Ismét a politikai közgondolkodás lebutításáról
- Részletek
- Napi apró
- 2011. október 14. péntek, 03:44
- Lánczos Vera
A politikai közgondolkodás lebutítása már sokszor volt témám. Ma ismét egy jellegzetes blogbejegyzés adott okot az alábbi kifakadásra.
Török Gábor legújabb posztját ismertette a Népszabadság. Azzal a címmel, hogy a szerző szerint Meghátrálásra lehet kényszeríteni a kormányt.
Kíváncsivá tett a cím, elolvastam a posztot, és már az első mondatok közt elakadtam ennél a kettőnél:
„Azzal kell tehát főznünk, ami van: alapvetően kalkulálhatóan viselkedő, politikai előnyöket kereső, az elfoglalható területeket megszerezni akaró, kurzusépítésben gondolkozó, haszonmaximalizációra berendezkedett politikusokkal. Akik, ha történetesen egy kézből irányítható kétharmadra tesznek szert, meg is lépnek mindent, amitől mások korábban a belső megosztottság ténye vagy a minősített többség hiánya miatt tartózkodni kényszerültek.”
Török az írást oda futtatja ki, hogy „nem igaz, hogy egy politikai közösségben csak a politikának van ereje. Egy jól működő világban a politika természetes éhségének, haszonszerző vágyának és átalakító hevületének gátat szabnak az egyéb – nem politikai – szereplők sajátos érdekei. …. ha az összes ott áll elszántan, politikailag is értelmezhető érvekkel és potenciális válaszlépésekkel felvértezve, az okos politikus rögtön tudni fogja, hogy hol van a határ.”
Ez egyébként igaz, de vajon a mai Magyarországon van-e ilyen politikai közösség? Vajon, mi az oka annak, hogy Magyarországon nem beszélhetünk jól működő demokráciáról, amely útját állhatná a hatalmi önkénynek? (Ahogy Török fogalmaz: „Ebben a rendszerben azonban szinte egyedül a politikusok viselkednek úgy, ahogy a tankönyvek leírják. Mindenki más, akinek az lenne a dolga, hogy saját logikáját követve kereteket szabjon, határokat húzzon, bénultan figyel, rossz alkukba kényszerül, és végső soron szabad kezet ad a hatalomnak.”)
Túl azon, hogy ennek összetett történelmi okai vannak, nem állom meg, hogy az okok közt az elmúlt évek közvéleményformáló értelmiségének motiváló szerepét ismét fel ne emlegessem. Többek közt az úgynevezett politikai elemzőkét, akik úgy gondolták, nem dolguk a helyzet értelmezésében az állampolgárok segítségére sietni objektív viszonyítási pontok felmutatásával, akik a „pártatlanságot” összetévesztették az értéksemlegességgel, elfelejtették olvasóikat a mihez képestről is tájékoztatni, például hogy egy-egy párt magatartása miként illeszkedik az alkotmányos rendbe. Hogy a politikai magatartásoknak, történéseknek ne csak az az olvasata legyen releváns, hogy kinek mennyit hoz a konyhára, és ha sokat, akkor ugyebár bármi „érthető”.
Azt írja most Török, hogy egy jól működő politikai közösségnek „a politika természetes éhségének, haszonszerző vágyának és átalakító hevületének” kellene gátat szabnia, és máris azon kapom, hogy eufemizál. Milyen természetes éhségről is beszél? Természetes a demokratikus jogállam felszámolásának igénye is? Ha van kétharmad, akkor természetes megszavazni azt is, hogy reggel van este, és fordítva? Ha megtehetik, akkor ez természetes?
Ez már megint olyan üzenet, ami nem a konszenzuális demokrácia értékrendjét erősíti, nem helyezi ezt a magatartást világosan azon kívülre. Ahhoz, hogy – mint írja – „a gazdaság, a média, a tudomány, az oktatás, az érdekképviselet, a kultúra stb.” ne a politika szolgálólánya legyen, „hanem autonóm, önálló logikával működő alrendszer,” az is kell például, hogy a politikai elemzők végre világosan beszéljenek.
Mondjuk merjenek végre egalizálásmentesen véleményt formálni, kritikát megfogalmazni a múltról és a jelenről egyaránt. Ne írjanak le ilyen megállapításokat, hogy most az egy kézből irányítható kétharmad, azt lépi meg „amitől mások korábban a belső megosztottság ténye vagy a minősített többség hiánya miatt tartózkodni kényszerültek” – mert ez tényszerűen nem igaz. Lehet, hogy Török így gondolja, de semmivel sem igazolható. Ez azt sugallja, hogy lényegi különbség nincs és nem is volt a jelenlegi és a korábbi kormányok demokratikus elkötelezettségében. Holott a különbség éppen az alkotmányos jogállamhoz való viszonyban ragadható meg leginkább. Az ilyen relativizálás valójában elkeni a jelenlegi rezsim mérhetetlen felelősségét. Úgy tesz, mintha csak kihasználnák az erejüket, mintha a kétharmados többségből automatikusan következne a demokrácia felszámolásának igénye. Nem! Nem következik. És nem is gondolta így ezt az elmúlt 8 év kormányainak egyike sem. S nem azért, mert megosztottak voltak vagy belső vitáik voltak. A jogos kritika és a politikai tisztánlátás nem zárják ki egymást. De az adottságként jelen lévő demokráciadeficitet az is fokozhatja, ha nem vagyunk képesek világos cezúrákra, mi, a média, a tudomány, a politikai közösség részét alkotó autonóm értelmiségiek.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
