Szembenézés, avagy „gnóthi szeauton”
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2011. máj. 18. szerda, 04:35
Egyre fontosabb és egyre kritikusabb kérdéssé válik az, hogy képesek vagyunk-e bármit is mondani az általunk alakítható jövőről. Nem arra a jövőre gondolok, amit az orbánisták eszkábálnak nekünk, mert az eléggé pontosan tudható, számos következménye ijesztő pontossággal megmondható. Az, hogy autokrácia-e vagy diktatúra, arról majd vitatkozhatunk a börtönben, az emigrációban és… na, igen, az aluljárókban lakva már nem, mert akkor Tarlós rendeletei nyomán kényszermunkára küldenek. Ha ebből a szempontból nézzük, akkor a jövő lehetőségeire vonatkozó kérdés így szól: mit akarnak és tesznek mások? Nem lényegtelen kérdés, és bár a részletekkel még ők maguk sincsenek tisztában, a legfontosabbakat már tudjuk, sőt, már régóta tudjuk. Pontosabban már régóta tudhattuk volna, ha akarjuk tudni, de valami miatt nem nagyon akartuk, pedig Debreczeni József világosan és egyértelműen elmondta. Mivel így volt és nagyrészt még mindig így van, a kérdés valójában az, hogy képesek leszünk-e szembenézni magunkkal? Bár korábban sem, politikai kalandozásainak egyetlen korszakában sem voltam Orbán híve, mégis indokoltnak érzem a többes szám első személyt. Mindenekelőtt azért, mert most nem politikai irányzatokról, politikusokról és pártokról, hanem rólunk, polgárokról van szó. Közös felelősségünk, miféle politikusok ülhetnek a parlamentben. Semmi értelme nincs egymásra hárítani a felelősséget. Hamisan cseng minden szó, amit azért mondunk ki, hogy kihúzhassuk magunkat a felelősség alól. Nem azt akarom mondani, hogy egyetlen homogén masszát alkotunk, hanem azt, hogy közös felelősségünk szembenézni azokkal a tulajdonságokkal, amelyek hatalomra segítették az önkényuralom híveit.
A kérdés az, hogyan fogunk kimászni abból a mocsárból, amelybe a Fidesz invitált minket, de mégis önszántunkból merültünk bele. Nem elég, hogy majd lesznek ötletes programok, csillogó szónokok, szimpatikus és sziporkázó politikusok. Nekik talán elég lesz ennyi is, de ettől még tovább süllyedhetünk a mocsárba. Olyanok vagyunk, mint Peter Pan, a saját árnyékunkkal versengünk és vívunk ádáz küzdelmet. Csakhogy az ő számára mindez játék volt, nekünk viszont keserves kínlódás. Át kellene lépni, le kellene győzni az árnyékunkat, nemcsak azért, hogy a Fidesz fölébe kerekedhessünk. A tekintélyuralom és a diktatúra felett eddig aratott győzelmeink éppen azért voltak pürrosziak, mert őrizgettük a diktatúra szellemét, és pátyolgattuk lelkünkben a tekintélyuralom csíráit. Mindig megelégedtünk azzal, hogy elragadtuk a hatalmat azoktól, akik addig uralkodtak rajtunk. Ha megint csak ennyit teszünk, egy-két évtized, és újabb Horthyk, Rákosik, Kádárok, Orbánok kerülnek elő. Az árnyékunkat csak akkor győzhetjük le, ha képesek leszünk szembenézni önmagunkkal. A szembenézés pedig nemcsak azt jelenti, hogy megismerjük önmagunkat, ahogyan a delphoi jósda jelmondata követeli, de felismerést, rádöbbenést, sőt a szégyenkezés képességét is jelenti.
Reflections - flickr/Christopher Chan
A közvéleménykutatások eredményei már jó ideje ugyanazt a trendet mutatják: a kormánypárt veszít, az ellenzék viszont alig-alig nyer támogatókat, a sehová sem állók ellenben egyre szaporodnak. Ez akár még azt is jelenthetné, hogy a választók lassacskán felkészülnek a szembenézésre, de túlzottan is optimisták, vagy mondjuk inkább úgy, vakok lennénk, ha így értelmeznénk a folyamatokat. Sokkal valószínűbb, hogy a választók nem önmagukkal, hanem csak a pártokkal, a politikusokkal néznek szembe. Nem korábbi önmagukat, csak a gondolataik képviselőit tagadják meg. Pedig ezek a politikusok bizonyos értelemben nem mások, mint a mi képzelgéseink visszfényei. Hamisak, legalábbis nagyrészt hamisak azok a magyarázatok is, amelyek szerint a politikusok formálják a választóikat. Abban a tekintetben hamisak, hogy a politikusok csak készen találnak egyfajta „nyersanyagot” (attitűdöket, szemléletet, viszonyokat stb.), amiből valamit összeraknak majd. Az ő felelősségük, hogy mit használnak fel belőle, de arra nem képesek, hogy maguk teremtsenek ilyeneket. Szelektálhatnak, felerősíthetnek, háttérbe szoríthatnak politikai attitűdöket, vagy létrehozhatnak rendszereket, amelyek preferálják vagy elutasítják egyiket vagy másikat. Mindezzel azt akarom mondani, hogy túlzottan könnyű áthárítani a teljes felelősséget a politikusokra. Jelentkezők ugyanis mindig vannak az egyeduralomra. Amennyiben megszokjuk és elfogadjuk, hogy a munkahelyeken a tulajdonosok és a kisebb-nagyobb főnökök ellentmondást nem tűrően parancsolgassanak és uralkodjanak, akkor a makropolitikai intézményrendszer csak ideig-óráig lesz képes visszatartani a diktátorjelölteket.
Ez azt jelenti, hogy az emberi méltóság és az egyenlőség a legszemélyesebb kapcsolatoktól a csoportközi viszonyokig mindennapi igénnyé kellene hogy váljon. De hogyan fognak szembenézni önmagukkal azok közülünk, akik a Jobbik, vagy éppen a Véderő neonáci megoldásaival értenek egyet, ha a cigányokról van szó? Csak akkor és csak azok képesek vállalni a mai politikai helyzetből rájuk háruló felelősséget, akik elfordulnak az embertelen eszközöktől és módszerektől. És azok hogyan fognak szembenézni magukkal, akik képtelenek elfogadni a másságot? Mindegy, miféle másságról van szó, a nemi, a nemzeti, vallási vagy a politikai identitás másságáról, sokan közülünk a legborzalmasabb dolgokat is képesek lennének elkövetni a tőlük különbözőek ellen. Mások meg lelkesen elfordítanák a fejüket, így járulva hozzá a lelki vagy fizikai terror sikeréhez.
Hogyan fognak szembenézni önmagukkal azok közülünk, akik még mindig csak és kizárólag másokat hibáztatnak Trianonért? Akik olyan ostobák, hogy örömmel fogadják, amikor egykori nacionalista szimbólumok árasztják el az országot, akik helyeselnek, ha eldugják a főváros zászlaját, mert a színei megegyeznek a román zászlóéval. Hogyan lesznek képesek szembenézni magukkal azok, akik a szentnek mondott koronában látják megtestesülve a nemzetet, és nem a polgárokban, akik a nemzetet alkotják?
Hogyan fognak szembenézni önmagukkal azok közülünk, akik éppúgy gondolkodnak a társadalomról, mint Boross Péter vagy Lázár János? Akik azt hiszik, hogy az erőszak – persze csak ha ők alkalmazzák, és nem ellenük vetik be – képes békés társadalmat teremteni? Akik a hierarchiákat rögzítő „rendben” hisznek, és nem a nyitott, élhető társadalomban?
Hogyan fognak szembenézni önmagukkal azok közülünk, akik éppúgy megfosztanák a jogaiktól a náluk gyengébbeket, a nekik kiszolgáltatottakat, ahogyan éppen a magyar tőkések teszik, tapsolva annak a gyalázatnak, amit a kormány készül elkövetni a munkavállalók ellen. Akik éppúgy, ahogyan a kormány szeretné, maguk is visszatérnének a 19. századba, ahol a nők helye az ágyban és konyhában volt, ahol a gyerekek a család és a társadalom legkiszolgáltatottabbjai közé tartoztak, ahol a munkással szinte bármit megtehetett a gyáros és a földesúr, és ahol – ha kellett – rendőri vagy éppen katonai erőszakkal kényszeríthették őket arra, hogy beletörődjenek a sorsukba.
És hogyan fognak szembenézni önmagukkal azok közülünk, akik félnek minden változástól, akik félnek a vitáktól, akik megsértődnek, ha a véleményüket nem fogadják el azonnal, és ellent mernek mondani nekik? Tudom, ez csak néhány kiragadott példa azok közül, amelyekkel szembe kell néznünk, kinek ezzel, kinek azzal, de már így is iszonyú teher!
Gnóthi szeauton! Valld be magadnak azt, amilyen vagy, és képes leszel megérteni a múltadat és a jövődet is! Nézz szembe magaddal, hogy elfordulhass mindattól, amit szégyellened kellene, de amire még ma sem vagy képes.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
