Hodosán Róza
- Részletek
- 2011. máj. 09. hétfő, 04:23
- Hodosán Róza
Overallban
Egy utcai, fabódés büfé mellett álltam meg, nagyon meleg volt, megszomjaztam. Délidő volt, több munkásruhába öltözött ember álldogált, műanyag kávéscsészével a kezében. Az ebédidejüket tölthették ott. Munkásoveralljuk árulkodott a szakmájukról. Bizonyára valamelyik családi házas építkezésről jöttek ide. Budaligetnek ezen a környékén más építkezés nem nagyon folyik. Egymás között kedvesen beszélgettek, tréfálkoztak. Míg álltam a sorban, hirtelen hangos vita csattant az eladó és az egyik szobafestő között. Nem tudtam kivenni, hogy mi történt, de az eladó minősíthetetlen hangnemben és stílusban küldte el a vásárlót. Ő méltatlankodott egy keveset, de nem igazán vette fel a harcot a pult mögött álló, erősen középkorú férfival. Inkább, mint aki megbánta a dolgot, abbahagyta a méltatlankodást, és csöndben félreállt. Látszott rajta, hogy nagyon zaklatott, a levegőt szaporábban vette, gyorsan járt a mellkasa. A száját harapdálta, s zavartan próbált megnyugtató mosolyt küldeni a társai felé, akik a hangos szóra szintén odafordultak. A műanyag kávéscsészében lévő italt nézegette. Majd egy mozdulattal kiöntötte, s elindult csöndben az utca felé. Mozdulatai fáradtak, beletörődőek voltak. Az arcát már nem láttam.
Közben rám került a sor, de az eladó még mindig dohogott. Hogy képzeli, még hogy löttyöt adna, semmi baja nem volt annak a kávénak.
Nem szerettem volna belefolyni a vitába, nem reagáltam a büfés dohogására. Hozzám kedvesen fordult, mit parancsolok.
Nem sok kedvem volt maradni, valahogy zavart az egész jelenet, de a szomjúságom győzött.
A férfi szolgálatkészen, igazi vendéglátós módjára szolgált ki. Nem akartam sokáig időzni, ezért a pultnál maradtam, ott ittam a vizem.
A következő munkásoverallos embernél eltűnt az előzékeny hang, újra rideg, nem visszautasító, de kedvesnek nem mondható hangon rakta le a pultra a megrendelt árut. Ő is kávét kért. Mikor megkapta kávéját, s mielőtt a cukrot beletette volna, kedvesen azt kérdezte, hogy nem tévesztette-e össze másik vendéggel, hiszen ez tea.
Még hogy tea! Mit képzel? Ma úgy látszik mindenki szórakozik vele! Az a másik is ezzel jött!
Hagyják őt békén, egész nap robotol, szinte semmi jövedelmi nincs, mindent elvisz az adó, s még ezek is.
Az overallos férfi csöndben végighallgatta a tirádát, majd mikor egy levegőt vett a férfi, letette elé a műanyag poharat, s azt mondta, akkor most adjon neki egy kávét. Halkan és határozottan mondta, indulat sem volt a hangjában.
De úgy látszik, a büfés aznap harcos kedvében volt. Továbbra is ragaszkodott kávénak minősített teájához, hangja újra csattogott.
Ha nem tetszik, menjenek máshova, ezek úgyis csak rontják az üzletemet, s fejével egy csoport álldogáló férfi felé intett.
Önkéntelenül én is odapillantottam. Öt-hat roma férfi álldogált ott, kávét vagy üdítőt ittak, s jókedvűen nevetgéltek. Egyik társukat hallgatták, aki éppen egy megtréfált kollégája esetét mesélte a többieknek. Ők is munkásruhában voltak.
A férfi, aki szőke hajú és kék szemű volt, oda se nézett, csak újra megismételte határozottan: akkor most adjon egy kávét.
Még mielőtt megszólalt volna a büfés, a belső, nem látható részből előugrott egy középkorú nő, s azt mondta a férfinak, menjen be, mert telefonja van. Nem hallottam semmilyen csengést, nyilván a helyzetet akarta menteni. Új italt, ezúttal már kávét adott a férfinak, aki szó nélkül elvette, megcukrozta, majd a roma társaság közé lépett, s mintha mi sem történt volna, beszállt a csevegésbe.
Hosszabban ittam a tervezettnél. Álltam a pultnál, s testvéreim képe jelent meg előttem. A testvéreimé, akik sohasem tanulhattak. Ők is ilyen munkásruhában járnak nap mint nap. Nap mint nap megélik a munkásoverallosok büféjeleneteit. Megváltozik a hang, ha hozzájuk szólnak, néha meg is emelik, feltételezve, hogy valamelyik érzékszervük nyilván nem jól működik. Testvéreim asztalosok, szobafestők, gépszerelők, sofőrök. Az iskola legjobb tanulói voltak, mégsem tanulhattak tovább. Nagyon szegények voltunk. Parasztcsaládban a mobilitás iránti igény anyám szájából így hangzott: mindenkinek szakmát adok a kezébe, ne kelljen a földet túrnia. S ezt meg is tette, hihetetlen mennyiségű munkával, küzdelemmel nélkülözéssel. A testvéreim ipari tanulók voltak, valóban szakmát tanultak, nagyszerű emberek lettek. Az „új” rendszerben ezután már ennyi mobilitás sem lesz. Mindenki marad a kaptafánál.
Ennek ellenére ők arra törekszenek, hogy gyerekeik már a felsőoktatásban tanuljanak. Nekem szerencsém volt, hogy lánynak születtem. Egy lánnyal nincs mit kezdeni. Neki nem kell szakma, úgyis férjhez megy. Nagyszerű tanárom kérésére így kerülhettem gimnáziumba, majd öt év után egyetemre. Testvéreim a szakmunkási fizetésükből segítettek engem minden hónapban, hogy tanulni tudjak.
Fáj minden munkásoverallosnak címzett durva szó, fáj a lenézés, a lekezelés.
Ez így volt mindig. Sok-sok éve így van. Akkor is így volt, amikor a munkásosztály volt hatalmon, és most is így van, amikor az új „alaptörvénnyel” bebetonozták a rendies, hierarchikus társadalmi viszonyokat.
Eszembe jut egy kép, 1988-ból. New Yorkban megálltam a Ritz szálló forgóajtaja előtt, s kíváncsian nézegettem befelé minden fordulásnál. Egy férfi, azt gondolván, be akarok menni, udvariasan megállt, hogy előre engedjen. Szabadkozva ugrottam hátra, s integettem, hogy jaj, dehogy, dehogy akarok én bemenni. Szóba elegyedett velem, nyilván nem értette, miért állok az ajtóban, majd miért ugrok hátra ijedten.
Mondtam, hogy nem vagyok vendége a szállónak, csak úgy benézegettem. Nem is értette. Mondta, hogy menjek csak be nyugodtan, ehhez nekem jogom van. Menjek be, nézzek szét, azt teszek, amit akarok, hiszen itt demokrácia van, „You know?”. Mindenkinek joga van bemenni bárhova és bármit csinálni, amit a törvény nem tilt. És mindegy, hogy milyen ruhában vagyok.
Mikor 1989 nyarán hazajöttem az Egyesült Államokból, elég rövid véleményem volt az akkori változásokról. Ehhez még 200 év kell. Majd egyszer csak engem is elkapott a láz, lelkesen vetettem bele magam a politikai életbe. S először életemben elhittem, hogy megélhetem a demokráciát. Ezért azóta is hibáztatom magam, s újra azt kérdezem: elég lesz a 200 év?
Egy friss szociológiai kutatás szerint a romákkal szemben tapasztalt elutasító magatartás a nagyvárosi, iskolázott, jobb módú emberek körében a legerősebb.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!