Jobboldali-e Magyarország - Vita
- Részletek
- 2010. április 21. szerda, 06:03
- Galamus-csoport
Ungváry Rudolf tanulmánya 1939-et jelöli meg mint történelmi viszonyítási pontot, és ebből vonja le azt a következtetést, hogy a magyar nép „politikai énje” az 1938-39-es évek Magyarországában testesült meg. Nem érzem magam felkészültnek, hogy ezt a megállapítást vitassam, inkább a vágyaim szólalnak meg bennem, amikor a viszonyítási pontot valamivel korábbra tenném, arra a politikai korszakra, amelyet Bethlen István és Klebelsberg Kunó neve fémjelez.
A napokban jelent meg a méltatlanul feledésbe merült magyar tudós, Thienemann Tivadar kései emlékirata. Ő a következőképpen értékelte ezt a korszakot: „Meggyőződésem, hogy a Horthy-érának az a kora, amikor Bethlen István volt miniszterelnök, Klebelsberg Kunó kultuszminiszter, Kornis Gyula kultuszállamtitkár, Csonka Magyarországnak páratlan kulturális aranykora volt”. Az a kor, amelyet Thienemann említ, egy tekintetben hasonlít napjainkra, abban, hogy ez a jobboldal totális győzelmének, pontosabban a győzelem utáni konszolidációjának kora volt. Bethlen politikai manőverei révén az akkori kormány középjobb pozíciót tudott kialakítani, miután megegyezett a szociáldemokratákkal (Bethlen–Peyer-paktum), és a háttérbe tudta szorítani a Gömbös-féle nemzeti szociális irányzatot. Ennek révén tíz évre olyan békeállapotot (treuga dei) tudott teremteni, amelyben kifejlődhetett Klebelsberg Kunó napjainkig is kiható iskolai reformja, de ekkor alakult ki a társadalombiztosítás országos rendszere is. A bethleni konszolidáció kora joggal lehetne politikusi ideál. Ugyanakkor tudjuk, hogy eléggé csúfos véget ért, hiszen a végén kiteljesült gazdasági válság miatt megszorító intézkedésekre kényszerült, és a társadalom ellenállásával találta magát szembe. Utóda, Károlyi Gyula már csak átmeneti kormányzást valósított meg az erőteljes jobbratolódást jelentő Gömbös-korszakhoz.
Ha az előttünk álló Orbán-korszakot a bethleni analógiájának szeretnénk tekinteni, fordított folyamatot, zenei hasonlattal élve tükörfúgát kell elképzelnünk: Orbán a válságtól távolodva valósítaná meg azt, amit Bethlen a válság kialakulásáig tudott elvégezni. Ez akár biztató is lehetne, de sajnos, arra sincs okunk arra, hogy Orbánt napjaink Bethlenének higgyük, és az is kétséges, hogy Bethlen ma elérné azt, amit anno. Igaz, a kötcsei beszédnek a duális struktúrával kapcsolatos kitételei nagyon emlékeztetnek a Bethlen által megvalósított politikai centralizációra, de ennek során ott a fenyegető jel: Bethlen békéje mindössze tíz év volt, és az a jobbratolódás követte, amelynek a végén bekövetkezett az Ungváry által emlegetetett 1939-es helyzet.
A baloldal nagyon meggyengült a mai politikai struktúrában, és bizonyos értelemben megalapozatlan a bizalom abban, hogy Orbánt jobban fogja zavarni a szélsőjobb, mint a baloldal. Az MSZP mostani nyilatkozatai szövetséget ajánlanak Orbánnak a szélsőjobb ellen. Erre Orbán ugyanúgy megalázó visszautasítással fog válaszolni, mint amilyen az MSZP minden szövetségesi tapogatózására egy ideje érkezik. Úgy gondolom, Orbán törekedni fog mind a két „szélsőség” felszámolására. A baloldallal szemben agresszív jogi módszereket fog alkalmazni, a Jobbik esetében törekedni fog egyes képviselők átcsábítására. Ezért, ha a történelmi analógiákat keressük elkövetkező napjainkra, inkább Gömbös kora adódik megfelelőnek.
A Bethlen–Gömbös-váltás Orbán monolitikus politikai ambíciói tekintetében is lényeges történelmi példaként szolgál: úgy tűnik, a politikai struktúra nem képes tartósan monolitikus lenni. Orbán a baloldal kiiktatásával képzelte el a dualisztikus, vitatkozó politika felszámolását. Ez pedig – különösen a jobboldalon – nem megy. Ha Orbán végrehajtja azt a baloldalellenes tervét, amelyet lehet, hogy én csak beleképzelek a kötcsei beszédbe, azonnal élesen osztott, fenyegetően veszélyes helyzetbe lavírozza magát: hiszen ezt Vona Gábor már deklarálta is. Ezen az sem segít, ha elereszti a pórázról a kereszténydemokratákat, és a keresztény fundamentalizmust próbálja fegyelmező erőként fenntartani.
Hogy ez után az okfejtés után nem szorítom „a töltött fegyvert üres [reményvesztett] szívemhez”, azért van, mert biztatásként olvasom, fogalmazom át Heller Ágnes szavait: a nemzet hamarosan már (még az én életemben) nem lesz kezdő a demokráciában, nem pártokban, vezérekben keresi földi megváltóját. A néma többség beszédessé válik, és nem azokat állítja pellengérre, akik az ő nevében, a demokrácia ellen, azaz őellene prédikálnak., hanem ezt a Cipollákkal, a sunyi szolgákkal, a kolerikusan győzelmet kompenzáló vesztesekkel, a politikai élősködőkkel teszi.
Kis Ádám, könyvkiadó, nyelvész, az ELTE BTK címzetes docense.
Oktatási területe: informatika bölcsészeknek.
PhD-fokozatát Szöveg a digitális térben című dolgozatával szerezte meg.