A IV. köztársaság. Szempontok egy elkerülhetetlen vitához – III/1. Mindennapi demokrácia
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2011. szeptember 01. csütörtök, 02:47
A IV. köztársaság. Szempontok egy elkerülhetetlen vitához I. rész: Előzetes megjegyzések |
A IV. köztársaságot úgy kell alakítanunk, hogy a demokrácia jelen legyen a mindennapokban, hogy a hétköznapi konfliktusok a demokrácia értékei és szabályai szerint rendeződjenek.
A függőség és a kiszolgáltatottság úgy működik, mint valamiféle szűrő. Hiába épülnek ki a demokratikus makrorendszerek (alkotmány, törvények és egyéb intézmények), hiába hangoztatják a politikusok, akár naponta is fennhangon, mennyire fontosak a polgári társadalom alapértékei, ez a szűrőrendszer nem engedi eljutni az egyének jelentéktelennek látszó döntési szintjére sem az értékeket, sem a törvényeket. Minél inkább magától értető és minél kiépültebb a függőség informális hálózata, annál inkább elvágja az egyéneket és egy idő után a csoportokat is azoktól a jogoktól, amelyekkel megvédhetnék magukat. Ennek az a következménye, hogy a társadalmi folyamatok egymással szinte nem is érintkező rétegekre válnak szét. Felül találhatjuk a demokrácia formális, jogi és szervezeti rendszereit, amelyek hatása – attól függően, hogy milyen jellegű a kiszolgáltatottság – nagyon szűk körű is lehet. Ehhez a réteghez tartozik még az a kultúra, amely komolyan veszi a demokratikus értékeket és szabályokat, és amely szentnek tekinti a szabadságot. Rögtön tegyük is hozzá, hogy bármely politikai oldalon (leszámítva a szélsőjobbot és szélsőbalt) vannak ennek képviselői. Ez alatt helyezkedik el az a kultúra, amely mintegy közvetít a demokrácia formális és a kiszolgáltatottság informális rendszerei között. Sok múlik azon, milyen jellegű ez, vagyis mit és milyen irányban közvetít. Közvetítheti a formális szabályokat a mindennapok irányába, és ekkor hozzájárul azok demokratizálásához. De működhet fordítva is, ekkor az informális viszonyokat a demokráciával szembeni kétségekké fogalmazza át, és végül instabillá teszi a formális rendszereket. Legalul található az a lényegileg antidemokratikus viszonyokból és cselekvésmódokból álló folyamat, amely a mindennapjainkon uralkodik.
Önbecsapás azt hinni, hogy a társadalom alsó rétegeiben élők jogfosztottsága nincsen hatással az össztársadalmi viszonyokra és magára a demokráciára. Többféle hatásról is tudhatunk, ha akarunk. Pontosabban ezeket a hatásokat csak az éppen elfogadott rendkoncepcióknak megfelelő magyarázatok torzító lencséjén keresztül láthatjuk. A legismertebbek ezek közül a bűnözésről szólók. Az egész 20. században közkedveltek voltak azok az elméletek, amelyek a bűnözést hol így, hol úgy, de a szegénységből, az iskolázatlanságból, a társadalom alsó csoportjainak életviteléből, illetve ezeknek a csoportoknak a társadalomhoz kapcsolódásából vezették le. Még ma is nagy a hatásuk ezeknek a magyarázatoknak szerte a világon. Természetesen amilyen változatosak voltak ezek az elméletek, olyan sokféle következtetést lehetett levonni belőlük. Az egyik póluson voltak és vannak azok, amelyek szerint a büntetés és az elrettentés, az erő felmutatása és alkalmazása az, ami meg tudja akadályozni a társadalom „decens” részére gyakorolt negatív hatásokat. Mindazok, akik ezt választják, és ők bizony nincsenek kevesen, természetesnek tekintik a társadalmon belüli éles választóvonalakat, eszük ágában sincs változtatni ezen, sőt! Az erős állam feladata ilyenkor mindig az, hogy bevehetetlen erődítményt építsen törvényekből, kontroll- és korrekciós szervezetekből. Mint hajdan a Római Birodalom határán felépített limeseknek, most ezeknek kellene fenntartaniuk az állapotokat, amelyek a bűnözést szülik, ugyanakkor éppen ezen állapotok következményeitől kellene megvédeniük a „rendeseket”. Ez eddig még sohasem sikerült. Az elit, amelyik az erő pártján van, nagyon nyakas emberekből áll, ők aztán sohasem ismerik el, hogy tévedtek, sohasem fogják fel, mekkora kárt okoztak mindenkinek. A másik póluson található következtetés szintén igen régi, eszerint a bűnözés és a „decens” társadalom fenyegetettsége az életkörülmények megváltoztatásával csökkenthető. Akik ezt választották, nem hittek és nem hisznek az erő(szak) jótékony hatásában, sokkal inkább hisznek a nevelésben és a mobilitásban, abban, hogy ha nem zárjuk a társadalmi hierarchia alján élőket szegényes életfeltételeik börtönébe, akkor kevesebb gondunk lesz a bűnözéssel is. Ez az elmélet sem nagyon váltotta be a reményeket, hívei pedig éppúgy nem látták be ezt, mint a másik oldalon állók. Valószínűleg azért vallott kudarcot mindkét irányzat, mert az alapkoncepció volt elhibázott: csak arra figyelt, ami a közép- és felsőosztályok életét zavarta, és közben megőrizte a mindennapi demokráciahiányt. A nyomor és jogfosztás természetesen szül bűnözést, ahogyan a közép- és az elitrétegek problémamegoldó kísérletei is, és akkor még csak a legegyszerűbb sémát követtük. Vagyis a bűnözés nem egyszerűen és nem kizárólag az alsó társadalmi csoportok, hanem az egész társadalom életének mellékterméke.
A másik közismert következmény a társadalmi konfrontációk különféle formái a zavargásoktól a forradalmakig – ám ez is, miként az előző, hierarchikusan elrendezett csoportokra vonatkozik és nem folyamattípusokra. Vegyük például a forradalmakat. A forradalmárok többsége ugyanabból a hibás tételből indult ki, mint a bűnözéselméletek: a társadalmi problémák magyarázatához elegendő az anyagi javak igazságtalan elosztását figyelembe venni. A forradalmak tehát azzal próbálkoztak, hogy az elosztási piramist a fejetetejére állították, sokak között osztva el azt, amit addig a kevesek birtokolhattak csupán. Az eredmény jól ismert: a javakat elosztó hivatalnokok kisajátították mind az anyagi, mind pedig az egyéb társadalmi javakat. Egyszerűbb talán úgy mondani, hogy míg az erő(szak) polgári hívei a társadalmi választóvonalakat ott akarták megtartani, ahol éppen voltak, az életfeltételeket megváltoztatni kívánók pedig átjárhatóvá akarták tenni a társadalmi határokat, a forradalmárok egyszerűen csak máshová helyezték a hierarchiaszinteket elválasztó szakadékot, ezzel pedig csupán elodázták az újabb nagy összecsapásokat.
Egészen másként hatnak a társadalmi folyamatokra a zavargások, mint amilyen például az 1992-es Los Angeles-i, a 2005-ös párizsi vagy éppen a nemrégiben kirobbant londoni volt. Azért éppen ezt a hármat emeltem ki a több tucatnyi városi zavargásból, mert van egy közös sajátosságuk, amelyet legvilágosabban a Los Angeles-i képvisel: az államhatalom valós vagy feltételezett antidemokratikus gyakorlata. A zavargások legtöbbször a konfliktuskezelés durva, antidemokratikus módjára válaszolnak durva, értelmetlen erőszakkal. Közvetlenül soha semmit nem változtatnak meg, viszont olykor előfordul, hogy a rendszer működésének átgondolására késztetik a szakértőket és a politikusokat. A zavargásokat tehát tekinthetjük a jogfosztott társadalmi csoportok kísérletének, hogy befolyásolják a demokrácia működésmódját.
A harmadik következmény, amit inkább negligálnak, mint tekintetbe vesznek, lassan és hosszú idő alatt fejti ki hatását: feltartóztathatatlanul instabilizálja a demokráciát. De hogyan lehetséges ez, ha nem is érintkeznek egymással a különféle folyamatok? A mindennapi demokráciahiányért mindig azok felelősek, akik gazdasági, hivatali és egyéb hatalmakat birtokolnak. Ők azok, akiknek dönteniük kell, milyen módon kezelik a konfliktusokat, ők azok, akik folyamatos kapcsolatban állnak a demokrácia formális rendszereivel és a demokrácia éppen általuk teremtett hétköznapi hiányával. Két világ között állnak és dönteniük kell, melyiket közvetítik a másik felé. Amennyiben sikeresnek ítélik a mindennapi gyakorlatukat, mert hasznos nekik – és miért ne tennék? – akkor, hiszen kettős lélekkel nem élhetnek, a demokrácia formális rendszerei akadályt fognak jelenteni a számukra. Megpróbálják tehát úgy befolyásolni ezek hétköznapi működését, hogy az összhangban legyen az ő gyakorlatukkal. Ennek következtében kialakul egy olyan gondolkodásmód, amely aláássa a makroszintű rendszerek demokratikus működését. Egészen egyszerűen hiteltelenné teszi a demokrácia jogi és szervezeti rendszereit. A demokratikus értékek, normák és intézmények egyre hatástalanabbnak látszanak, egyre alkalmatlanabbak a problémák kezelésére, és ezért egyre inkább értelmetlenné válnak. Az a társadalom, amelyben kifejlődött ez a gondolkodásmód, már csak látszólag demokratikus, a felelősség pedig mindig a hatalommal rendelkezőké.
Anélkül, hogy további részeltekbe mennénk, megállapíthatjuk, hogy az a társadalom, ahol a kiszolgáltatottság szűrői megakadályozzák az értékek és a törvények működését, nem képes mit kezdeni a konfliktusaival. Pontosabban rossz válaszokat fog kitalálni, olyanokat például, amelyek elnyomják, ennek következtében pedig felfokozzák és kiélezik az ellentéteket. A polgárok szerintem nem a szónoklatok, hanem annak alapján ítélnek a demokráciáról, ami a mindennapokban velük és az ismerőseikkel történik. Így aztán lassan kialakul a hihető események köre, és már nem kell valaminek valóban megtörténnie ahhoz, hogy mint valóságost adják tovább. A sokak által mindenhatónak hitt manipuláció is csak ezen a körön belül tud hatást gyakorolni. Persze a társadalom ebben a tekintetben is erősen tagolt, azaz a hihető események köre csoportonként más és más lehet.
A demokrácia akkor kerül a legnagyobb veszélybe, ha a szabadságjogok érvényesülése már nem tartozik a hihető események körébe. Vagyis akkor, ha a hatalommal nem rendelkezőket már nem képes megvédeni. Ha a munkahelyi, családi, iskolai vagy a településen belüli konfliktusok megoldásakor az egyenlőség, a vélemény szabadsága stb. mind csak üres szólamok maradnak, mert a helyi hatalom, a korrupció vagy éppen a rokoni vagy baráti összeköttetések semmissé teszik őket.
Preston Martyrs Statue (Gordon Young) – flickr/sgwarnog
A III. köztársaságban a szabadság és a demokrácia nem mindenki számára jelentette ugyanazt, és közömbös volt számára, hogy minden polgára azonosképp tudja-e érvényesíteni a jogait, és képes-e megvédeni magát a hatalommal szemben.
A III. köztársaság összeomlással kezdődött. Mindaz, ami a kommunista rendszer biztonságát, lehetőségeit jelentette, az egyik napról a másikra tűnt el. A gazdaság, a társadalmi kapcsolatok és a megszokott kijárási utak rettentő gyorsan szakadtak a fejünkre. Ez a társadalmi-gazdasági földrengés elsöpörni látszott minden korábbi megszokást. Mindenki azt hitte, hogy éppily spontánul, éppily elemi erővel fog megszületni a romokból a polgári társadalom. Hamis képzet volt. A főnixmadár is, miután hamuvá égett, csak önmagát szüli újjá. Majdnem ugyanez történt a magyar társadalommal. Nevezzük ezt főnix-effektusnak.
Persze a rendszerváltás előtt is volt szabadság. Volt szabadság a párt és állami bürokrácia urai, a velük szoros kapcsolatot ápoló protovállalkozók meg bizonyos értelemben a GMK-ban részt vevők és a háztájit művelők tömegei számára is. A kölcsönösen nyújtott informális, gyakorta illegális előnyök szövedékének szabadsága volt ez. A személyes ismeretség gyakorta többet számított a jó ötleteknél, a döntnökök megvesztegetése pedig mindennél fontosabb volt. Vagyis, a magyar társadalomtörténetben nem először, kettős rendszer alakult ki. Az egyik a szocializmus működésképtelen, nehézkes, centralizált döntési szisztémákra és előjogokra épülő rendszere, a másik pedig a korrupcióból és személyes kapcsolatokból formált előjogok rendszere, amely legalább a benne érdekeltek tömegeinek hasznot hozott. Mindkét akkori szabadság függőségekből fonódott tehát.
Úgy hittük és úgy reméltük, a rendszerváltás ezeket a korlátolt és szegényes szabadságokat felváltja majd az egyének és a társadalom életének minden mozzanatára kiterjedő szabadsággal. Szerettük volna elhinni, hogy a korrupció a régi rendszerhez tartozik, és megszabadulhatunk tőle, de nem így lett. Az épp elhamvadt főnix gyorsabban született újjá, mint bárki gondolta volna. A spontán privatizáció ugyanazokat a képességeket engedte szabadjára, amelyek olyan hasznosnak bizonyultak 1990 előtt is. A magyar kapitalizmus és vele a polgári társadalom abból a nyersanyagból kezdett kiformálódni, amelyik kéznél volt: a kommunista időszak paternalista-szolgai és a még ennél is ósdibb, világháború előtti nacionalista úri-szolgai hagyományaiból. Mindkettőnek szüksége volt a szervilizmusra, és egyik sem az innovációból, a teljesítményből, hanem a politikai és hivatali hatalomhoz való dörgölődzésből és a korrupcióból szerezte a maga hasznát.
Sok szó esett az elmúlt két évtizedben a rendszerváltás veszteseiről, de szinte mindig csak anyagi veszteségekről beszéltünk. Az elszegényedés, a nyomor, a generációkon át tartó munkanélküliség gondja elfedett minden más problémát. Az értelmiség többsége és az elit teljesen érzéketlen volt arra, hogy az anyagi nélkülözéshez a demokrácia nélkülözése vezet és fordítva. Az anyagi nyomorral pedig a szabadság hiányából fakadó azonos szintű nyomorúság jár együtt. Egyre több munkavállaló kényszerült megélhetést találni a munkaerőpiac bizonytalan jövedelmeket és kiszámíthatatlan alkalmazási időt nyújtó szegmensében, aztán erről is leszakadt egy újabb szegmens, amelyben csak akkor kaphatott valaki munkát, ha teljesen lemondott a jogairól. A szakszervezetek pedig nem tettek semmit, belátóak voltak és elfogadták, hogy jobb, ha valakinek munkája van, mintha joga lenne, mondjuk a nyugdíjjárulékára (így terjedt el széles körben a magyar gazdaságban a zsebbe fizetett teljes vagy félmunkabér). Alkalmazottak százezreit kényszerítették arra, hogy a pillanatnyi előnyért (a be nem jelentett munkáért kapott fizetés) feladják hosszú távú érdekeiket és jogaikat (pl. a társadalombiztosításukat és a nyugdíjukat). Már jóval az orbáni ellenforradalom előtt elkezdődött tehát az a folyamat, amelynek során olyan „szerződések” születtek, melyek a szervezetek vezetőinek korlátlan jogokat biztosítottak az alkalmazottakkal szemben.
Az alkalmazottak és a munkanélküliek jogfosztásának természetesen megvan a másik oldala is, az ugyanis, hogy az elit olyan jogokat ragad magához, amelyeknek semmi helyük egy demokráciában. A III. köztársaságban az „ügyes” vállalkozóknak, politikusoknak és közhatalmi szervezetek magas rangú vezetőinek szinte bármilyen bűncselekményt joguk volt elkövetni. Értsük jól! Nem a törvények engedték meg nekik, hanem joguk volt a törvények semmibevételével vállalkozásokat működtetni, majd lelepleződésük után, a vagyonukat kimentve újabb vállalkozásokat indítani, a korábbi cégeket pedig hajléktalanoknak és egyéb jelentéktelen embereknek eladni, vagy lopott okmányaik felhasználásával eltüntetni. Joguk volt a politikai pozíciót a családi vagyon gyarapítására felhasználni, és joguk volt arra is, hogy az állami, önkormányzati szervezetek szerződéseiből, némi korrupciós ügyeskedéssel, külön profitot hasítsanak le maguknak. A hétköznapi gyakorlat jogosította fel őket minderre, a gyakorlat, amely egyre világosabban bizonyította, hogy a demokrácia makrorendszerei tehetetlenek, sőt inkább akadályát képezik annak, hogy végre „rend” legyen az országban.
A mindennapi demokrácia elengedhetetlen feltétele annak, hogy a hatalommal nem rendelkezők érvényesíthessék a jogaikat. Ennek pedig az az előfeltétele, hogy a hatalommal rendelkezők minden privilégiumok szerzésére irányuló törekvését olyan súlyosan szankcionáljuk, hogy abból csak jól érzékelhető veszteséggel kerülhessenek ki. A III. köztársaság egyik követelménynek sem felelt meg! A polgárok minden nap átélhették, hogy a demokrácia, vagyis annak intézményei képtelenek és nem is hajlandóak az őket ért igazságtalanságokkal foglalkozni.
A III/2. részt holnap olvashatják
A IV. köztársaság. Szempontok egy elkerülhetetlen vitához I. rész: Előzetes megjegyzések |
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
