Jobboldali-e Magyarország - Vita
- Részletek
- Körkérdések
- 2010. április 21. szerda, 06:03
- Galamus-csoport
Mielőtt Ungváry Rudolf lezárja a vitát, még egy hozzászólás – igaz, nem a Galamus-vitához íródott. A Mozgó Világ 2009. októberi számában jelent meg Ripp Zoltán Hunniában készülget valami című írása. A szerző tanulmányában felméri a tavaly őszi pártállapotokat, a közkeletű magyarázattal szemben – a Jobbik előretörésének oka az elbizonytalanodás és sokak kiszolgáltatottsága – érvel a saját magyarázatai mellett. Leírja a Fidesz szerepét a Jobbik megerősödésében, azt a látszólagos pozícióváltást, amelyet a szélsőjobboldali pártnak köszönhetően a populista párt végrehajtott, és megindokolja, miért maradt szerinte, a Jobbik megerősödése ellenére is, a Fidesz a baloldal és a liberálisok legfőbb és legerősebb ellenfele. Így aztán, írja, „nem igazán csodálható, hogy a politikai elemzések uralkodó kérdése már jó ideje az: mire készül a Fidesz, mi várható kormányra kerülésétől?” A prognózisok három markáns típusáról beszél, s ezek egyikeként nevezi meg Ungváry Rudolfét is. Részlet az írásból:
„Az egyik típust nevezhetjük a ’történelmi kényszerek lassan ható ereje’ forgatókönyvének, vagy akár az ’üdvözlet a győzőnek’ típusú fatalista-szkeptikus előrejelzésnek, amely legföljebb a ’ne tiporjatok rajta nagyon’ jámbor óhajjal párosul. Ungváry Rudolf még tavaly márciusban, a népszavazás eredményének hatására vetette papírra A jobboldal kormányzása felé című, nagy visszhangot kiváltott cikkét, amelyben a hazai állapotokból kiindulva eleve kilátástalannak minősítette a szocialisták és liberálisok jozefinista modernizációs kísérletét. Szerinte reménytelen küzdelmet folytatnak a mai magyar jobboldal domináns erejével, jobb is volna, ha mielőbb föladnák. Ez a társaság ugyanis, amely képtelen megszabadulni a 20. századi rémisztő jobboldali hagyományától, és magát tekinti a ’magyarság’ egyedüli hiteles képviselőjének, az ország vezetésére ’történelmileg’ egyedül hivatottnak, megakadályoz minden ’idegenszívű’ erőt a sikeres modernizációban. Ungváry egyetemes érvényűvé növeli pesszimizmusát: ’Még sehol sem sikerült elmaradott állapotokból baloldali és liberális segédlettel demokráciába fejlődni. Ahol ezzel megpróbálkoztak, kisebb bukás vagy nagyobb katasztrófa következett be Spanyolországtól Görögországon át Chiléig. Mindenütt tekintélyelvű, jobboldali vagy állampopulista kormányok ragadták magukhoz a baloldaliaktól a hatalmat, és nőttek át lassan a demokráciába. Gyorsan ugyanis nem lehet, alig két évtized biztosan túl kevés hozzá. A több mint fél évszázados fejleményekből kiolvasható, hogy baloldaliak és liberálisok csak attól kezdve rúghatnak labdába, amikor a jobboldal már európaizálódott. E nélkül nincsenek tömegeik, és hiányoznak azok a demokratikus keretek, amelyek között méltányos politikai küzdelemre számíthatnak.” Magyarországon tehát a mégoly szükséges reformok is megbuknak mindaddig, amíg nem a jobboldal kényszerül végrehajtatásukra. Nincs mit tenni, el kell viselni a közelgő borzalmat, fel kell készülni egy undort keltő jobboldali kurzus tartós berendezkedésére. Sokáig fog tartani, felemás reformok mellett lassú fejlődés várható, de ki kell bírni a végzetszerűen bekövetkező vacakságot.
Finomabb és kicsit optimistább változata is van ennek a fatalista felfogásnak: a populista-etatista jobboldal felülkerekedését nem lehet ugyan megakadályozni, de sebaj, mondhatnak bármit, a külső kényszerek erejének ők sem tudnak ellenállni. Tőlük mint ’nemzeti’ erőtől majd elfogadják az emberek az átalakulás még hátralévő keserveit, hiszen nem is lesz más választásuk, ha önként utat nyitnak egy autoriter-paternalista berendezkedés számára. ’Európa’ meg majd kicsit undorodva félrenéz, amíg nincs nagy baj, nem sokat törődik a hátsó udvarban zajló perpatvarral. A tömegdemokrácia az alulfejlett társadalmakban ilyen kínos dolgokkal jár: lássuk be, az igen tisztelt nép sajnos eléggé hülye, elvárja, hogy versengve ámítsák, legfeljebb utólag jól megsértődik, ha rájön, hogy megint átverték.
Gyengéje ennek a fölfogásnak, hogy a nép az 1990-es kivételével eleddig parlamenti választásokon sohasem adott önként többséget a hagyományos magyar jobboldalnak. Már az első szabad választásokon sokan voltak, akik nem a hagyományos ’nemzeti oldal’ pártjaként szavaztak az MDF-re, hanem a biztonságos átmenet és a szociális piacgazdaság ígérete miatt. A rendszerváltó választások után ők hamar felismerték a ’nyugodt erő’ nyugtalanító voltát, és megvonták támogatásukat az Antall-féle koalíciótól. 1998-ban a keserves társadalmi következményekkel járó stabilizációs és liberális modernizációs politika ellenére sem került a társadalomban többségbe a hagyományos jobboldal, jóllehet a Fidesz a kisgazdákkal összefogva kormányra jutott. Nem mellékes, hogy milyen sokan értették félre a polgári retorikával fellépő Fidesz több mint kormányváltó ígéretét, nem gondolván, hogy egy avítt keresztény-nemzeti ideologizálással súlyosbított paternalista kísérlet előtt nyitnak teret. Az Orbán-kormány idején sem létezett eleve jobboldali beállítottságú többség a magyar társadalomban, ezt az egyébként tényleg szívós hagyományt fáradságot nem kímélő munkával igyekeztek feléleszteni és elterjeszteni. 2002-ben, amikor a Fidesz már valóban a jobboldal hegemón gyűjtőpártja volt, még mindig csak sokan voltak, de nem elegen. Talán nem tévedek nagyot, ha úgy vélem, hogy ennek legfőbb oka a választók nagyobb részének idegenkedése volt a Fidesz törekvéseitől. A baloldali-liberális kormányzás hibái, a csalódások sorozata nélkül nem is mentek volna sokra. Kissé egyoldalúnak vélem Ungváry Rudolfnak azt a tézisét, amely szerint a szocialisták és liberálisok nem irányzataik erejénél fogva jutottak kétszer is kormányra, hanem részint a jobboldaltól való ’eszelős félelem’ miatt, részint pedig azért, mert ’a társadalom jelentős része paternalista államra vágyott, a szocialistákban vélve ennek zálogát’. Azt hiszem, inkább Kis János jellemezte jól a helyzetet, aki az első koalíció mellett érvelve a rendszerváltás társadalmának, pontosabban a baloldal támogatóinak kétlelkűségéről írt.(1) A rendszer kiépítésének kikerülhetetlen ellentmondásai és a politikusok tévelygései, illetve az azok nyomán sokasodó legitimációs problémák okozták, hogy a kettős léleknek nem a modernizációs oldala erősödött meg. Nem volt benne eleve elrendeltség, még ha kétségtelen is, hogy mély hatást tettek a társadalom mentális állapotára a magyar történelem paternalizmusai Ferencjóskától Kádár apánkig.
Alátámasztja viszont Ungváry Rudolf véleményét, hogy a 2008. márciusi népszavazáson milliónyian szavaztak a kormány reformterve ellen olyanok, akik még sohasem szavaztak a jobboldalra. Tölgyessy Péter ennek tanulságaként arra figyelmeztetett, hogy az MSZP választóinak csak mintegy a harmada tekinthető modernizációpártinak, kétharmaduk igyekszik minél többet megőrizni a Kádár-rendszer vívmányaiból.(2) De ha így áll a dolog, és a Fidesz annak köszönheti kiemelkedő népszerűségét, hogy keresztény-nemzeti retorikáját kiegészítette a szociális populizmussal, még mindig fennáll a kérdés: miért fogadnák el ’az emberek’ inkább a jobboldaltól, amit korábban választott pártjuktól elutasítottak? Ha nem a jobboldal hagyományos szólamai iránt fogékony választók biztosítják a többséget a Fidesznek, vajon mitől tudna tartósan berendezkedni? Ha beváltja populista ígéreteit, csődbe viszi az országot; ha megszegi őket, aligha őrzi meg a nem jobboldali indíttatású új választói rokonszenvét.
Nem old meg tehát semmit a lefegyverzően egyszerű álláspont, hogy nincs más teendő, mint hosszú időre a jobboldalnak átengedni a terepet, lett légyen az akármily borzalmas is. Következtetésében ez a fatalista felfogás rokon Krausz Tamás véleményével, aki a baloldal erkölcsi integritása és politikai hitele megőrzése érdekében a rendszerváltás kezdetétől úgy vélte – igaz, ő éppen a liberális politika ellenében –, hogy a szocialistáknak nem volna szabad részt venniük a globalizált kapitalizmus helyi kirendeltségének kiépítésében. A hatalom meghunyászkodó átadása, a Fidesz hegemóniája, a parlamenti váltógazdálkodás esélyének tartós megszűnése nem a lassú, csak éppen gusztustalan fejlődés, hanem a tartós leszakadás, a zsákutcás történelem folytatásának forgatókönyve lenne. Sokkal valószínűbb, hogy nem egy következetes politikát megvalósító hosszú kurzus következik, hanem a rendszerváltás óta tartó rángatózós folyamat hosszabbodik meg: előbb nagy nehezen stabilizálják a gazdaságot, majd a kilábalás első biztató jelére sürgősen felszámolják a fejlődési esélyeket.”
(1) Kis János: A választók üzenete és a koalíció kilátásai. Magyar Hírlap, 1994. július 16.
(2) Tölgyessy Péternek a Politikatörténeti Intézet vitáján elhangzott szavait idézi: Masinisztát vagy mozdonyt cseréljenek? Népszabadság, 2008. március 13.
Ripp Zoltán történész, politikai elemző
Életrajza, művei