ez itt lehetséges? – kérdezi színtiszta metakommunikációval az arcunk.

– Mert ez egyáltalán nem lehetséges – válaszolja mindkettőnké, ugyanazon a beszéd nélküli módon.

Már ő is végzett a vetkőzéssel, indul a vízbe. Kicsit nehezen áll fel, bot van nála.

– Kezicsókolom, viszontlátásra – köszön, amikor elmegy mellettem.

A májfoltos, mokány ember most ér oda a kabinosfiú asztala elé.

A fiú nagyot sóhajt, majd érezhető idézőjelekkel azt mondja félig neki, félig bele a levegőbe:

– És „itt az idő”.

Velejéig nem rohadt el még az ország.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!