Jobboldali-e Magyarország - Vita
- Részletek
- 2010. április 21. szerda, 06:03
- Galamus-csoport
„…az 1994-es választásokon a polgárok visszamenekültek a szocialistákhoz – ugyanattól a konzervativizmustól indíttatva, amely miatt korábban elfordultak tőlük.”
Ungváry Rudolf véleményének (melyet más változatban már korábban is egyetértéssel olvastam) jóformán minden megállapításához csatlakozom. Három ponton kisebb módosításokkal.
(1) Természetesen nagyon nehéz egy nép szokásrendszerének irányultságát, mondjuk így, a „néplelket” megragadni. Azonban, ahogyan Ungváry mondja, vannak bizonyos kulturális-történelmi determinációk, éspedig minden népnél. (Ahogyan szintén helyesen jegyzi meg, például a cigányok esetében is.) A három, ún. kelet-közép-európai nép között a lengyelek az örökös lázadók, a csehek az örökös kiegyezők, a magyarok viszont előbb mindig lázadnak, aztán meg mindig kiegyeznek. Így követte 1848-at Ferenc József, 1918-at Horthy Miklós, 1956-ot Kádár János rendszere. Az ideálok iránti lelkesedés gyakran szembekerült a realitások kényszereivel. Prohászka Lajos ezt írja A vándor és a bujdosóban: „Nincs nép, amely ádázabb harcot folytatott volna elveiért, s ugyanakkor könnyebben adta volna fel elveit, mint a magyar. […] Létbeli helyzete nem engedte meg az elvszerűséget. Bethlen János szava e tekintetben minden idők magyar sorsát fejezi ki: ’Mi is tudtuk volna, mit kellene tennünk, de cselekedtük azt, ami lehetséges volt.’ Ebből válik érthetővé ennek az elvtelenségnek egy másik megnyilvánulása, hogy úgy mondjuk, pozitív formája is: az állandó küzdelem a kiegyezkedésért.” (Az 1941. évi kiadás alapján, 145-146. o.). Időnként voltak helyzetek, amelyeket túl kellett élni, időnként voltak kényelmes állapotok, amelyeket nem volt tanácsos megbolygatni. Egy elviselhető körülményeket és biztonságot teremtő autokratikus rendszer adott esetben elfogadható kompromisszumnak tűnt, amivel ki lehetett egyezni.
Ez azonban nem jobboldaliság, hanem egy mélyen gyökerező konzervativizmus az általános életfölfogásban, tehát még csak nem is a politikai irányzat értelmében vett konzervativizmus. És ez nyilvánult meg a rendszerváltás óta rendezett választások eredményeiben is. Az 1990-es választásokon a választók elutasították a Kádár-rendszert, mivel csődbe vitte az országot: nem biztosította már a korábbi securitast és a nyugati jólét utolérésének perspektíváját. A konzervatív párt győzött, mert ő volt a nyugodt erő, vagy legalábbis annak látszott, de amikor kiderült, hogy fölforgatja az addigi nyugalmat és válságot teremt, az 1994-es választásokon a polgárok visszamenekültek a szocialistákhoz – ugyanattól a konzervativizmustól indíttatva, amely miatt korábban elfordultak tőlük. Az 1998-as vereséget valójában nem a szocialisták szenvedték el, hanem liberális szövetségeseik: a választók őket tették felelőssé a megszorításokkal járó reformokért. Az ezt követő újkonzervatív kormányzat azonban megint agresszív módon fölbolygatta a kellemes életviszonyokat, ezért a választók négy év múlva tőlük is elfordultak, és újból a nyugodt konzervatív erőnek mutatkozó szocialisták mellett tették le voksukat. Azután, mivel a kormányzásuk első négy éve alatt továbbra is ilyennek mutatkoztak, a választók újabb 4 évre meghosszabbították a mandátumukat. És akkor jött a katasztrófa: jöttek a szükségszerű kemény megszorítások, és jöttek a nagy reformtervek, főleg az egészségügyben, amelyek ténylegesen ugyan épp csak a felszínt horzsolták, de a teljes fölfordulás ígéretével fenyegettek. Az eredményt ismerjük.
(2) Miért csak a jobboldal vihetné véghez tehát a baloldal által elkezdett modernizációt? Ennek nem elvi, hanem praktikus okai vannak. A baloldal eredetileg az alsóbb osztályok (ma: „bérből és fizetésből élők”) érdekeinek védelmére szerveződött meg. Minthogy a modernizáció ezen osztályok hosszú távú érdeke, természetesen azt is képviselte; csakhogy a modernizáció rövid távon az alsóbb osztályok bőrére is megy. Mármost egy ilyen kettős politikába nem belebukni valóságos csoda lenne. Valószínűleg nem vigasztalja meg a magyar szocialistákat, de nem ők az elsők a történelemben, akik egy ilyenfajta megoldhatatlan föladatba belebuktak. A jobboldal, ha rászánja magát a reformokra, majd a nemzet érdekeit fogja hangoztatni, amint ez általában szokása, és erre hivatkozva fog lenyeletni egynéhány békát az őt most messiásként ünneplő tömegekkel. Hogy szükségszerű népszerűségvesztésük problémáját hogyan fogják megoldani, legyen az ő gondjuk.
(3) Mint Ungváry Rudolf mondja, ő régebben jobboldali volt, de a mai jobboldallal nem tud azonosulni. És világosan látja a helyzetet, amikor azt írja, hogy a tisztességes (konzervatív) magyar jobboldalt tönkretették 1945, pontosabban 1947 után. S bár nyilván nem tartunk ott általános kulturáltságban, ahol Németország, azért egy tartósabb kisgazdapárti kormányzat talán nálunk is hozott volna olyasfajta eredményeket, mint ott a kereszténydemokrata kormányok sora. A kommunista hatalomátvétel tönkretette a hagyományos magyar elitet, a régi középnemességet, a későbbi „dzsentrit”, illetve a „keresztény magyar középosztályt” (helyébe egy új, népi származású elitet nevelve ki), úgy, hogy mára alig maradt belőle valami, s ha emiatt ressentiment él benne, nem lehet csodálni. Hogy egy populista jobboldali kurzus – amely természetesen nem az ő sui generis kurzusa, hiszen ennek képviselőivel egy igazi magyar úr valamikor szóba sem állt volna – segíthet-e még rajta, majd kiderül. Most a leginkább talán arra lenne szükség, hogy ezek a populista jobboldaliak próbálják meg ténylegesen elsajátítani a hagyományos konzervatív elit értékeit. Tisza Istvánban ne csak a makacsságát, de a tisztességét is, Bethlen Istvánban ne csak a ravaszságát, de az intelligenciáját is tiszteljék, s ne csak szavakban és ne is csak mint politikusokat dicsőítsék őket, hanem tanulják el tőlük azt a kulturális színvonalat, amely őket a régi magyar elit igazi képviselőivé tette. Sajnos egyelőre leginkább csak azzal vannak elfoglalva, hogy miként is ülhetnének a mostani elit helyébe.
Konzervativizmus és jobboldaliság gyakran nem azonosak: mostanában igazán van szerencsétlenségünk látni jobboldali irányzatokat és pártokat, amelyek sajnos egyáltalán nem konzervatívak, legföljebb annak hívják magukat, illetve a legjobb esetben is csak annak igyekeznek látszani. Nehéz kérdés, hogy van-e, lehet-e baloldali konzervativizmus. Mint mai, élő, politikai irányzatot nem tudnék ilyet mondani, mint szellemi és politikai magatartásformát azonban igen. Például Thomas Mann szerintem baloldali konzervatív volt, aki az Egy apolitikus ember elmélkedéseinek konzervatív világlátását és életfölfogását mindvégig megőrizte, azonban az 1920-as évek elejétől kezdve egyre inkább baloldali következtetéseket vont le belőlük. Magyarországon például Karácsony Sándort lehetne ilyen baloldali konzervatívnak nevezni. Sőt, lehet, hogy most tudok mondani egy újabb példát: ugyanis határozottan az a benyomásom, hogy Ungváry Rudolf is egy baloldali konzervatív.
Lendvai L. Ferenc a Galamus-csoport tagja