Jobboldali-e Magyarország - Vita
- Részletek
- Körkérdések
- 2010. április 21. szerda, 06:03
- Galamus-csoport
„Újjászületett a jobb- és szélsőjobb együttes történelmi többsége. Az önmagára ébredt többség lényegesen lassabban fog kiábrándulni az elitjéből, mert igencsak a sajátjának érzi ezt az elitet és az általa használt megtévesztő nyelvet: mélyebben, mint bármilyen baloldali vagy liberális nyelvet. Mindezek miatt a Fidesz vezére és elitje sokkal többet engedhet meg magának.” Nehéz vitatni és nehéz elfogadni ezeket a szinte kinyilatkoztatásszerű, történelmi értékű ténymegállapításokat és helyzetelemző gondolatokat.
Április 13-án Ungváry Rudolf cikket közölt a Népszabadságban Az egypárti „demokrácia” győzelme címmel, majd este interjút adott Orosz Józsefnek a Klubrádióban, a Kontrában. Az igazi szenzáció a mai kommunikációs erőtérben az lenne, ha ellentmondást találnánk a két nyilvános megszólalás között, de erről szó sincs. Ungváry gondolatai kiérleltek, mélyen gyökereznek gondolkodásának egészében. Nincs híján a színvonalas írói megoldásoknak sem, mint amilyen a zárt ajtón kopogtató, a kilétét firtató kérdésre „én”-nel válaszoló ember bárdolatlanságának szellemes összevetése az orbáni gondolattal a vita nélküli, egyetlen centrális politikai erőtérről.
Fontos, megkerülhetetlen megszólalások a nem jobboldaliak számára az író gondolatai, bár a 69,5 százaléknyi jobboldalinak sem lennének tanulságok nélküliek. Már csak azért sem, mert az, amit Ungváry éppen a jobboldal magyarországi jellemzőiről elmond, messzire vezető következtetéseket tartalmaz és az elmúlt másfél évszázad magyar történelmében gyökerező tézisekre épül.
Nincs egyedül a jeles író akkor, amikor a magyar társadalom politikai kultúrájának jelenlegi állapotát szoros összefüggésbe hozza egyrészt az 1939-től kibontakozott folyamatokkal, másrészt még mélyebben gyökerező történelmi hagyományokkal. Az elmúlt években többen kíséreltek meg a nyilvánosság elé lépni ilyen tematikájú, különböző következtetésekre jutó elemzésekkel.
Jómagam tavaly négyrészes interjúban vázoltam a Kontrában a magyar jobboldali politikai tudatot kondicionáló sérelmi politika évezredes mélységeit, majd most a választások előtt a galamus.hu-n hívtam fel a figyelmet Gömbös Gyula kormányzásának azokra a sajátosságaira, amelyek nyomán, általa nem szándékoltan, a magyar jobboldal átalakulása belevitte az országot az 1944-45-ös tragédiába.
Mélyen egyetértek Ungváryval abban, hogy a mostani választásokon a magyar társadalom megmutatta igazi arcát. Ezt az arcot ugyan a világos eredmények fényében sem látjuk pontosan ugyanolyannak, de tény, hogy ezek az eredmények sokkal többet mutatnak meg társadalmi és kulturális valóságunkból, mint mondjuk az 1990-esek.
Az én szociológusi-politológusi optikám azért is más, mert bár a magyar politikai osztály jelenlegi tagozódása nem sok alapot ad rá, az Ungváry által is felemlített nyugatias, euro-atlanti állapotokat tartom kívánatosnak, az ott fellelhető konzervatív-szociáldemokrata-liberális osztatú politikai palettát tekintem kiindulópontnak.
Ehhez képest az már önmagában a tagozódás torzulása, ha a Nyugat- és Észak-Európában évtizedekkel ezelőtt meghaladott jobboldalban és baloldalban kell gondolkodnunk, mint ahogy a magyar helyzetben ez most elkerülhetetlen.
1989-90-ben a nemzeti konzervatív-liberális (főleg Antall József), a nyugatos, kozmopolita-liberális (többekkel együtt például Magyar Bálint) és a liberális szociáldemokrata (elsősorban Vitányi Iván) eszmeiségek egyidejű berobbanása a magyar politikába és a parlamenti törvényalkotásba azt a reményt keltette sokunkban, hogy egy színesen tagolt, a szó angolszász értelmében vett liberális parlamenti demokrácia kezdeteinek vagyunk a tanúi, amely képes lesz szisztematikusan a horthysta és a kádári hagyományokat borzalmas szellemi kutyulékként magában hordozó közgondolkodás helyébe lépni.
Ebből az illúzióhalmazból nézve az átalakulásban kiemelt szerepet szántunk az akkor nemzeti radikális-liberális színben fellépő, az első három évben a Horthy- és a Kádár-korszak összes maradványát naponta kigúnyoló Fidesznek. Az első, és mint kiderült, a legnagyobb merénylet szerény vágyaink ellen éppen a fiatal demokratának induló csapat 1993-as politikai hátraarcával következett be.
Az addigi nyugatos pártpolitikai tagolódást akkor kezdték aláásni, amikor „pragmatikus” megfontolásból otthagyták a radikális liberalizmust, és egyszerűen csak jobboldaliakká lettek, soha nem nevezve magukat konzervatívoknak, mint ahogy nem is azok.
Fokozatosan tették magukat – számomra úgy tűnik, részben tudatlanul – egy felszíni, fecsegő nacionalista radikalizmus megjelenítőivé. Ennek nagyon mély, különösen a két világháború között kialakult valódi tartalmáról vajmi keveset tudva, lépésről lépésre szabadították fel az egyre nemtelenebb indulatokat a már említett horthysta-kádárista katyvaszból. Most, az első választási fordulóban nyomasztó tömegben a Parlamentbe került jobboldal mindkét irányzata ebből a fordulatból sarjadt.
Ugyanakkor a másik három irányzat 1990-es parlamenti megjelenése, mint kiderült, nem a kezdete volt egy kibontakozásnak, hanem a csúcspontja egy nyugatias tagolódási kísérletnek. Ma már a – második választási fordulóban majd még nyomasztóbbá váló – jobboldali többséggel nem áll szemben egyik klasszikus nyugati irányzat sem.
Az MDF felmorzsolódásával végképp partvonalon kívülre került az a nagyon szűk, leginkább a kétezres évek Boross Pétere által megtestesített politikusi csoport, amely a konzervativizmus hagyományait igyekezett továbbvinni a magyar politikai életben. Az SZDSZ önfelszámolásával befejeződött egy hosszú folyamat, amely Kis Jánosnak a direkt pártpolitikai szerepvállalástól való visszavonulásával kezdődött, és Kuncze Gábornak a háttérbe húzódásával zárult le, és amely egy európai összehasonlításban is példátlan liberális sikertörténetet adott át a múltnak. Amikor az MSZP populista „nép-nemzeti” és eszmenélküli „pragmatikus” – amúgy egymást ki nem álló – csoportjai összefogva hátba szúrták Gyurcsány Ferencet, a modern magyar szociáldemokrácia eszmei és gyakorlati kiépítésének kísérletét tették koporsóba.
Ezért írhat teljes joggal a jövőbeli egypárti „demokráciáról” Ungváry Rudolf. Akivel legkevésbé a „baloldal” értékelésében értek egyet. Mert miközben cizelláltan értékeli-értelmezi a mai magyar jobboldalt, amely virul és uralkodni fog, addig úgy tesz, mintha az a két csoport a baloldal lenne, amely az elmúlt időszakban főleg MSZP-s színekben kavargott a hatalmi struktúrákban. Egy szűk, a szociáldemokrácia irányába mozgó csoportot (a már említett Vitányitól Gyurcsányig terjedően) leszámítva senki sem tekinthető a jobboldalon kívül lévők közül mai értelemben vett baloldalinak. Láthattunk egy technokrata újtulajdonosi csoportot, amelyben szikrája sem volt a baloldaliságnak, és láthattunk egy „népies” köntösben fellépő társaságot, amelynek populizmusa ugyanúgy kádári, mint a Fideszé.
Ungváry azt mondja, hogy a „putyini” típusú orbáni féldemokráciát ugyanúgy ki lehet majd bírni, mint a pártállamot. Az a kérdés, hogy a pártállam melyik korszakához visz vissza az új éra. Mert kibírás tekintetében óriási különbség van 1951, 1959, 1968 vagy 1985 között.
***
Boros László jogszociológus korábbi írásai a Galamusban:
Hiánycélok és hitelesség
Gömbös politikai hagyatékának mai tanulságai
Kelet és Nyugat a választásokon