Megszámláltatunk
- Részletek
- Napi apró
- 2011. szeptember 10. szombat, 04:40
- Huszár Ágnes
Nemsokára mindenkihez bekopognak a kérdezőbiztosok, gyűjtik az adatokat a tízévenkénti nagy statisztikai felméréshez. A társadalom tényei, jelenségei iránt hivatásszerűen érdeklődők már várják az eredményeket. A tízévenként összegyűjtött adatsorok egymás mellé helyezésével szemléletesen kibontakoznak az ember szemei előtt a magyar társadalomban végbemenő folyamatok, tendenciák.
Többek között a kisebbségi csoportok életére, kohéziójára, nyelvhasználatára vonatkozólag nyerhetünk fontos ismereteket az adatok értelmezésével. A Magyarországon élő kisebbségek képviselői szót kapnak a rádióban, televízióban. Arra kérik a polgárokat, írják be az űrlapra kisebbséghez tartozásukat, akkor is, ha – mint oly sokan ebben az országban – kettős identitással élnek. Ők azok, akiknek német, szlovén, görög őseire már csak egy családnév vagy az sem utal. Akik nem vagy alig beszélik a kisebbség nyelvét, de még emlékeznek valakire a családban, aki nagyon is számon tartotta ezt a fajta kulturális és nyelvi kötődést. Akik néha felismernek egy szófordulatot, egy hímzésmotívumot, egy dallamtöredéket, s arra gondolnak: „ez az enyém is”.
Európai magyar polgárként mindannyiunknak kettős identitásunk van: a német, román, szlovák ősökre visszatekintőknek három vagy még több. Gazdagság ez, becsülni kell. Aki még ismeri ősei nyelvét, használja, beszélje és igyekezzen továbbadni a következő nemzedéknek. Aki már csak szokásokhoz, zenéhez, kultúrához kötődik, ápolja azt: nem lehet annyira kevés, hogy ne lenne érdemes megőrizni.
Ha egy pillantást vetünk a 2001-es népszámlálási adatokra, rögtön feltűnik, mennyivel többen kötődnek egy nemzeti kisebbséghez, mint ahányan a nyelvét beszélik. 2001-ben 120 ezren vallották magukat a német kisebbséghez tartozónak, de csak 53 ezren mondták azt, hogy családi, baráti körben beszélik a németnek az adott területen használt, archaikus változatát. A szlovák kisebbségnél 39 ezren tartják magukat szlovák identitásúnak (is), de csak 18 ezren beszélnek szlovákul. A legnagyobb különbség a kisebbséghez tartozás és a nyelvtudás között a cigány kisebbségnél figyelhető meg: 205 ezren mondták magukat cigánynak, de csak 53 ezren jelentették ki, hogy beszélik a lovárit vagy a beást, vagy ezek valamelyik változatát.
Még valami feltűnik a táblázatokat nézve. Miközben a többi kisebbséghez tartozók száma, illetőleg az önbevallás és a más forrásokon alapuló becslések száma nagyrészt megegyezik, a romák esetében a különbség szembeötlő. Sokkal – százezrekkel – kevesebben vallják magukat a kisebbséghez tartozónak, mint amennyire a közösség létszámát az érdekképviseleti szervek és önkormányzatok becsülik. Ennek csak egy oka lehet: a közösségi társadalom elutasításától való félelem.
A televízió egy friss jegyzői döntésről ad hírt. A faluban jelentős számú cigány közösség él. Jó néhányan jelentkeztek népszámlálási kérdezőbiztosnak, de a jegyző mindegyiküket visszautasította. A jegyző asszony – arcát nem látjuk, csak idegesen motozó kezét – azzal érvel, hogy a jelentkezők nem tudtak szépen, helyesen írni, na meg egy kérdezőbiztosnak „kiállásának is kell lennie”.
Megkérdeznek néhány visszautasítottat: tiszta arcú fiatal asszonyok, némelyik érettségizett. Egyikük mutatja az iskolai füzetét: tiszta, olvasható kézírás, korrekt helyesírás. Egy helybeli értelmes cigány ember azt magyarázza a tévéseknek, hogy az idős, írástudatlan falusiak jobban szót értenének egy olyan emberrel, aki maga is közéjük való.
Attól tartok, a demográfiai statisztikai adatok és a mindennapi valóság közti szakadék tovább mélyül. Mélyíti az idegenkedés, a türelmetlenség, az előítéletesség. Pedig mindannyian ugyannannak az országnak és a nagy, európai közösségnek a polgárai vagyunk.
(Huszár Ágnes)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
